ESZTERGOM X. évfolyam 1905
1905-08-06 / 32. szám
ESZTERGOM 1905. augusztus 6. kocló, a vezénylet nyelvét is érti. Ennek a meghatározása azonban a vezérlet és vezénylet fogalmai alá nem vonható. A vezérlet és vezénylet technikai fogalmak a hadvezetésben, alattuk a következőket értjük: 1. a hadsereg szervezésének módját személyek tekintetében, tisztek kinevezése, áthelyezése, stb. ez a vezérlet. Tehát e szerint a király a nemzet megkérdezése nélkül szervezheti a hadsereg vezetőséget. 2. De a hadsereg szervezésének módját a hadi teknika értelmében, a vezetést háború esetén; ez a. vezénylet. Ez a kettő tehát, a mit a 11. §. a királynak tart fenn, de nem a hadsereg nyelvének meghatározása. A hadsereg nyelvét a nemzetnek áll jogában meghatározni, mindaddig mig ezt a hadsereget vérrel és pénzzel a nemzet tartja fenn. A mikor a magyar törvények léptennyomon követelik, hogy magyar tisztek álljanak a hadsereg élén, képzelhetlen feltételezni azt, hogy a magyar tisztektől más vezényleti nyelvet kívánt volna hallani, mint a magyart. A királyban rossz tanácsosai, osztrák tanácsosai fogalommá alkották »a meine Armée«-t. Pedig bizony Magyarország területén hadserege csak a magyar nemzetnek van s nem a királynak, s a btkv. 161. §-a sem a király, hanem a törvény engedélye nélkül csapatokat gyűjtőt, illetve szervezőt tekinti lázadónak. Az állam két tényezőjének harcában tehát jogilag a nemzetnek van igazsága. A második kérdés az, vájjon van-e elég ereje, a jogi igazságnak érvényt szerezni. Megvan-e a magyar nemzetben az anyagi és erkölcsi erő ahnoz, hogy igazsága tudatában a végletekig kitartson? Isten óvja hazánkat attól, hogy a legvégsőre kerüljön a dolog, minden jóravaló magyar embernek kötelessége odahatni, hogy ez el kerül tessék, de ha úgy kerül, a magyar nemzet alkotmányát meg fogja tudni védelmezni. A nemzet és király harcát pedig legjobban az állam keserüli meg. Elveszíti a külföldön tekintélyét, hitelét. Senki se fog bizni az olyan álladalom erejében, gazdasági úgy mint hadügyi téren, melyben a nemzet és király egymással ellentétben áll. Az ilyen állam ellenségnek inkább kívánatos, mint szövetségesnek. Az osztrák-magyar monarchia uralkodója rövidesen azt lógja tapasztalhatni, hogy szövetsége után nem igen vágyakoznak Európa népei. Vagy mindent érdemes egy rögeszméért kockáztatni ? Lex. A tanítói segélyalapokról. Az utóbbi röviden egymást követő két nagy tanitósegélyző alapítványra őszinte szivvel mondjuk: Deo gratios! A mi kath. iskoláinkat okvetlen meg kell védeni az egyháznak! és erre okvetlen áldozni is kell azoknak, akiknek az Isten az egyház vagyonából bőven juttatott, és amint a példa mutatja, a jó Isten vezérli maga a sziveket és elméket a jó cél felé. Habár a lelkészkedő papság fizetésrendezése, a kongrua is égető kérdés már és nagyon is posvadni látszik a fiók ^éjjeli homályában» valahol — — mégis örömmel eltelve mondom, hogy : előbb a kath. tanítóinkat kell lábra állítani, ha minekünk lelkészkedő papoknak várnunk is kellene, éppen e cimen ; mert mi csak elbajkalódunk valahogy a mi ügyes-bajos, régi «kongruankkal» ; de a tanítóink, ha segítségükre nem jön a kath. egyház az ő nagy vagyonával,. magyarán mondom, csakhamar ha szívből nem is, de tettleg elszakadnak az egyház joghatósága alól, az az elszakittatnak az államosítás által, a nagyobb fizetés és biztosabb kifizetés cime által. Mert mig a plébánosnak csak magáról kell gondoskodni, addig a tanítóra a család néz — és ha ő a családját látja szenvedni, küzdelembe jut vallási egyházi hithüsége és a kenyér között. «Divisus est!» és igy ha meggyengül, tántorodik, elesik, nem a lelkében a hiba — hanem e szóban: kenyér! Az esztergomi egyházmegyei tanítóknak azt hiszem nem lehet panasza a felett, hogy az esztergomi egyházmegye nagy vagyonából nekik ki nem jutott semmi. A Simor—Szabó alapok mellett a Szilányi- és Sujánszky-féle alapítványokat senki sem nevezheti «asztal hulladéknak a gazdagok asztaláról» — ezek már valóságos és egész kenyerek. És erősen hisszük, hogy nagy vagyonú egyházfőink között a .Szilányi és Sujánszky név nem lesz az utolsó és csakhamar azt mondhatjuk : « Vívat sequens !» De más kérdés az, hogy ezen nagy alapok célszerűen szolgálják-e ma a azt a címet, amelyre adatnak ? Nézetem szerint: nem. Figyelemmel kisérve ezt a rubrikát, azt látom, hogy ezen alapok jövedelme inkább elmállik, elaprózódik, és nem segíti kellőleg a célt lábra állítani. Szerény nézetem az, hogy a tanítói állomásokat kell fokonkint javítani, biztosítani jövedelmében, nem egyes személyeket. Ha az állás javítva, biztosítva van, ebből önként folyik a személy existenciájának a biztositéka is. Á Simor és Szabó alap a «tanitok» segélyezéséről szól. Szép! a tanítókra ráfér a segélyezés; de ugy, ahogy ez most történik, rajtuk segitve nincs. Azok a 100, 50 — és kevesebb koronás segélyek, melyek nem állandók, csak hol idén, hol később, egyszer, aztán többször talán nem jutnak kézbe, nem lendítenek a tanitók anyagi helyzetén semmit. Azután igazán indelikát — enyhén szólva az egész eljárás. A tanitó testületet egész évben mozgósítják, hogy ez is, az is adjon be évenkint «szegénységi bizonyítványt* magáról; minden évben hallassa magáról az: dch bin ein armer Reisender» refraint. Ez az eljárás sok oly tanítót lesújt lelkében, aki igazán küzd az anyagi existenciájával, de önérzete tiltja, hogy évenként újra és újra imádkozza el levett kalappal a: «praesta quaesumus»-t. Elfogadom a «tanito segélyalap- szükségét azon esetekben, midőn arról van szó, hogy egyikmásik csapással ért tanitó «pillanatnyi»• segélyt kapjon; mert «mindnyajunkat érhet baleset* — és ha valamely tanitó tüz, betegség, vagy más baj által sujtatik, akkor a száz korona jól esik neki; tehát személysegitésre- okvetlen kell gondolni — de ez nem a főcélja a segélyalapnak. Az állomásokat kell lábra állítani; az állomás jövedelme és pedig álllandó jövedelme legyen biztosítva, mert vele az iskola fennállása jár. Ma ez járja: X—Y állomás oly silányul van dotálva, hogy tanítót sem kap; jön a lótás-futás állami segély után és vele lassan az iskola elközösitése. Tehát az állomást kell dotálni, nem pedig egyikmásik «szegeny» tanítót segiteni, — és az iskola maga elúszik az < álom-tengerbe». Nézetem szerint a tanítói segély-alapot igy kellene alkalmazni. Kikeresendők a legszegényebbül dotált tanítói állomások. A segélytőkéből egy rész a kézi — az az hogy modernül beszéljek, «pillanatnyi segelyek» számára levonandó lenne; a nagyobb rész kamataiból iskolánként oly tőkéket kellene letenni, melyek ezen iskola existenciáját biztosítanák és a szegényül dotált iskola állandó jövedelmét képezné. Az ilyen iskola tanítója kaphatná a tőke kamatot készpénzben — de jobb volna, ha a tőke földbirtok szerzésére fordíttatnék. A föld a pénz esélyeinek nincs kitéve; és ha valamely tanító a kamatból évi 100 vagy 200 koronát kapna, kevesebb hasznát venné ennek a pénznek, mintha az évi kamat tőkéjének megfelelő földbirtokot kapna. Például 100 korona kamat megfelel circa 2500 korona tőkének. Már most tessék elhinni, legtöbb helyen 2500 korona árán 7—8 hold földet lehetne venni. Nem hozna ez többet a házhoz, mint a 100 korona készpénz? Csakhogy! •— — a mi uj tanitó generációnk fázik a földmüveléstől; azt mondja, hogy az «paraszt munka», az «derogat» a tanítói tekintélynek? Ejnye no ! ha annak a magas röptű urnák valaki 1000 hold földet adna ajándékba, az is derogálna neki ?! Faluhelyen a puszta készpénzből való megélhetés valóban gyötrelmes; mert ha ott mutogatja is markában a pénzt, sok dolgot nem kap meg a falujában ; sokszor 4 fillérre való zsirt keze. Most már ő is asszony. Hogy mikép és hogyan lőn asszony, miért van a két év előtti zsúpfödeles házikó helyén az a takaros cserepes ház . . . talán nem lesz érdektelen, ha elmondom. A kis templomban egy gyönyörű Máriaszobor állott. A most élő grófnak még az öregapja állította azt réges-régen oda. A falu vénei még emlékeznek rá. Ugy mondják. Vörös Ádám lánya, a kis kertjének legszebb virágait hordozta a szobor diszitésére. Gyengéd, angyali szive végtelen szeretettel vonzódott hozzá. Mig többi hasonkoru barátnői egyéb dolgokban lelek örömüket, ő virágot kötött koszorúba, csokorba s a szobor ékesitése volt legnagyobb gyönyörűsége. S a Szűz Anya jóságos mosollyal tekintett le a lábainál sürgölődő tiszta leányra. Mintha mondta volna: »Végtelen szereteted tetszik nekem . . . Megjutalmazlak !« Kánikulában történt. Egy napon sűrű nehéz felhők borították be az eget. Iszonyú dörgés s villámlás közt megeredt a zápor. Mariska a gyermekekkel volt odahaza. Szülei napszámban. Egyszerre fülsiketítő csattanás hangzik. Utána jajveszékelés: »Tűz van! . . . Tűz van!« A nép eszeveszett rohan a templom felé. A leány kifut. Látja, hogy a torony és tető ég. Felsikolt . . . »Jaj a szobor! Jézus segíts, oda ég a Mária-szobor!« A nagyobb öccsére bizza a többit s kirohan. A templom előtt ezalatt* a nép tehetetlenül bámul. Futkosnak, kiáltoznak. Hogy lehet itt oltani? A torony mint egy óriási fáklya, lángol. Minden pillanatban lezuhanhatnak a harangok, beszakadhat a tető. Az ócska fecskendő vízsugara a torony egyharmadáig sem ér fel. A házak tetején emberek állnak. Oltogatják a repkedő tűzmadarakat... E pillanatban egy sápadt leány rohan a tömegen keresztül. Alig veszik észre, már berohant a füstöt okádó templom-ajtón. Őrületes pillanatok következnek. A nép ordit. Az asszonyok sirnak. A tető inog . . . Lélegzetvesztetten állnak. Sokan hang'osan imádkoznak. . . . Egyszerre megjelenik ismét ő. Karjaiban hozza a nehéz szobrot. Odarohannak hozzá. Égő ruháit pillanat alatt eloltják. Ájultan viszik félre a hős leányt. Abban a percben a tető iszonyú ropogással szakad le, tűzesővel borítva a megrémülteket .... A szobrot a plébániára vitték. A tűz után a nép tömegesen ment megtekinteni. Amint nézik, csókolgatják, valamelyik egy kis rugót nyomhatott meg, mert egy eddig észre nem vett ajtócska nyilt meg a szobor lábánál. Sötét üreg lett látható. Mi lehet benne? A plébános benyúl. Egy hosszúkás, nehéz tárgyat von ki onnan. Kibontja. Flosszukás, hengerded pléh tokot látnak. Kinyitják s amit látnak, szemük, szájuk eláll. Egy rakás gyönyörű, sárga-arany — valódi körmöci csikók — mosolyog rájuk. »Ho-hó atyafiak — szól a jó pap — itt még más is van ám« ... s egy pergamentre irt levélkét kezd olvasni. »Aki Szűz Máriát annyira tiszteli, Hogy 'tiszteletében nagy örömét leli: — S ha bármily veszélyből megmenti e szobrot: — Nyerje ez összeget, mint égből jött jussot!< Ez a kis versike tehát Vörös Mariskát gazdaggá tette. »Itt van a kegyelmes ur aláírása is. Semmi kétség« — mutatta a bámuló atyafiaknak. »Biz az ugy van főur« szóltak az emberek. — »Meg is érdemli az a jó leány. Nem irigyli tőle senkisem közölünk. Csak felgyógyuljon az istenadta. Mert biz' élethalál közt lebegett eleinte.« »Jó emberek legyetek nyugodtak. Nem engedi meg a Szűz Anya, hogy most, mikor boldogságát semmi sem gátolja annak a jó leánynak . . . egyszerűen meghaljon. Akinek Mária a pártfogója, azt ne féltsétek . . . Ha imádkoztok érte, az is hamarább meggyógyítja. Isten veletek.« Elszéledtek. Öt perc múlva tele lett a falu a leány szerencséje hírével. Félév múlva meg olyan helyre lakodalmat csapott Vörös Ádám »uram,« hogy a grófék, akik szinte elmentek az esküvőre, mindenki füle hallatára ugy nyilatkoztak, hogy ilyen összeillő szép párt mint Mariska meg daliás férje —• nem láttak. Ugye, mily váratlanul tud Isten jutalmazni, ahol megérdemlik? Ép ugy büntet is, ha rászolgáltunk. Vigyázzunk! TTT „ .. * J Walter György.
