ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-01-15 / 3. szám

1.), melynek végén a pápa politikai szervezkedésre hívja fel a világ összes katholikusait. „Nagy okuk van — úgymond — a katholikusoknak a községi ügyek szűkebb köréből kilépve az állam kormányzásában is résztvenni, hogy a kath. vallás bölcs tanát és erejét, mint egészséges nedvet és éltető vért az államszervezet ereibe bevezessék f Idézhetnénk erkölcstanokat és modern kátékat, melyekben szintén minden kereszténynek erkölcsi kötelességévé van téve választások idején — nem a leszerelés, hanem igenis az erkölcsileg megengedett eszközökkel való agitáció! De térjünk át a levél egy más feltűnést keltő tételére. Az egyes jelöltek támogatásában »ne annyira a jelöltek pártállása, mint múltjuk, jellemük, vallásosságuk és törhetlen királyhűségük .által nyújtott garanciák legyenek döntök! »Kettös állítást foglal magában e tétel. Egyrészt, hogy a liberális pártra szavazni a keresztény elvhűséggel összeegyeztethető, másrészt hogy a keresztény alapon szervezett politikai pártot támogatni nem.kötelesség, az iránt teljesen közömbösek lehetünk! Kérdjük, hogyan egyeztethetők össze ezen tételek azon pápai határozatokkal, melyek az u. n. szabadgondolkozást és az állam felekezetnélküliségét, a liberalizmus e két föelvét ismételten kárhoztatják ?! Ugyanazon iratában XIII. Leó kárhoztatja a modern államnak azon fogalmát, mely szerint az »Isten iránt semmiféle kötelezettséget nem ismer, nyilvánosan semmiféle vallást nem vall,« továbbá megengedi, hogy »ha valakinek egyik vallás nem tetszik, egyikét se vallja!« Hasonlóképen elitéli ott a »korlátlan gondolatszabadságot, mely igen sok rossznak forrása.« Mivel a modern kor pápái a keresztény elvek alapján való politikai szervezkedést hangsúlyozzák, a bevallott keresztény politikai pártok támogatását is a hivek lelkiismeretbe]i kötelességévé tették. »Nem szabad — úgymond XIII. Leó — más elveket vallani a magánéletben s másokat a közügyek intézésében, ez annyit jelentene, mint az embert kétfelé szakítani!« Ehhez járul a sok évtizedes tapasztalat az egész világon, hogy csakis kompakt keresztény pártok képesek a parlamentben érvényt szerezni a ker. elveknek, a különféle más pártokban levő »jó katholikozódás közt vas buzogánnyal oly ütést mért Pongrácz mellére, hogy ez rögtön ájultan összerogyott. Az egymásután berohanó dühödt hajdúk most oly féktelen kegyetlenkedést kezdtek űzni, minő vademberektől is alig várható. Mihelyt Pongrácz megint magához jött és fölemelkedett, a hóhérok rá ordítottak, hogy térjen át a Kálvin vallására! és azon határozott feleletére, hogy ezt soha semmi áron sem fogja megtenni, és kész mindenre inkább, semhogy sz. hitét elhagyja, iszonyú szitkok s átkok közt megragadták, ruháit letépték, kezeit hátra kötötték, ütötték, és sebeket ejtettek rajta, a hol csak érték ; ismét földre teritették, lábbal tiporták. De ez még kevés gyönyörűséget okozott a kínzóknak ; székre ültették tehát, és fejét körülfont szíjjal ugy összeszorították, hogy halántékai repedeztek s szemei helyükből kiszorultak ; majd megint csúf szemtelenséggel s barbársággal megcsonkították, azután kezein a szoba gerendájára felkötötték s oldalait égő fáklyákkal ugy perzselték, hogy e helyeken a test bőre felpattant s bordáin át belei kilátszottak. E rémületes garázdálkodás közt a szívtelen bakók folytonos átkozással ordítoztak a kinzottra, hogy tagadja meg a kath. hitet, és legyen kálvinistává, különben véget vetnek életének. De Pongrácz utálattal elfordulván ez istenkáromló követelésüktől, sziklaszilárdan tűrt, imádkozott, és hajthatatlan maradt. A vérben fekvő Pongrácztól a bakók berohannak a második szobába, hogy Kőrösyvel és Grodeczkyval is éreztessék ádáz kegyetlenségöket. Kőrösyre rátámadva szintén parancsolólag kusok« pedig hallgatnak és átidomulnak. És XIII. Leó nem egyszer államférfiak előtt szóbelileg is megerősítette ezen írásban is elég érthetöleg kifejtett nézetét: »addig nem fogtok boldogulni, mig keresztény alapon álló pártotok nem lesz a parlamentben.« Ez elv már átment a kath. világ köztudatába, ez teremtette meg nálunk a néppártot; hogy mondhatja tehát egy pásztorlevél: mindegy, akármilyen párthoz tartozik a jelölt?! Németországban a pap elvhüségének legbiztosabb ismérvéül azt szokták venni: mennyi szavazatot tud hozni a centrum számára? Mert ez a legkellemetlenebb — igaz — a pap életében, de tán manapság a legérdemszerzöbb: a ker. eszmék képviselőit oda bejuttatni, hol a népek sorsa eldől. Még egyéb eddig hallatlan kitételekhez is fűzhetnénk reflexiókat, mint ezekhez: a képviselőjelölt megválasztásában tekintettel kell lenni a vidék kegyurának óhajára, a választásokba való beavatkozással a pap csak ellenségeket szerez stb. üe legyen ennyi elég! Minden hamis filozófia önmagát szokta megcáfolni. A körlevél eltiltja a papságot a korteskedéstöl, de ugyanakkor a maga nemében eddig páratlanul nagy kortes-szolgálatot tesz Tiszának és érzékeny vágásokat mér az ellenzékre (a körlevél ezen részeit elhagytuk). Ellenzéki jogászok már törik is a fejüket, vájjon a hirhedt kanzelparagrafust, melyet a körlevél érthető módon approbál, nem szegte-e meg e körlevél maga, midőn a szentbeszédnek legtekintélyesebb alakját: a pásztorlevelet használja fel a választásokat nagyon is befolyásolható (ha ugyan adnak rá valamit) nyilatkozatokra ?! — A vesztegetés, etetés-itatás, dacára a tömérdek szabályrendeleteknek, dacára a kúriai bíráskodásnak, folyik szemérmetlenül országszerte. A liberális törvényhozás szokás szerint gondoskodik róla, hogy bebizonyítani e törvényellenes manipulációkat ne lehessen soha. Mert a vesztegetőt csak az jelenthetné fel, aki a pénzt elfogadta, de a törvény erre is büntetést szab, tehát maga a törvény akadályozza meg a bűntény felderítését. Ez ellen tehát csak egy védekezési mód van : terjesszük az elvet, hogy huncut, aki a pénzt szavazatáért elfogadja, de ha már rászorul s elfogadja, legalább tegye azzal jóvá, hogy annak követelték, hogy térjen át a kálvinisták felekezetére ; visszautasító felelete folytán őt is hasonlóan, mint előbb Pongráczot, lerántva róla ruháját, megkötözték, buzogánnyal ütötték, karddal vagI dalták, földre sújtották, megcsonkitották, fáklyákkal égették, majd megint, belefáradván a kinzás munkájába, és szánakozást színlelve, intették, hogy sajnálja meg önmagát, ne kényszerítse őket csökönyösségével a végsőre, fogadja szavukat, leg}'en kálvinistává, s azonnal felhagynak minden bántalommal, sőt nagy javakkal, méltósággal boldogítják őt. De Kőrösy, e gonosz ajánlatokat megvetvén, imafohászokkal erősiti magát a további kinok erényes elviselésére. Es midőn a bakók szemrehányókig kérdezték, hogy magyar létére mért nem tart velők, a magyar hitűekkel (azaz a kálvinistákkal), kik a haza javáért küzdenek, és miért dolgozik inkább ellenök ? Azt feleié nekik, hogy ő soha sincs azok ellen, kik a haza javát keresik, sőt mindenkor azokkal tart és érez. Pongrácz e szavakat áthallván, megijedt, s attól tartott, hogy Kőrösy kinjai közt talán ingadozni kezd, azért, saját fájdalmait feledve, végerőlködéssel átkiált hozzá: » Kőrösy főtisztelendő ur, távol legyen magától, hogy ezen emberekkel tartva, Krisztus zászlajától elpártoljon, és e mulandó élet megmentéseért, a szent hitnek árulójává legyen !« Kőrösy észrevevén Pongrácznak aggodalmát, visszakiáltva feleié neki: »Ne féltsen engem, kedves Páter! én cseppet sem csüggedek, sem nem ingadozom, hanem el vagyok teljesen határozva, minden kinnak és a halálnak is kész elfodacára meggyőződése szerint szavazzon. Nagyon el van terjedve ugyanis a nép között a balhiedelem, hogy a liberális jelölt bepöröli azt, aki az adott pénzt elfogadja és nem szavaz rá. Esze ágában sincs! Óvakodni fog tőle! Aki Judásbérért megígérte, hogy valamely jelöltre adja szavazatát, erkölcstelen Ígéretet tett, az erkölcstelen igéret pedig lelkiismeretben sem kötelez. A polgármester beszámolója. Városunk ugyan régen hallott beszámolót. Országgyűlési képviselője úgy látszik nagyon mellékes dolognak tartja ezt. Pedig minden megbízatás beszámolással jár. Az utóbbi idők zavaros jellege e sajnálatraméltó tényen is észlelhető. Városunk képviselője ugyancsak sok ki- és belépésről számolhatott volna el választóinak. O nem beszélt sokat, jobban mondva semmit, hanem tett, tett határozott lépéseket ki, be. Polgármesterünknek tisztább felfogása van a képviselet fogalmáról. Bár egy évi késedelemmel, de mégis beszámol és teszi nemcsak egy hamar elhangzó beszéd folyamán, — mennyivel könnyebb az országos képviselőknek ! — hanem egy terjedelmes füzetben, melynek sorai fölött mindenki gondolkodhatik, melynek adatait kiki felülvizsgálhatja, ha nem is oly szerencsés, hogy a felülvizsgáló bizottság tagja legyen. Polgármesterünk szereti a tiszta sort, és ez az, amit tisztelünk, becsülünk benne! Átlapoztuk mi is ezt a gondosan összeállított jelentést. Örülünk, hogy a polgármester őrszeme mindenüvé ellát és hogy van bátorsága a hiányokat is konstatálni. Igy mindjárt bevezetőjében megemlékezik a nagy pótadóról, mely városunk polgáraira ólomsúlyként nehezedik. Hiába, ami leginkább nyomja az ember szivét, az van leghamarább a nyelvén. De bocsásson meg at. polgármester, ha véleményét nem osztjuk. A polgármester szerint első sorban arra kell törekedni, hogy az állami adó ne legyen sok, akkor szerinte a pótadó sem lesz elviselhettem Igaza van, mert hiszen emezt annak alapján vetik ki. De hát inkább arra törekedjék, hogy a város financiáit oly állapotba hozza, miszerint pótadóra egyáltalában szükség se legyen s ha ez el nem érhető, legalább oda törekedjék, hogy az a rettenetes % évről-évre leszállittassék. Mert mi ép ellenkezőleg azt valljuk, hogy az állami adóval még csak megbarátkoznánk, de a mikor éppen még egyszer annyit kell fizetnünk pótadó fejében, bizony elmegy a kedvünk és lelkesedésünk e drága városért. Hónapokkal előbb megemlékeztünk egy felsőmagyarországi városról, melyben valóságos forradalmat okozott a 36%-os pótadó kivetése. Mit csinálnának ezek, ha a mi pótadónk szakadna nyakukba ? Azután miféle előnyöket nyújt ez a város, hogy ily méregdrágán árulja levegőjét ? Forgalma csekély, kereskedelme gadására, a szent hitért! Szavaimmal csak azt akartam mondani, hogy azokkal tartok, kik a hazának igazi javát keresik.« Alighogy Kőrösy e hőslelkű nyilatkozatát befejezte, a Rajner- és Alvinczytől felúszitott hóhérok neki rohantak, és fejét levágták. Most Grodeczkyre került a sor, ki eddig csendesen imádkozva készült mindazon barbár kínzások hősies elviselésére, melyekben Pongrácz és Kőrösy, szeme láttára, oly szent kitartást tanúsított. A hóhérok őt is mindjárt azon követelésökkel zaklatták, hogy térjen át a kálvinista vallásra ; neki is ez esetre nagy javakat és kitüntetéseket ígértek, egyúttal kijelentvén neki, hogy ha vonakodik e követelést teljesíteni, legkínosabb halállal sújtják. De a szentéletű hithős Ígéreteiket és fenyegetéseiket egyaránt megvetvén, kijelenté, hogy ő szent hitéért él-hal, s azt semmiért e világon el nem hagyja, kínozzák bár őt tetszésök szerint, ez eltökélését sohasem fogják megrendíteni. E határozott kijelentése folytán a bakók rajta is elkövették a Pongráczon és Kőrösyn véghezvitt vad barbárságokat, az irgalmatlan ütéstverést, a lemeztelenitést, csúf megcsonkítást, perzselést, mig végre a fejére mért számos kardvágás közt, a legszentebb neveket áhítatosan rebegve, kiadta lelkét. Tetemét a poroszlók Kőrösyével együtt a háznak emésztő gödrébe dobták. Kőrösy és Grodeczky tehát még 1619. szept. 7-én, mint Kisboldogasszony ünnepének előestéjén szenvedték a vértanúi halált; Kőrösy 39, Grodeczky pedig 35 éves korában.