ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-09-03 / 36. szám

Telnék tőlünk sok, de fordítani kellene a nemzeti gyorsvonat irányát jobbra. Az absolut jellegű kormánynyal és a bécsi udvarnokokkal való tusainkban vakon megyünk előre, nem vetünk tekintetet belállapotainkra. A magyar cultura és civilisatio pedig terjed széles e hazában serényen a krajcáros lapok útján. Néha megveszem valamennyit és elolvasva mind, megtanulom egyikből, hogy gaz a koalició, a másikból, hogy hazaáruló a kormány, a harmadikból, hogy akasztófa virágai a papok, a negyedikből, hogy minden bajnak gyökerei a zsidók. Gyanús mindenki, aki még él és el nem temették. Nehéz cultura ez. Becsületes embert lámpással sem találni benne. Felkötnek papíron mindenkit és nem minden akasztott ember vértanú, csak papirgonosztevő. A valóságban, az életben pedig semmi nem történik a népért, nem védik otthonát homestead törvények, szeretettel nem közeledik felé senki, engedelmet, elfelejtettem a mesélő jó korteseket. A nép nem is leli boldogulása feltételeit amint óhajtaná, igen sok kivándorol. Magyar államférfi ideálja legelői a saját vére, a magyar faj boldogulása lehet. Ujabb államférfiaink a nemzetközi szocialisták és a nemzetiségek dicső kijátszásával ellenünk akarják a m ágyat faj hegemóniáját megtörni.. Ám ettől nem féltem én a magyart. Lesz nekünk tapintatunk és eszünk, nem fogunk a bécsi udvarnokok mulatságára összeveszni horváttal, szerbbel, románnal, ellenkezőleg testvériesen meg kell hogy értsük egymást. Ezt kívánja a józan ész, a politika, meg is fog történni. Még egyszer nem ülnek fel horvát testvéreink sem a camarillának, mint történt 1848-ban. Ha nemzetközi szocialista többség jön, pár év alatt úgy megdolgozzák a hadsereget is, hogy kételkedem a királyság és a korona megmaradásába??. Aki kissé ismeri a történelmet és a politikai horizont, az előtt oly tiszta a kép, mint a kristály a felkelő nap fényében. Nem kell itt sokat gondolkozni, akinek hazája, gyermeke, családja van, akinek vesztenivalója van, az reszkethet Kristóffytól, aki kezében tartja a petróleumos fáklyát, vezérli a vele szövetséges nemzetközi szocialista gárdát. A szavakat én adom illő hazafias tisztelettel a szájába: »Sakk a hazának, sakk a civilizációnak, sakk a királynak!« Visszaemlékezés a strassburgi internationalis kongresszusra. Amióta dicsőségesen uralkodó Szentséges Atyánknak 1903. nov. 22-én kibocsátott egyházzenei »Motu proprio«-ja az egyházi zene művelőit százados tespedésükből fölrázta, mindinkább nyilvánvalóvá lett: mily nagy horderejű s mily szükséges intézkedéseknek képezte ez első láncszemét azon cél szolgálatában, hogy az istentiszteletek fénye újból visszatükrözze a vallási buzgóság és mély áhítatnak ama korszakát, amidőn a hitélet A közeli bokrokból zörej hallatszott. Mereven szögezte szemeit a bokrokra . . . Fölcsigázott képzelete borzasztó képeket festett eléje . . . Szive hallhatóan vert . . . Rémülete tetőpontra hágott . . . Egész valójában összerezzent . . . Elvesztette eszméletét és ájultan rogyott a földre. Az alak ezalatt kibontakozott a bokrok közül és a sötétben előrenyújtott kezekkel tapogatózva folytatta útját. . . . Valamiben megbotlott és térdre esett . . . Ismét talpra állott . . . Gyanúsnak tünt föl előtte az akadály . . . Visszafordult. — Ki az? — kérdé kissé emelt hangon, melyet a mennydörgés hamar túllicitált.— Senki sem felelt ... A sötétben semmit sem látott . .. Villámlás következett .... Egy fekvő női alakot pillantott meg. Hozzálépett, hogy a villámlás alatt közelebbről megtekinthesse . . . Ismét villámlott . . . Most már tisztán látta egész alakját . . . Ébresztgetni kezdte . . . Tarsolyából egy üveget vett elő és hideg vízzel meglocsolta . . . A nő megmozdult . . . Lassan föleszmélt . . . . Bámulva nézett az itjúra . . . Ezalatt a vihar javában tombolt. — Kicsoda Ön? —kérdé nyájasan az ifjú. — Margitkának hívnak — válaszolt elhaló hangon a leányka. A faluból jöttem. — Jó testvér, hogy került ide ? — Virágot szedni jöttem és hirtelen meglepett a vihar. •— És azután mi történt magával? — Nem találtam sehol menedéket. Anyáma legtisztább, legmocsoktalanabb fényében ragyogott. Világszerte megindult a mozgalom; világszerte egy csapással megértette mindenki a »Revertimini ad fontes« nagy horderejét. S ha sokaknak lelkét akár a megszokottság, akár a kényelemszeretet, akár más körülmények vagy talán mellékérdekek olyannyira fogva tartották, hogy a »motu proprio« intézkedéseit kritikai bonckés alá vették s annak intentióit nem annak lényege, hanem belemagyarázott értelmezés alapján és egyes, inkább helyi vonatkozásai miatt csak bizonyos fenntartással vették tudomásul: mégis tagadhatlan, hogy a katholikus világ nagy zöme a szunnyadó hitélet föllendülése tekintetében sokat vár a Szentséges Atya rendelkezéseitől és keresi a módokat, keresi a célhoz vezető utakat, hogy a sz. Atya intentióit követhesse s rendeleteinek minden tekintetben érvényt szerezhessen. Ezt dokumentálta első sorban a most lezajlott nemzetközi gregorián kongresszus, amely a Szent Atya által kinevezett vatikáni központi bizottság kezdeményezésére Strassburgban rendeztetett és f. évi aug. hó 16—19-ig, a jelenvoltak fokozódó érdeklődése mellett ott lefolyt. Mondhatnók: képviselve volt ott majdnem az egész katholikus világ, mert alig van katholikus állam, amely legalább néhány taggal ne szerepelt volna a résztvevők sorában. Legnagyobb számban természetesen a nagy közelség miatt a franciák és németek (bajorok ,badeniek, würtembergiek és poroszok stb.) szerepeltek, de képviselve volt Hollandia, Belgium, Luxemburg, Spanyolország, Olaszország, Angolország (Irland), Svájc, Oroszország, Lengyelország, Amerika s az Osztrák-Magyar monarchia is. Ausztriából az osztrák kult?isz??iiniszter is képviseltette magát Böhm udv. karmester személyében, hogy a szerzett tapasztalatokat az iskolákra nézve értékesíthesse, mig Magyarországból Bogisich Mihály, c. püspök, prel4tus-kanonok, Kiizdy Aurél, egri eist, tanár, Gmneivald Camilló, győri székesegyházi karénekes és szemináriumi énektanár és Kersch Ferenc esztergomi karnagy vettek részt a tanácskozásokban. Dacára az ügy nagy horderejének és dacára annak, hogy a vezetőség a kongresszus sikere érdekében minden tőle telhetőt elkövetett, midőn a kath. világ figyelmét nemcsak az összes kath. püspökök és a már mindenütt elterjedt Cecilia, egyesületek utján, hanem hirlapilag és egyes buzgó férfiak közreműködése segítségével állandóan Strassburg felé irányittatta: a jelentkezések eleinte oly gyér számban érkeztek be, hogy félni lehetett, vájjon a kongresszus egyátaljában meg lesz-e tartható. Aug. 10-én végre a jelentkezők száma 154-re rúgott s a kongresszus egy világra szóló kudarctól meg volt mentve. A kitűzött határnap után azonban annál tömegesebben érkeztek be a jelentkezések, ugy, hogy négy nap múlva a résztvevők száma 873-ra emelkedett, nem számitva bele azokat, akik magából Strassburgból, vagy annak környékéről pusztán a gyűlésekben kívántak résztvenni. hoz akartam futni, de a felhő elsötétitette az erdőt. Tehetetlenségem kétségbeejtett . . . Aztán valami zörejt hallottam a közeli bokrokból, mi fokozta kétségbeesésem . . . Elszédültem, összeestem. Kis szünet. — Keljen fel, szép húgom ! — szólt ismét az ifjú és a leány kezeit megfogta, hogy fölemelje. Margitka az ifjú segítségével fölállott. — Kunfalvy Elemér vagyok — mutatkozott be gyöngéd kézszorítás mellett az ifjú. Kis szünet. — Most pedig meneküljünk innen kedves Margitka, mert a vihar egyre növekszik. — Hová akar vezetni ebben a sötétségben? — Itt lakom néhány percnyire az erdészlakban. Kunfalvy indulni akart. Margitka vonakodott. — Ne féljen tőlem jó testvér «— folytatá szinte kérő hangon az ifjú. Nekem is van jó anyám, ki oly szívesen fogadja, mintha tulajdon gyermeke volna. Csak nem hagyhatom itt ebben a rettenetes időben ? ! Az ifjú gyöngéd erőltetéssel indulásra kényszeritette a szép leányt. Elindultak. Margitka elszántan követte Kunfalvyt. Csak lassan haladhattak. Minden villámlás után tettek néhány lépést. Végre elérték az erdészlakot, v

melynek kapujában az ifjú édes anyja állott. Ot várta kétA minden reményen fölül való ezen tömeges részvétel miatt, a kongresszus számára lefoglalt minden terem szűknek bizonyult, ugy, hogy a helyi bizottságnak ugyancsak óriási gondot okozott, hogy hol tartassanak meg a tanácskozások. Szerencsére a kath. nagygyűlés számára készült óriási csarnok már annyira elkészült, hogy azt a-bizottság legalább a megnyitó tanácskozásra felhasználhatta, miközben sikerült a zeneconservatoriumnak az A?(bette-nek mindkét termét a kongresszus számára megnyernie. Még e termek sem fogadhatták be a résztvevők nagy tömegét, de a tanácskozások menete mégis biztositva volt. A kongresszus tulajdonképen aug. 17-én a világhírű strassburgi münsterben egy Veni Sancteval egybekötött pontifikális misével vette kezdetét, amelyet a kongresszus fővédnöke dr. Frietze?i megyés püspök jelenlétében dr. Zor?t, v. Bulach félsz. s. püspök mondott. A hatalmas dóm csucsivei alatt hallottuk tehát először azt az ősi, minden izében katholikus ihlettől duzzadó éneket, amelynek megismerésére a világ minden tájáról egybesereglettünk. A kar — számszerint 24 fiu és ugyanannyi férfi énekes, — a sanctuariumban foglalt helyet, mögötte egy elég nagy orgona szolgáltatta a kíséretet. A közökben dr. Matthias székesegyházi orgonistapap egy második nagy orgonán játszott, amely mint egy óriási fecskefészek a templom bal oldalfalára van épitve. A nagy orgona hatalmas hangja mellett vonult be a fényes assistentia, mely előtt egy alabárdos alak .nyitott utat a tömegben. Az igazi áhitat csendjében fölcsendül a »Probasti me« mise introitusa. Mint tömjénfüst terjed s tölti be a hatalmas dómot a magasztos ének. Önkénytelenül a szívbe lopódzik az áhitat szent érzete, amely imára kulcsolja a kezeket s térdre borulni készteti az embert. Valóban fönséges ének ez s Isten házához méltó. Nem ostromol, hanem eget kér; nem rázza meg az ember lelkét, nem izgat, nem érzeleg, hanem fölemel s az ég felé szárnyalván, Istennel egyesit. Ily éneket kíván az egyház s íimídőn Szentséges Atyánk az egyházi éneket megrendszabályozni kívánta, csakis az ily énekmód lebeghetett lelki szemei előtt! Eltelve a hangok varázsától hagytuk el a dómot, hogy a kongresszus tanácskozásaiban részt vehessünk. A hatalmas csarnok csakhamar megtelt, s amikor a pódiumon a vatikáni bizottság, az internationalis kongresszus bizottsága, s a helyi bizottság elfoglalta helyét, a szószékre lépett dr. Wagner Péter freiburgi egyetemi tanár, a gregoriánus akadémia igazgatója, s a' kongresszus vezetője. Előbb latin, majd német, végül francia nyelven üdvözölte a kongresszus tagjait. Meleg szavakkal emlékezett meg dr. Frietzen strassburgi püspökről, aki a védőséget elfogadni kegyes volt, majd apostrofálta a három bíborost (a kölni, párizsi és prágai biboros püspököket), akik a kongresszus munkája iránt kiváló érdeklődést tanúsítottak, s végül köszönettel adózott mindazoknak, a kik adományaikkal a kongresszus jótevőinek sorába léptek. A kongresszus célját három pontségbeesve. Mikor észrevette a jövevényeket, a megnyugvás édes hangján kiáltotta feléjök: •— Fiam te vagy ? — Én vagyok édes Anyám . . . Vendéget is hozok . . . Margitkának hívják .... Öt is az erdőben lepte meg a vihar. A jóságos arcú asszony fiatalos könnyűséggel eléjük ugrott és mindkettejöket megölelte. — Isten hozta f . . . Isten hozta! . . . szólt nyájasan Margitkához. Ezután a szép leányzót karjánál fogva bevezette a házba, leültette és megvendégelte. Kunfalvy, Margitka mellett foglalt helyet, hogy mindenben szolgálatára lehessen. A fiatalok kedvesen, elszórakoztak. Kunfalvy hosszasan elnézte Margitka hófehér arcát, sötét nagy szemeit, melynek csillogó fénye csalhatatlan tükre volt lelki szépségeinek. Ha tekintetük találkozott, mindketten elpirultak. Kunfalvy érezte, hogy megszerette Margitkát, csak alkalomra várt, hogy vallomást tehessen. Viszont Kunfalvy komoly, férfias viselkedésével megnyerte Margitka tetszését. Eközben a vihar elült. A nap sugarai bearanyozták az erdő dús lombjait. Az erdő újra benépesült. A bokrok alján ismét felcsendült a madárének. Az »erdő bohóca« pedig azóta már a századik bukfencet hányja. Margitka szives szavakban búcsúzott el a jó asszonytól és Kunfalvy kiséretében a falu felé indultak. Most ismét fölséges volt az erdő, melynek