ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-01-10 / 2. szám

IX. évfolyam. Esztergom, 1904. január 10 2. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. Hogy állunk? Esztergom, január 9. (d) Nézzünk egy kicsit körül, aztán mondjak meg egész őszintén, hogy sehogy sem állunk, vagy ha vagyunk is valahogy: csehül állunk. A magyar politika halálmadara, az obstrukció jó régen sipog már az országház fölött, és a két nagykegyelmü halott után most Tisza István fejét követeli. A Széll-t obstruálő parlamenti vihar cigánysátort csinált a pompás gótikus épületből; Héderváry kormányzása alatt pedig ép ugy szabták meg ott a képviselők árát, amint a központi vásárcsarnokban a húst mérik. A Tisza-politika ellen indult obstrukció mikor megkezdődött, a nemzeti harc jellegét öltötte magára. Felvonultak az ország kurucai és küzdelmes csatára volt kilátás. A cél, a nemzeti követelmények pirkadó napja, tüzelte a támadó sereget, s azt hittük: a politika megindult forgószele kiragadja Tiszát az országházból, de saját szerencséjére az édes atyjától öröklött politikához fordult, és »erös kézzel« belekapaszkodott a bársonyszékbe. Az első* rohamot Tisza igy kiadottá s aztán a nagyhangú, de könnyen elcsititható Kossuthékkal paktumra lépett, ugy gondolván, hogy az ellenzék azon részével, mely az ö törvényt és igazságot nélkülöző politikáját támadni merészeli, majd elbánik más alkalommal. A maroknyi ellenzéki csapat, mely kitart a kibontott zászló mellett, elszántan küzd a hatalmas liberális tábor ellen, s most az országház olybá tűnik fel, mint egy régi cirkusz, melynek porondján vakmerő lovagok, egyedül csak az igazság jelszavával fegyverkezve, élet-halára mennek a vérengző nyers erőkkel. Ez az obstruáló ellenzék és a szabadelvű párt szerepe, és a parlament mai képe. Mi pedig összetett kezekkel szemléljük e kinos tornát; ujongunk, ha a gladiator előtt sarokba lapul a tigris, mert azt hisszük, hogy megijesztette öt a mi legényünk kemény tekintete. Pedig dehogy! A grófi koronával megfejelt liberalizmus azért lapult meg, mert ugrásra készül. Veszedelmes ugrásra, a választásokra, mely alkalommal szivünkbe mélyesztheti karmait. Még mi ámulva, tétlenül nézzük ezt az idegrontó komédiát, Tisza azalatt dolgozik. Mint az ürgéket, kiönti a neki nem tetsző főispánokat, temérdek lapot indít meg a vidéken,, szervezteti újból a szabadelvű pártokat, zsidó bárókat müvei, és szaporítja a főrendeket, szóval: talajt készit politikájának. Az uj főispánok az elégületlen tisztviselőket fogják terrorizálni, a lapok a közvéleményt, az újdonsült excellenciások pedig nem lesznek szük markúak, mert biztosan megértették velük, hogy a választásokhoz nem is kell annyi báró, mint zsidó, és még ennél is több! Az a bizonyos három fökellék: pénz, pénz, pénz, sőt negyedszer is pénz. Ezt a műveletet — Bánffyt kivéve — egyetlen kormányelnök sem tette még ilyen nyíltan, elszántan és erőszakosan. És lám épen azért csodálatos, hogy nem vesszük észre a bajt, mely már fejünk fölött van s nem szervezkedünk, míg a liberális párt csak azért tűr sebet és csapást a parlamentben, hogy ezáltal lefoglalja figyelmünket, kimerítse pártunk erejét és készülődhessen a biztos csapásra. Csak manőver lehet Tisza István jajgatása, mert olyan erös fejű férfiú, mint Tisza, ki egy petróleum üstököst pukkantott szét közgazdasági pályafutásában, találna hozzá méltó eszközöket az obstrukció elfojtására. Ne bámuljuk tehát-azon keveseket, akik tesznek, hanem tegyünk mi is. Lépjünk ki mi is egyszer az örökös készülődésből és szervezzük pártunkat mindenütt, ahol tehetjük, s ha erös bástyát építünk magunknak addig, mig a levegőben levő választások esélye bekövetkezik, a liberális tigris ugrása, halálugrás lesz. Szükséges tehát, hogy a kerületekben azon emberek, kik elveinket képviselik, ne a zsebükbe trüsszentsenek a harci riadóra, hanem kiáltsák tovább a nép felé, mely hisszük, az erös szózatot kemény sziklafalként fogja visszhangozni. Hogy a népet csak vezetni kell s nagy dolgokat lehet tenni, példa nemcsak a történelem, de az Esztergom megyében lezajlott legutóbbi képviselő választások. Csak egy-két lelkes ember állt ki az utolsó pillanatban s a népnek olyan tábora alakult körülöttük, hogy azok maguk is ámultak. Esztergom megye politikai szélcsendjét a liberális vezérkarban legjobb jelnek veszik a csendes választások megejtésére. Hagyományos közönye ennek a megyének a mai politikai kérdések égető napja alatt sem olvadt fel, s patópáli elveink Geniusa megelégedetten terAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Én, meg az én szivem. Jó barátok voltunk: én, meg az én szivem; Örömön, bánaton megosztoztunk hiven. Enyém volt a tövis, övé volt a rózsa, S mint a pajkos gyermek, két marékkal szórta. Meg is jártam véle : úgy elkényesedett, Hogy sohsem tehettem kedvének eleget. Minden kicsiségért búsult és sirdogált, Véle virrasztottam sok hosszú éjszakát. Néhanap csak jó volt, de mikor megbomlott; Bezzeg a fejemre hozta a sok gondot! — Új játék kell néki, hogy ráunt már erre, Hogy egy mulattatóbb játékra van kedve . . . De az mégsem járja, — csitítgattam kérve, — Tegye ezt a bolond kívánságot félre, S a régi játékot becsülje meg szépen. — Falra hányt borsó volt oktató beszédem. Mikor aztán láttam, hogy nem birok véle, Kökényszemű lányhoz adtam nevelésbe. Azt hittem, a viszály ezzel meg lesz törve, Pedig ezzel léptem csöbörből vödörbe! Az a csalfa kislány ismét úgy nevelte, Hogy mindenben meg volt akaratos kedve. S tessék elképzelni, mily bánatot hoz rám : Nem akar már többé visszajönni hozzám. Bánatomban aztán meg is mondtam néki : — Édes szép kisasszony, ha sziveni a régi. S példás módszerével hogyha nem ment többre, Én nem veszem vissza, — tartsa meg örökre . . ! R. Séta közben. A tavaszon egy iparos ismerősömmel találkoztam. Szép derűs nap volt, kisétáltunk. Csak úgy áradt a beszéd ajkunkról. Hisz ilyenkor elevenebb életre kél az emberben minden: lélek, sziv, értelem. Beszélgetésünk elvezetett Krisztushoz, vitattuk istenségét. Körülbelül ilyenformán cseréltük erről gondolatainkat: Iparos: En úgy vagyok, kérem, és velem együtt bizonyára sokan, hogy nem tudom hinni Krisztus istenségét. Szeretem a vallásomat, belátom, hogy vallás nélkül el nem lehetünk, különösen a szegény ember, eljárok rendesen az istentiszteletre, meghatódva borulok le az oltár előtt, hallgatok prédikációt, szóval megteszek mindent, mit követelni lehet egy keresztény embertől, de hinni azt, hogy Krisztus Isten volt, nem tudom. Es hiába is erőlködöm ezt elhitetni magammal; annyi józanságom már van, hogy az minduntalan tiltakozik ellene. Elismerem, igen, mint egyikét a legnagyobb vallásalapitóknak, reformátoroknak, szóval elismerem tüneményes szellemóriásnak, hatalmas embernek, szeretem is végtelenül; néha, mikor bajban vagyok, már-már hiszem, hogy Isten és hozzá fordulok segítségért, de ez a hit rendesen csak addig tart, mig a kábitó tömjénfüstöt szivom ; mihelyt az utcára lépek, szétfoszlik. Aztán, uram, hiába okoskodnak nekem, hiába is hivatkoznak csodákra, jóslatokra, higyje el, talán ez a sok magyarázgatás vette el leginkább a hitemet. Én nem tudok mást hinni, csak ami az egyszerű, természetes, józan észjárásommal összeegyezik, ez már egyszer szent igaz. Én: Lássa, kedves barátom, az én meggyőződésem az ellenkező: én hiszem, hogy Krisztus Istenember volt. És lássa, én nem fogok önnel ridegen szembeszállni, én tisztelem az őszinteségét, a meggyőződését, és tudom, sokan vannak ilyenek, mint ön. Higyje meg, jól ismerem a lelkiállapotot, gondolkozásmódot, mely önnek és még soknak sajátja, azért ismerem, mert magam is keresztül éltem, én is igy gondolkoztam. Hanem csak beszélgessünk Krisztusról, hiszen húsvét előtt vagyunk, a legalkalmasabb idő erre. Iparos: Hát igaz, szebb bizony ez, mint léhaságokról fecsegni. Csak tudom, hogy ön úgyis le fog engem főzni. Az ékesszóláshoz biz én nem értek. Én : Dehogy akarok én ékesen szólni, gyűlölöm az ékesszólást, különösen azt, amelyik a nagy ékesség kedvéért föláldoz az igazságból, a meggyőződésből is; én csak lélekből akarok beszélni és lélekhez szólni. Maga elébb hivatkozott a józan észre, hát én is ebből indulok ki, sőt a maga kedvéért a túlságos józanság elvére fogok helyezkedni. Krisztus istenségét a szentírás alapján szokás bizonyítani. Ott megvannak amiről maga is említést tett: a jóslatok Krisztusról, ott megvannak Krisztus csodái, ott meg van irva, hogy Krisztus Isten fia stb., szóval olyan dolgok is vannak, amelyek ön szerint a józan gondolkozással ellen-