ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-12-11 / 50. szám

lex-Daniel alapján lehetetlen lesz. A Reichsrat még csak süket-néma intézet ahhoz a newyorki osteriához képest, melynek képét a képviselőház a legközelebbi ülésnapokon nyújtani fogja. Reméljük, hogy nemsokára csapdába kerül az orvvadász és pedig a sajátkezüleg mások számára készitett csapdába, vagy még karácsony előtt, vagy mindenesetre kevéssel utána a januári választásokon! Sajtóper. Az Esztergomban dúló társadalmi viszonyoknak sajnálatos megnyilatkozásaként a helybeli »Szabadsag« cimű újság szenzációt röpitett világgá f. évi május hó 14-én megjelent számában. A szenzáció alacsony stilusa az olvasókban több undorodást keltett mint érdeklődést, mert a piaci szóvirágok tarka bokrétájában sok-sok olyan kifejezés volt, melyet ezen újság már másokra is, és sokszor használt. A megjelent cikk cime árulja el legjobban, hogy mit tartalmazott: »Jakab úrról, a szerkesztőről, ki nyavalyatörést kapott egy szerkesztői üzenettől.« A cikk maga, a helyben hetenkint kétszer megjelenő »Esztergomi Lapok« szerkesztőségének volt adresszálva s bőven fűszerezve ilyenekkel: tollbetyárok, iróférgek, pénzért és jövedelemért mindenre kész éhes kutyák, reverenda pucoló papszolga stb., sőt még ezeknél is több fajta nem éppen megtisztelő kifejezésekkel. Ezen cikk miatt lapunk felelős szerkesztője sajtópert indított Bártfay Géza, a »Szabadsag« szerkesztője ellen, mert a többesszámban szórt gyalázkodások őt is illették, mint az »Esztergomi Lapok« cimű társadalmi és szépirodalmi helyi lap munkatársát. Bártfay már a vizsgálat során úgy akart kibújni a vád alól, hogy folyton azt hangoztatta, miszerint ő Dvihallyt sérteni nem akarta, mert hisz nem is tudta, hogy szerkesztőnk az E. L.-nak is munkatársa. Evek óta űzött támadásainak ezen rendes refrénjével akart kibújni a megtorlás alól, mert elő vigyázatból szerkesztőnk nevét nem irta ki. Ezen esetben azonban saját maga állította fel magának a csapdát, mert ugyanazon lapszámban egy bírósági tárgyalásról irván, megemlíti azt is, hogy ott tanuként szerepelt Dvihally is, »ki a református vallású Gerenday lapját szerkeszti.« A kir. törvényszék vádtanácsa ezen alapon helyezte Bártfayt vád alá, mert ha bár az E. L. szerkesztősége ellen szórt gyalázkodások mellé nem is volt Dvihally neve irva, a lap más helyén elárulta magát, miszerint volt tudomása arról, hogy szerkesztőnk az E. L.-nál is munkálkodik. Ennek a sajtópernek f. hó 6-án volt a tárgyalása a komáromi kir. törvényszéknél. A törvényszék elnöke Hegymeghy László, szavazó birák Kövér Lajos és Geffert Miklós törvényszéki mából. Az árkos utcákon botorkálva Simont néhányan elkísérték és még azután is tárgyalták az esetet. A koromsötét éjszakában halványan világított egy-két ablak mécse. Majd megszólalt az éjjeli harang, betöltve a falut messze búgó hangjával. A jámbor hivők kalaplevéve hallgatták az Ur szavát, mely megerősítette őket megtámadott hitükben. Egy-két keritésajtó becsapásának zajára elkezdték a házőrző ebek véget nem érő vonitásukat. Simon nagyot káromkodva ment portájához, nagy zajjal nyitott tiszta, szentképekkel kiaggatott szobájába. Hitestársa olvasóját pörgetve várta és szelid szemrehányással illette az elmondott virtuskodása hallatára. — Nem virtus az, Bona ! hanem igaz. Ha itt nem lesz három arany, becsapom az ajtóm minden katholikus előtt. — Jobban tennéd Simon, ha nem kisértenéd az Urat, hanem hozzálátnál elhanyagolt munkádhoz — felelte félénken az asszony. Azonban hiába volt az intelem. Simon bizony nem végezte többé oly szorgalmasan munkáját, egész napokat a korcsmában töltött, ivott és mindjobban eldurvult. Hona kétségbeesve látta férje züllését és tízszeres szorgalommal dolgozott helyette. Kérte az Urat, hogy tegyen csodát és mentse meg a teljes sülyedéstől, hiszen nem volt mindig ilyen Simon. Kevés idő előtt az egész falu tisztelettel volt iránta. Mig most még a fiatalja is elkerüli. Fájt ez az ő becsületes szivének nagyon. Egy napon ismét éjfélig elmaradt az ura és birák voltak. A tárgyalás lefolyását Révffy Zoltán főügyész, a komáromi kir. ügyészség vezetője kisérte élénk figyelemmel. Szerkesztőnket Berényi Zoltán dr. esztergomi ügyvéd képviselte, mig a védelmet Bártfay maga vezette. A törvényszék elnöke felolvasván a vádhatározatot, kérdezte Bártfayt, vájjon bűnösnek érzi-e magát ezen váddal szemben. A vádlott erre a törvényszék előtt már ismeretes beszédébe kezdett, melyben csak a nevek változnak. »En tek. törvényszék magamat bűnösnek nem érzem, mert én Dvihally urat sérteni nem akartam. A sértő szavakat nem ő reá értettem. Eszem ágában sem volt őt sérteni, vagy azon kifejezéseket rá vonatkoztatni, mert becsületszavamra mondom, tek. kir. törvényszék, fogalmam sem volt arról, hogy Dvihally úr, kivel évek óta nem érintkezem, s tudomásom szerint egy klerikális lapnak szerkesztője, munkatársa legyen az Esztergomi Lapoknak is. Ismétlem becsületszavamra, én Dvihally urat sérteni nem akartam, én rá nem is gondolhattam,' mert nem tudtam, hogy az E. L.-nál is dolgozik.« A törvényszék elnöke erősen szemébe nézett a vádlottnak : Hm! Becsületszavára fogadja, hogy nem tudta, s itt a lap más helyén ugyanazon időben mikor a sértő cikk megjelent, ugyancsak maga irja, hogy Dvihally a Gerenday lapját szerkeszti. Bártfay. Kérem nem tudtam, én nem is tudhattam, de ki is kérem magamnak, hogy azokat a sértő kifejezéseket Dvihally úr magára vonatkoztassa, mert hogy én ezeket másra vonatkoztattam, egy évek előtt megjelent lappal tudom igazolni. Bártfay ezzel egy évek előtt megjelent lapját adta át az elnöknek, melyben a szótárában oly sokfélekép meglevő kifejezéseket másra vonatkoztatta. Bártfay ekkor beszédében és viselkedésében úgy tüntette fel a dolgot, mintha egy áldozat könyörögne s ekkor a törvényszék elnöke felszólitotta Dvihally Gézát, vájjon nem-e volna hajlandó ezen ügyet Bártfay val békésen elintézni és az ő kijelentése alapján neki megbocsátani. Bártfay arca most felragyogott. Oh de hová tűntek azok a szép idők, mikor a bíróság előtt megtörten álló s bánatot színlelő bűnösnek megbocsátott mindenki, kinek becsületét sárba tiporta. Dvihally a törvényszék elé lépett, a megilletődés, a vádlott iránt érzett szánalom nem tudta legyőzni azt a sok keserűséget, melyet a vádlott neki szerzett. Hisz az « Esztergom»-ot említve nem is ir szebben, mint ily formán : «néppárti sakálok, reverendás banda, politikában megkoszosodott malacok» és az a sok névnélküli gyalázkodás .. . Kijelentette úgy, mint aki nemcsak magának, de a Bártfay által meghurcoltaknak kivan elégtételt szerezni, hogy Bártfaynak nem lehet megbocsátani. Nem bocsáthat meg neki, mert évek óta üldözi, sőt egyszer egy 6 krajcár értékű lappéldány jogos elviteléért lopással vádolta a bíróság előtt. A bíróság természetesen felmentette Dvihallyt a nevetséges vád alól, de . meghurcolásáért nem kapott elégtételt, mert a hatóság előtti r ágaim az ási pert Bártfay 6 forró könnyeit ontva a feszület előtt esdeklett a Megfeszítetthez, világosítsa őt fel, hogy mit tegyen az uráért. Majd hirtelen mint a villám cikkázott át agyán a mentő gondolat. Hogy dolgozzék, adja el kedvenc libáit és szedje elő ládafiókjából a viganóra gyűjtött pénzecskéjét és váltsa be mind ezeket három aranyba. A jó asszony megtette. A pénzt összehozta. Szombat éjjel elcsente Simon vánkosa alól a fadobozt és a kulccsal kinyitva beletette három aranyát. Simon mélyen aludt. Az egész falu kíváncsiságtól izgatottan leste a vasárnapot és Simon mester dobozának eredményét. A kik máskor elkerülték a korcsmát, még azok is eljöttek és lestek, vájjon meg lesz-e a csoda ? Simon magasra emelve a dobozt, elővette nyakán függő kis kulcsát, nevetve kizárta ... de a nevetése ijedten elakadt, sápadtan, remegő ajakkal dadogta: . . . Három húszkoronás arany! . . . A csoda megtörtént . . . Istenem! . . . Hiszek . . . A teremben a bámulat moraja hallatszott, majd élénken, izgatottan tárgyalták a csodát. Az örvendő sokaságból kivált Simon felesége és megfogta őt kezénél és a templomba vezette. Szónélkül követte őt. Ott a főoltár előtt térdre borulva megígértette, hogy soha többé nem korcsmázik, nem bolonditja a népet és nem sérti Urát Istenét hitetlenségével. Simon megrendülve az esemény felett — esküt tett, hogy nem kételkedik a katholikus üdvözitő vallásban. A három arany pedig a szent Antal perselybe, jutott, a szegények kenyerére. úgy hiúsította meg, mint a jelen pert is szerette volna. Az elnök most újból felszólitotta a vádlottat, hogy ismerje be bűnét s ne nehezítse meg a törvényszék munkáját. Bártfay ismét tagadta, hogy Dvihallyra értette volna a sértő kifejezéseket. A törvényszék most a tanuk kihallgatását látta szükségesnek. Először Gerenday Józsefet, az Esztergomi Lapok« kiadótulajdonosát és felelős szerkesztőjét hallgatták ki. Gerenday igazolta, hogy Dvihally az E. L.-nak egyik főmunkatársa. Major István nyomdavezető az E. L.-nál szintén ezt igazolja s az elnök kérdésére a sértő szavakat Dvihallyra írottaknak tartja. Most következett azután a tárgyalás legkimagaslóbb mozzanata: dr. Berényi Zoltán vádbeszéde. Minden szavával iparkodott meggyőzni a bíróságot Bártfay bűnösségéről. Bártfay, úgymond, teljesen felbontotta a társadalmi rendet Esztergomban a lapjával és forradalmat csinál ott folytonos támadó cikkeivel, melyek az egyéni becsület, a családi szentély és a tekintélyek meghurcolására irányulnak. Nyomós érvekkel bizonyította, hogy tudta miszerint Dvihally az «Esztergomi Lapok» munkatársa, mely állás nem lehet incompatibilis Dvihally?iak szerkesztői állásával, mivel az «Esztergom» politikai lap, mig az «Esztergomi Lapok» a helyi érdekekért küzdő társadalmi és szépirodalmi lap, mely nem politikai jellegű. Beszédében nagy hatást keltett azon rész, hol kérte Bártfay legszigorúbb megbüntetését, mert úgymond, ha enyhén bütTtetik, újra fogja reprodukálni a sértő kifejezéseket s megírja mint már nem egy esetben tette, hogy : és mindezekért csak ily kis büntetéssel sújtottak bennünket. A sértő kifejezések — úgymond — ha nem is mind Dvihallyra vonatkoznak s ha azt évek előtt másra értette, most Dvihallyt sértik, kiről az egész városban tudják, hogy az E. L. munkatársa. Kérte, hogy a büntetés megszabásánál vegye figyelembe a törvényszék, hogy Bártfay hasonló vétségek miatt már két izben lett fogházra Ítélve s hogy lapját támadásai miatt a város közönsége bojkottálta és hogy alig van Esztergomban egy közszereplő ember> kit meg ne hurcolt volna. Bártfay védőbeszédében újra becsületére mondta, hogy nem tudta, miszerint Dvihally munkatársa az E. L.-nak s hogy az ő lapja nem forradalmi lap, hanem igenis a liberális párt orgánuma. Otet mint liberális lapszerkesztőt a klerikálisok nem szeretik, mi — úgymond — nagyon indokolt, de nem is reflectál a szeretetükre. Esztergomban a klerikálisok ellene szövetkeztek, őt üldözik s ezen klerikális hajszának kifolyása ezen per is. Becsület szavára mondja újból, hogy Dvihallyt sérteni nem akarhatta, mert nem tudta, hogy az E. L.-nál van. Altalános érdeklődés között tett most egy kijelentést dr. Berényi Zoltán ügyvéd. Hogy mily értékű a vádlott becsületszóra tett kijelentése regisztrálja, miszerint jóval a sértő cikk megjelenése előtt még érintkezett Bártfayval s ebben az időben ő maga mondta el a vádlottnak, hogy E vasárnaptól kezdve Simon megint a régi volt, — munkához fogott, ápolgatta, kaszálgatta a temetőt, mint azelőtt. Lassan meg is őszült, ami még közelebb hozta a temetőhöz. Életének utolsó vasárnapján a háza előtt levő padon ült Ilonával, aki szintén hozzáőszült és beszélgettek az elmúlt időkről . . . — Jó urad voltam mindig Ilona, mondotta az Öreg Simon magával megelégedetten. Az aszszony megsimította fehér ingujját. —• Olyan hitvesed voltam én is. Szereztünk is, az igaz rokonoknak hagyjuk, nem adott az Isten fiút . . . . — De még leányt se! — felelt Simon. Hát az Isten igy akarta, pedig a vallásban mindig együtt voltunk. — De egyszer megbántottad, mikor nem hittél. — Azért tette a csodát, hogy ujra higyjek. — A csodát — Simon, melyik csoda is volt az ? — Feledékeny lettél, Ilona? A három arany! — A három arany! A libák árából és a ládafiából kerültek elő. Én tettem azt a faládikába. — Te ! Hát nem volt az csoda! . . . mondotta Simon csalódott hangon. Mégsincs csoda! . .. De nem! az mégis csoda volt, mert az Ur Isten te általad és az aranyokkal téritett meg engem I ujra az igaz hitre. ±Ls ebben rejlik a csoda. Jó Ilonám, áldjon meg az ég ezért a csalásodért! Az öreg kovács a legszentebb tisztelettel ölelte magához halkan zokogó feleségét. Az égre nézve mindketten rebesgették: — Mégis csoda volt!