ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-10-23 / 43. szám

csupán az anyagi létért való közdelmet szervezi ; addig a keresztény kultura a földi jólét előmozdításán kivül magasan lobogtatja a vallás és erkölcsi javak zászlaját. Csak a keresztény kultura küzd az igazi idealizmus: a szellemi és örök javak zászlaja alatt, egyedül ez emberekhez méltó kultura. A népeket a keresztény kultúrában megtartani, s e kultúrát minden téren, úgy a tudomány, mint a művészet, úgy a közgazdaság, mint a politika terén újra és újra érvényre juttatni — ez magas hivatása a katholikus nagygyűléseknek. S ez ráfér ugyancsak Magyarországra is. Már a külföld is a mohamedán kultura tüneteit észleli rajtunk. A kölni kongresszus panaszkodott a napokban, hogy a legtöbb pornografikus irodalmi termék Franciaországból és Magyarországból özönlik szét a világba; a leánykereskedés szerencsétlen áldozatainak legnagyobb százaléka — a magyar kormány gyalázatára — magyar leány! Újfajta muzulmán nép lett ura az országnak, újmódi janicsárok viszik a magyar hajadonokat rabláncra fűzve az idegenbe. Adja Isten, hogy a katholikus nagygyűlés eszméi mennél szélesebb körben terjedjenek s ellensúlyozzák a megnyitott zsilipeken keresztül ránk zúduló török és pogány kultúrának hatását, mely az egyházban is itt-ott ázsiai állapotokat teremtett. A helyi autonómiák szükségessége és azok mikénti megalkotása, Irta: Jeszenák Gábor báró. I. Ha vissza tekintünk a nem is messze múltba, úgy széjjel e hazában valóban paradicsomi állapotok vonulnak el szemeink előtt. A községek lelkipásztorai ama korban oly szerencsés helyzetben voltak, hogy mindent, ami a hivek előtt ódiumot kelthetett és fáradsággal járt volna, azt a polgári községek, illetve ezekben a nótáriusok intézték és ők jóformán csak a gyümölcsöket élvezték. Ez volt akkor a korszellem, a mellyel járt a kath. egyház intézményeinek nemcsak támogatása, de majdnem teljes ellátása is. A nótáriusok, noha hatalmuk már akkor is elég nagy volt, mégsem mertek ezzel szembe szállani, mert őrt álltak a politikai felsőbb hatóságok, a melyek a lelkipásztort azok esetleges inzultusaival szemben hathatós védelembe vették. — No, itt ma pénzt nem kapok! Igy aztán néha rossz ómenné válik az udvariasság. Követválasztás előtt nem. Mert aki meg akarja magát választatni, az kiszemelt kerületében ne hagyjon kezet, mellyel nem parolázott, és egészséget, melynek hogyléte iránt ne tudakozódott volna. Ez, kérem, biztos siker. Legföljebb az zavarhatná meg a jó eredményt, ha az ellenfél ugyanezt cselekszi, ha csak nem él az egyszeri jelölt turpisságával: — Tisztelt képviselőjelölt társam a túloldalon tegnap megígérte, hogy hidat vezet a Tiszára ; én tehát ezt nem igérem, abban a jó reményben, hogy a hidat egész idáig át fogják építeni. Néha ugy elnézem az udvariaskodó embereket, mintha a gerinctelenek osztályába tartoznának, s mintha a kígyótól tanulták volna a csúszás-mászás-mesterséget. Ebben a dologban legnagyobb mester a francia, csupa Madame és Monsieur minden szava. A világért ki nem mondana egy goromba vagy drasztikus szót, hanem mesterien körülkerekiti a dolgot. Igaz ugyan, hogy az efajta körülírása Igy volt ez az egész vonalon, jelesen pedig az iskolaügy teritóriumának minden mozzanatában. Az 1868: XXXVIII. t.-c. 25. §-ának 2-ik bekezdése erre nézve elég tág tért is nyújtott, kimondván azt, hogy ott, hol a politikai község a felekezeti iskolát eddig fentartotta, azt továbbra is íentarthatja. E szakaszt pedig magyarázták az összes hatóságok egész helyesen olyképen, hogy e fentartás alatt nemcsak az iskoláknak a meglevő állapotban, a melyben azokat a törvényhozás akkor találta, való konzerválását, de esetleg azoknak, ha a szükség ugy kívánná, újabb tantermekkel való kibővítését is értették és pedig annyira, hogy ezek is az 1868. év előtt létezett iskolaépülettel együtt tisztán hitközségi jellegű kath. iskoláknak tekintettek. Az idők azonban változtak, de nem jobbakra, hanem határozottan rosszabbakra és ezek fő szignaturájává lett nem a kath. intézmények, jelesen pedig a kath. iskolaügy támogatása, hanem azoknak egyenes elnyomása. Megtették ezt az intéző körök sok esetben erőszakosan, de ha nem is történt ez mindég igy, ravasz számítással általuk olyan határozatot hozattak, hogy a kath. egyházak, hasonlólag a protestánsok és zsidókéhoz, boldoguljanak úgy amint tudnak, a polgári községek támogatását azonban az ujabb iskolaépitések és ezek fentartása tekintetében többé nem élvezhetik. A törvény maradt ugyan a régi és megmaradt a többi között az 1868 : XXXVIII. t.-c. 25. §-a is, de megváltozott a törvény magyarázata és pedig- egész határozottan s úgyszólván egyedül a kath. egyház kárára. Egynehány év óta ugyanis oda magyarázták azt, hogy a polgári községek a meglevő, vagyis az 1868. év előtti iskolákat akkori állapotukban fentarthatják és ha azok esetleg mégis uj tantermeket építtettek volna, ezek a népoktatási törvény 24. §-ára való hivatkozással községi iskoláknak tekintettek. Hogy pedig a katholikusoknak valami mézes madzagot is nyújtsanak, kimondották több határozatban azt, hogy ime megtehetitek ti ezt egész jól másként is, mert ott van az 1868 : XXXVIII. t.-c. 11. §-a, a mely szerint a felekezetek állithatnak tanintézeteket és ehez híveik anyagi hozzájárulását igénybe vehetik. A midőn pedig ezt felsőbb helyről igy hangoztatták, ezáltal az összes hazai felekezeteket és igy ezek között a katholikusokat is az önkormányzati élet terére utalták. Szépen hangzott ez igy, úgy könnyedén odavetve, de bizony másként tünt ez fel a gyakorlati életben nálunk katholikusoknál; mert mig a protestánsok és zsidók, akik eddig is teljesen önállólag s a polgári községektől függetlenül intézték egyházi és iskolai ügyeiket, itt semmi csorbát nem szenvedtek, addig mi katholikusok, a kik alig valahol birtunk még helyi autonómiával, erre a legnagyobb zavarba jutottunk. És ha ez igy tart állandóan tovább, úgyszólván valamennyi iskolánk ez uj fajta pusztításnak esik áldozatul. a dolgoknak tovább foglalkoztatja az elmét, mint a goromba kirohanás, de legalább nem oly kevéssé nóbel, mint a pesti intelligens fiatalság kalap-betétjének szövege: — Marha! tedd le, ez nem a te kalapod. Régi elv, hogy aki mástól udvariasságot vár, az elsősorban maga legyen udvarias. Erre figyelmeztet a régiek mondása is: — Zsákot nem szokás selyemmel hímezni! Hát mivel? Zsákvarró cérnával. Mert ez illik hozzá. Lám, a régiek minden egyszerűségük mellett is tudtak udvariasak lenni. Homérnál olvassuk, hogy a házigazda először jól tartotta vendégét, s csak azután kérdezte, hogy kinek ijafia ? Llonnan jött és merre van h ? A durva nevelésű spártai ifjak is helyt adtak az öregeknek, udvariasan köszöntvén őket. A mi ifjaink és leányaink nem úgy tesznek. Hányszor látjuk a templomban, hogy a fiatal leány, vagy a gyermek-ifjú kényelmesen elhelyezkedik a padokban, s mellette áll a roskatag térdű aggastyán. Pedig hát a komplimentum — a tisztelettudásnak és igaz udvariasságnak komplimentuma — sohasem volt annyira kifejlődve, mint éppen napjainkban. — A villát balkézzel, a kést jobbal érintsd! Helyesen tehát és még jókor fogták fel a helyzetet egyes keresztény szellemű országgyűlési képviselők, jelesen pedig dr. Csernoch János prelátus-kanonok, a kik felszólalásukkal a jelenlegi közoktatásügyi minisztert, Berzeviczy Albertet egy oly irányú nyilatkozatra birták rá, hogy a polgári községek a kath. iskolákat ugy, mint az egynehány év előtt történt, most is zavartalanul fejleszthetik, vagyis ujabb tantermekkel kibővíthetik. Valóban nagy vívmány volt ez. de az megint nem azt jelenti ám, hogy a régi paradicsomi állapotok ismét visszatértek és igy mi újra a gondtalan pihenésre hajthatjuk le fejünket. Fegyverszünet biz ez csak, de még legkevésbé sem teljes békekötés. A fegyverszünet ideje alatt pedig az ellenfelek nem mérik ugyan össze fegyvereiket, hanem annál inkább teszik meg nem egy izben az újabb harcokra vonatkozó gyökeres előkészületeket. Megtörténhetik ugyanis könnyen az, hogy változván a miniszter személye, a multak után következtetve, a polgári községeknek az iskolai és egyéb ügyekben a mi támogatásunkat ujra megtilthatják és akkor ha magunkat a nekünk most juttatott fegyverszünet ideje alatt a kellőképen fel nem vérteztük és helyi autonómiánkat meg nem alkottuk, megint csak a kapkodás stádiuma fog nálunk bekövetkezni és pedig nyilván valólag nem a kath. iskolaügy javára. Igaz ugyan az is, hogy a mostani iskolaszékeket is megilleti az újabb miniszteri rendeletek értelmében bizonyos autonómiai jogkör; de ez az igazat megvallva, mégis csak olyan intézmény, a mely valami ugyan s jobb a semminél, de még sem a polgári községekkel teljesen egyrangú tényező és igy tehát ezzel beérnünk semmikép nem lehet. De ha feltesszük is azt, hogy a jelenlegi vallás- és közoktatási miniszter szellemében lesznek az ügyek továbbra is állandóan intézve és a kath. iskolaügyeket a polgári községek zavartalanul elláthatják, minden kétségen felülálló dolog mégis az, hogy a helyi autonómiáknak a megalkotása igy is nemcsak üdvös, hanem határozottan szükséges is. Az i868:XXXVIII. t.-c. 25. §-ának 2-ik bekezdése értelmében ugyanis a polgári községek a felekezeti iskolákat csak »fentarthatjak,« de azokat fentartani nem kötelesek; igy állván tehát a dolog, ki áll érte jót, hogy azok e támogatást az izgatások és félrevezetések hatása alatt adandó alkalommal elvonni nem fogják? Sőt azt mondom, hogy az az átkos szellem, mely ezidő szerint a levegőt betölti s minden intézményt az állam polip karjai közé szoritani igyekezik, nem egy izben fogja a katholikus iskolákat a fenti értelemben a polgári községek támogatásától megfosztani. Es hiába fogunk mi ekkor bárhová is fellebbezni, maga a mostani jóakaratú miniszter sem fog' rajtunk, illetve iskoláinkon segíthetni, mert ez a törvény világos rendelkezése, a melytől pedig neki sem lehet eltérnie. Senkinek beszédébe ne vágj! Senkinek ellent ne mondj ! Mindenkinek bókolj ! Vagy legalább ugy fejezd ki magad, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon! Ez a szin-nem-vallás alapja a mai társadalom politúrájának és udvariassági szabályainak. Nem szeretjük az igaz szót; mert az igaz szó nem bók, hanem gorombaság. Néha — becsületsértés. Tehát kénytelenek vagyunk komplimentre dolgozni. S ha fiad vagy leányod társaságba megy. és megkérdezed tőle — miben utazik ? — ne ütődjél meg rajta, ha ezt válaszolja: — Komplimentben

! Való igaz, hogy mikor terhünkre van egyikmásik vigéc tolakodása, sokkai udvariasabb ezt mondani neki: Tessék kisétálni! — mint azzal fenyegetni: Menjen, mert kidobom ! Dehát mikor a vigéc szemtelenkedik. Van azonban egy jó keresztény mondás, mely útbaigazít bennünket: — In medio sistit virtus. Középen van az erény. Ez a mondás óv bennünket az émelygős udvariasságtól, de óv egyúttal a nyers gorombaságtól is. Palánk Antal.