ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-09-25 / 39. szám

egy közös parlamenti bizottság segélyével találjanak módot arra, hogy a két nagy párt összeolvadjon és igy hatványozott erővel működjék a liberalizmus ellen. Baumgarten György, tekintélyes konzervatív képviselő egész lélekkel küzd az eszme érdekében. Az ő gondolata az. hogy az összes hivő keresztények számára egy közös pártot kell szervezni, melyben mellékkérdés minden a keresztény irány mellett. A. »keresztény állam« fogalmában megnyugtató reményre találnak nemcsak a szocialisták, de a nemzetiségek is, mert abban az igazságos kormányzás megvalósul minden jogos érdekkel szemben. Azonban ennek a nagy tervnek a megvalósítása sok többféle politikai és személyi önmegtagadás t követel. A keresztényszocialisták erősen hangoztatják, hogy boldogulni most csak olyan pártnak lehet, mely a nép bajait gyökeresen gyógyítja és ebben a tekintetben nem alkuszik semmiféle óvatossági rendszabállyal. A nép, a nyomasztó bajok súlya alatt, rövid idő múlva az ámitó szociáldemokraták táborába megy, ha nem lesz olyan keresztény párt, mely alapos reményt nyújt neki a boldogulásra. Ezt a szabad mozgást az előkelőségektől vezetett konzervatívok gyanús szemmel nézik és tartózkodnak tőle. Vezéreik attól félnek, hogy másodrangúakká válnak a demokrata izlésű keresztény-szociálisok közt. Ezek pedig Luegert ismerik el irányitónak és senki mást. Ez a két párt mindig élesebb küzdelembe keveredik egymással és már kezdik hangoztatni választások alkalmával a kölcsönös kiirtást. Igy emésztik föl ott erejüket a keresztény pártok a hatalmas tevékenység helyett. A magyarosodásról. Valahányszor ezt a szót hallom, hogy : »magyarosodjunk«, mindig felforr a vérem, mert ennél csúnyább dolgot a magyarok ellen senki fia ellensége fel nem találhatott. Én ugyanis azt tudom, hogy: »ezer esztendeje annak, hogy a magyarok itt laknak« — és ime, ezer év után azt hirdetik, hogy »magyarosodjunk.« Hol itt az igazság ? Hát eddig mik voltunk ? Erre a felelet az, hogy csakugyan csúnya szó az a »magyarosodjunk« ; mert igaz az, hogy nemzeti típusunkat megrontottuk és tán helyesebb volna igy mondani: » vissza magyarosodjunk.« Mert igen is, erősen lehánytuk magunkról a nemzeti jellegünket. Bárhová tekintünk, mindenütt idegen jelleget találunk. A mi nemzeti jellegünket nagyon megrágta a kozmopolitizmus — — eleje! belénk kötött az »aranka« és a mi magyar nemzeti jellegünk valóban »megkozmult«, odaégett, mint a rántás; és ha még nem hallanók a magyar nyelvet, hát bízvást besorolhatnók a magyart nem más nemzetbe, hanem a többi nemzetekből átvett különféle stílusok kotyvadékába. Most ment el egy vendége, most tudta meg, hogy tegnap este vig cimborák között sokatmondó mosolygással mesélte el az az ember, akiben ő csak erényt látott, akiért ő szivét vesztette el, hogy milyen szerelmes kis lány az a Lányi Margit, milyen édes napokat is töltött ő vele, és hogy kellett neki esküdöznie szerelmet, hallgatást. . . . Szegény Margit ne takard el kisirt szemeidet, engedd égő könnyeidet végig futni arcodon, kicsi hideg kezeidet ne szorítsd össze oly görcsösen, hisz nincs már senki, aki azokat csókkal borítsa, nincs aki esküdözzön : »mindörökre és még azután is!« Jön holnap talán levél is, telve szerelemmel, esküvel, vággyal, — ne sirj hát bohó lány! Nézz ki ablakodon, lásd ! másodszor virágzik a rózsafa, kisebb bár a virágja, mint az elsők voltak, talán nem is oly fényesen ragyogók, és lám, mégis jön egy, fehér szárnyú lepke, amely szerelmesen lepi meg azt a késői virágot, beszívja az édes harmatot, nem törődve azzal, hogy az első virág már elhervadt .... Kis Asszony. Valósággal dühöng közöttünk az idegen szellem ; idegen nyelvek, szokások, ruha és a többi mind; franciásan eszünk, németül öltözködünk, angolul játszunk, idegen nyelveken »kotyogunk« és oláhul — berúgunk! Még a magyar papokat is elkapta az a viszketeg, mert a régi magyar reverenda helyett talián szabású reverendát kezdenek hordani. Csak a zsidók magyarosodnak, mert nemeseik a nyulbőrt. egymásután a magyar kacagányra vedlezik át. Hogy valaha, a nemzeti elnyomatás idejében, a Bach-korszakban erőt vett rajtunk — részben — az idegen (a német) szellem, ezt tán menteni lehet a körülményekkel, melyek egyesekre valóságos »vis major«-ként nyomultak reá. De ma, mikor azt mondják, hogy kivívtuk nemzeti szabadságunkat, midőn magunkéi vagyunk, mondom, midőn a nemzeti újjászületés idejét éljük, azt kell lépten-nyomon hallani, hogy: »magyarosodjunk«, arra csak azt mondjuk, hogy : ez gyalázat. Persze hogy némelyek a »magyarosodjunk« alatt azt értik, hogy az idegen ajkúak tanulják meg a magyar nyelvet. No hát ez nem magyarosodás ; ezt nekünk követelni kell nemzeti jog alapján. És e téren ha bizonyos hatalmasságok hibái, ha a pártpolitika nem kontárkodott volna bele, ha nem most, -hanem legalább 40 évvel ezelőtt erélyesen fogtak volna hozzá, ha különösen a »szabadelvűség« nem félt volna attól, hogy a tótok, szászok, oláhok szavazatát elveszti, ha a magyar államnyelvet sürgeti: ma már nem csak kilenctized része e hazának beszélne magyarul, hanem a magyar nyelv alapján ezek a nem magyarok meg is »magyarosodtak«, magyar jellegűek és szelleműek lettek volna. Eddig a magyar nyelv tanítása dilettantizmus volt, és ha terjedt, az egyes érdeme és merem állítani, hogy a magyar nyelv legnagyobbat haladt a katholikusoknál. (Tessék az ellenkezőt bebizonyítani.) Nem a nyelv körül van a hiba, mert ugy ahogy a magyar nyelv tért hódit; mert nolle-velle kell azt megtanulnia annak is, aki különben nem szereti a magyar nyelvet; a hiba, de valójában a bűn a magyar társadalomban van ; nincs igazi magyar társadalmunk. Ma nem nyelvében, hanem »nyelvével« él a magyar nemzet. A »magyar hazafisag« frázisa ma a sok hangoztatástól annyira kifényesedett, akár a rézkilincs olyan ajtón, amelyen sokan ki-be járnak ; nem csoda, hogy ez a csemete »hazafisag« olyan szépen virul, mert eleget öntözik a tövét — banketteken. Aki a mai »emelem poharamat« féle korszakot nézi és hallgatja a sok tósztot, majd arra a következtetésre jut, hogy mi valóságos »hazafisagi tultengesben« szenvedünk. De nézzünk tovább egy kissé! A magyar díszruhától, ha fel kell venni egyszer-másszor, mily lázasan iparkodnak menekülni és futnak a »barázda billegető« atillába, a frakba; kalpag helyett köcsög kalap ; sarkantyús csizma helyett bocskor, angol cipő ; szóval minden idegen. Az egész és fél úri körökben német, francia és utóbbi időben az angol nyelv az uralkodó. Nyiffat francia és sávos kecsegben született angol missek nem nevelnek, hanem »tréniroz«-nak angol plundra és harisnyában futkosó gyerekeket. Nem kell a régi jóravaló magyar kocsis vagy (jól kifejlett, ép testű) lóápoló, hanem holmi félfontos, daxli lábú angol zsokké, aki itt összecsalja a lófuttatásoknál a magyar pénzt és kizsokkézik vele Angliába. A magyar iró éhen hal és a szalonokban és könyvtárakban ott pöffeszkednek a francia, angol és német munkák ; a magyar könyvnek, ha valaki ajánlja, egy orrfintoritás jut. Minden nagyszerű, ami nem magyar! Itt a bűn ! szégyenli magát a magyar társadalom, hogy magyar! minden idegen lim-lomot felszed magára és abban parádéz és vele megtagadja nemzeti jellegét. És mindezért mi a jutalom ? Kinevetik őt. az idegenek és valóságos hülyének és ostobának tartják, akire jó pénzért minden bolondot rá lehet akasztani. Tévedne az, aki ezekután azt hinné rólam, hogy én a hazafiság cime alatt a maradiságot értem és ünneplem. Botor beszéd ! Mi nem zárkózhatunk el kinai fallal a haladás és művelődés elől, mely ma még az eszkimó kunyhójába is betalált már. Nem bűn az, ha mi magyarok más idegen nyelveket tanulunk, hogy az idegen nemzetek fejlettebb tudományához hozzáférhessünk ; nem bűn az, ha mi az ipar terén a.külföldtől tanulunk ; de bűn az, hogy mi csak majmolunk idegen nemzeteket, hogy nemzeti kultúránkba, családjaink beléletébe idegen jelleget viszünk belé és a magyart elvetjük magunktól, kivetkőzünk pőrére magyar jellegünkből. Kövessük azokat a magyar embereket, akik tudomány, művészet, ipar terén a külföldtől tanultak ugyan, de sziv- és lélekben magyarok; példa erre gr. Apponyi Albert és több más jeles emberünk. Magyar jellegünk rovására el ne maradjunk a műveltségben, de ne hencegjünk idegenséggel holmi obskúrus dicsőség miatt. Ne magyarosodjunk, hanem maradjunk meg magyaroknak, akkor tisztelni fog mindenki; igy meg szánalmas mosoly a —• jutalmunk. Agrárizmus, merkantilizmus. A politikai élet terén elkeseredett páros viadal folyik. Az ellenfelek minden fegyvernemet mozgásba hoznak, hogy egymást harcképtelenné tegyék. Az egyik viaskodó fél az agrarizmusra, a másik a merkantilizmusra hallgat. Mind a kettő azt hiszi, hogy az ő győzelmétől függ- a nemzet jövője, pedig voltaképpen ugy áll a dolog, hogy e veszekedő felek háborúskodásából kel ki a döghalál és éhínség, mely a nemzet életerejét örökre megbéníthatja. Nem fölösleges dolog tehát a harc inditó oka után tudakozódni. A merkantilizmus azt hiszi, hogy ő a nemzet-íentartó elem, mert, ha ő nem közvetíti az ipar és kereskedelem jegyében a gazdaközönség produkcióit, megáll a nemzet testében az anyagátváltozás, a társadalmi szervezetben a vérkeringés körül pangás áll be. Ezen alapon azt óhajtja, hogy minden téren ő uralhassa a helyzetet s tőle függjön Elysion és pokol itt e földön sőt a másvilágon is. Ez elméletet azonban egy csapásra agyonütik a gyakorlatban, mert tény, hogy mihelyt valamely iparos, vagy kereskedő munkája jól megérdemelt jutalmaképpen egy kis vagyonkára szert tett, nyomban az után lát, hogy földbirtokot vásárolhasson s így aztán a feldicsért iparágat vagy kereskedelmet szögre akaszthassa, mert belátja, hogy az igazi függetlenséget, kényelmet és szabadságot csak az agrarizmus ölében biztosithatja magának. Az elméletben lenézett, a küzdelem terén lesajnált agrár eszme tehát később egész életén át egyetlen világító fáklyaként áll, mely után haladva az emberi boldogság révpartjára evezhet. Az agrarizmus ezzel szemben a gyakorlat által igazolt igazságra, mint egyedül biztos alapra támaszkodva kikapcsolja gondolatai közül az ipart és kereskedelmet s egyedül a földért rajong, mely neki tisztességes megélhetést helyez kilátásba s a szabadságot biztosítja. E képzelődés közben azt kívánja, hogy a nemzet jelene és jövője érdekében egyedül ő vétessék komolyan, pedig be kellene látnia, hogy az ipar és kereskedelem elsatnyulása az ő életerejére jelentékeny befolyást gyakorol. Mit ér ugyanis a föld termése és egyéb produkciói, ha az ipar a termelt anyagot fel nem használja ; ha a kereskedelem a kínálatot az élet piacán nem közvetíti ? Az agrarizmus azt mondja: ha rossz a termés s a gazdának nincs pénze, rögtön beteg az iparos és kereskedő egyaránt. Ha komolyan latolgatjuk az egyik vagy másik állításait, mind a kettőnek igazat kell adnunk. Éppen ezért nagyon sajnáljuk ezt az ádáz harcot, melyet e két hatalmas tényező egymás ellen folytat. Nézetünk szerint akkor lenne a nemzet boldog, ha a kanapé processus egyszer s mindenkorra kikapcsoltatnék a politikából; ha mindkét tényező kezet kézbe téve egy üdvös harmóniában törekednék kiépíteni a magyar államot. Strohn A legkiválóbb tanárok és orvosoktól mint hathatós szer: úgymint tüdőbetegségeknél, légzőszervek hurutos bajainál, idült bronchitis, szamárhurut lábbadozóknál influenza után 5> nősen ajánltatik. Emeli az étvágyat és a testsúlyt, eltávolítja a köhögést és a köpetet és megszünteti az éjjeli izzadást. — Kellemes szaga és jó ize miatt a gyermekek is szeretik. — A gyógyszertárakban üvegenkint 4 koronáért kapható. — Figyeljünk, hogy minden üveg alanti céggel legyen ellátva: F. HOFFMANN-La ROCHE & Co. vegyészeti gyár BASEL (Svájc).