ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-01-24 / 4. szám

IX. évfolyam. Esztergom, 1904. január 24. 4. szám. •raw HHaH ^HHHH ZTE POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. Tisza-huszár riadó. Esztergom, január 23. (d) Aki nagyobb, és katonasággal meg­szállott város határában sétál, találkozik néha magányos trombitásokkal, kik indo­kolatlan buzgalommal fújják a riadót. Ezek a békés trombitálások, melyek most még csak arra valók, hogy a közelben levők ide­geit lázítsák rohamra, hatalmas tényezőkké válnak a* harcban, mert akkor ezredek moz­dulnak az ilyen hangokra, ütegek szólalnak meg s arat a halál, és a durva erő letipor emberéletet, boldogságot, igazságot és jogot, no meg egy jó porció kultúrát és humaniz­must is. Ilyen próba-trombitálásnak tünt fel e héten Tisza István gróf azon viszhangot verő kijelentése, hogy a közigazgatás emberei­nek nemcsak hogy szabad, de be is kell majd avatkozniuk a képviselő-választások alkal­mából., a nép kifejtendő politikai felfogásába. Ezt, ha jól értjük a dolgokat, nem is vehet­jük zokon Tisza Istvántól. Nem először azért, mert az obstrtrkció erősen fenyegeti pozíció­ját, s az ilyen kijelentések az ö méregfogait sejtetik, vagyis megfélemlíthetnék; másrészről pedig, mert éppen most nevezték ki huszár­kapitánynak, ki ha lebukik a bársonyszékről, hát lóra kapaszkodik, és ha nem a közigazgatási Tisza-huszárok élén, hát századának lópatkói­val rúgtat be az alkotmányosság mámorában rakoncátlankodó választók soraiba. A köz­igazgatás és a hadsereg szerepe a magyar alkotmányos világban eléggé ismeretes. A közigazgatás szimbóluma ilyenkor a csendör­szurony, a hadseregé meg a rohamra vezé­nyelt huszárlovak embertipró patkója, mely azután eldönti nemcsak embert, de az elvet is. Az alkotmányos jogállam polgárának az oldalbordája törik be politikai hitvallása köz­ben, vagy legfelebb egy kicsit belehal; az elvek pedig a csendörspék és lópatkó hősi beavatkozása folytán rendesen úgy dőlnek el, hogy a liberalizmus jut diadalra. Ez pe­dig — a bordatörésnél is rettenetesebb beteg­ség egy országra nézve* mert látjuk: miként sorvad benne az állam. Mint beteg testből a lélek, úgy vándorol ki a nép hazájából, hogy helyet engedjen az állam vérét: erköl­csét megmételyező bacillusoknak, kiket a nagy liberalizmus emancipált a nyakunkra, és kik világraszóló tenyésztelepükké rendezték be Magyarországot. Tisza István attak-fuvalma tehát komoly következményeket von majd maga után, ha az obstrukció a legközelebbi választásokig meg nem töri az ö kprmányelnöki erejét, mert ismeretes a közigazgatás faktorainak népünk feletti hatalma. A legutolsó képviselő­választások a -»jog, törvény és igazsag« je­gyében is oly sok jog-, törvény-, és igazság­talanságot eredményeztek, hogy fogalmunk sem lehet arról, mily eszközökkel lépnek a miniszterelnök által szabadjára eresztett köz­igazgatási hivatalnokok a politika mezejére, ha esetleg Tisza lobogóját kell diadalra vinni. Kiszámithatlan az a pénz, vér és erkölcsi áldozat, melylyel e nemzetnek alkotmányos küzdelme során adózni kell majd, egy cincér hősiességgel ágaskodó, tapintatlan államférfiú hiúságának, ha maguknak a közigazgatási tisztviselőknek nem lesz több eszük, és te­kintélyük súlyát mérlegre vetik a választók politikai meggyőződése ellenében. A harcra kész liberális tábor előőrsei­ként a megyék élére kiállított Tisza-huszár főispánok, mindenesetre jól megértették a miniszterelnök parancsait, és a bekövetkezhető választások eredményét Tisza körülbelül mal­most ismeri, az szerint, amint hü szolgái hódolattal jelentgetik neki a kilátásokat. Az erőszakos, piszkos választások ideje tehát még nem alkonyodott le, sőt újból fel­támadt Tisza István politikájával, már t. i. ha maga Tisza nem bukik meg előbb, mintsem a választásokat megejtheti. Azon undoritó mód, melylyel a nép politikai meggyőződé­sét kiölni lehet, az a szemérmetlenség, mely­lyel a polgárokat elveik megtagadására kény­szerithetik arra való emberek, ime most mind szabadjára lesz engedve. Tombolhat a jog­; törvény-, és igazságtalanság kénye-kedve sze­rint, mert Tisza István nyilatkozata tulajdon­képen nem azt jelenti, hogy a hatósági kö­zegek korteskedni fognak, hanem azt, hogy azok a liberális-jelöltek érdekében a túlka­pásoktól sem riadnak majd vissza. Aki pe­dig választási küzdelmekben részt vett, vagy ilyeneket látott, annak fogalma van arról, mily ellenszenves a közigazgatási hivatalnok magában a liberális táborban is, ha akár elvi, akár karhatalmat gyakorol. Hogy egy-két korteskedve erőszakos­kodó hatósági urat meg ne verjen poli­tikai kerületében a nép, az el sem kép­zelhető, viszont az sem, hogy az elnáspán­golt közigazgatási urak dekórumának védelmé­AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Bál előtt és bál után. Irta: Bagoly Matyi, szavalta: Földváry István, 1874-ben február 16-án az esztergomi dalárda estélyen. — Furcsa ez a bál — úgy vagyunk vele, Amig be nem lépett Sóhajtozva várjuk, mint a Rég látott vendéget. Mikor aztán a kapu is Be van rája zárva Ki egy nehéz sóhajt, ki meg Szitkot küld utánna. Varrogat a lányka gyorsan, Nőttön nő az öltés, Rezgő kézzel csak még egyet Kettőt-hármat ölt, és Mosolyogva szól a mama; Ugyan édes lányom Nem is látod, cérna nélkül Öltögetsz ruhádon . . . Tömé a jogász-gyerek is A tudomány magját. De amennyiért ő kéri Annyiért nem adják •— Csak a szeme van a könyvben, És a gondolatja: Jajj, ha az a szabó azt a Frakkot szűkre hagyjál A mamának könyben úszik Két szeme pillája, Könnyein át leányát már Főkötőben látja. Szive dobog, lelke örül, S észre dehogy venné, Hogy amit egy hétig horgolt Egy szálig kifejté. Apjok: pipál I — szobájában Nem látni a füsttől. Vén fejében roppant gondok Tömkelege füstöl. Csibukozik s pipájában Hamu sincs már benne — Mondogatja: »Csak már egyszer . Egyszer vége lenne!* Szól a zene, — megindul a Táncok szilaj árja, Lányka lendül, ifja karján Olvadozva járja. Kéz a kézben, szem a szemben, Sziv a szivén dobban, Kéz, szem-intés, hány szép titkot Szőnek alattomban! . . . Elmúlt a bál, s a kis leány Nagy leánynyá fejlett, Kedvéből egy rövid éjen, Hej mennyit veszitett! Mintha szárnya lenne szegve Már a képzeletnek, Akár merre száll is, mindig Egy helyen pihen megl . . . Előveszi, megnézi a Báli öltözéket: »Ezt is ő tépé el — erre, Erre is ő lépett!« . . . S rá gondolva, — még ruhája Foszlányain babrál, — Azon veszi észre . . . megint Ott áll az ablaknál . . . Törné a jogász-gyerek is A tudomány magját, De fekete sorok közt is Szőke arcokat lát. Mi haszna, ha — a betűk is Soló táncot járnak, Hogy lehetne hát keletje Komoly tudománynak! . . . Szegény mama jókedvének Van csak szárnya szegve, Megbomlott a ki ocumbált Tervek sorja, rendje. De a mama optimista, Kedvét megtalálja, Ha most nem! . . . hát meghozhatja A dalárda bálja. Hát az apjok? ... No az apjok, Birkózik hajával. Boszúsan szól » megmondtam* és Beszélni is átal, Csak én győzném ! Ti győzitek Tudom tánccal lányok, Csak a komédia végén Ti meg ne járjátok.

Next

/
Oldalképek
Tartalom