ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-12-27 / 52. szám

Horácz igy ir: Jöjj végre le a fönséges szűznek fia, maradj soká a te néped között, égbe csak későn térj vissza, találd örömedet abban, hogy atyának és fejedelemnek ne­veznek. A nagy Cicero már előre leirja a Mes­siás világbirodalmát: Akkor nem lesz más törvény Rómában, más Athénban; más ma, más holnap; hanem minden nemzetet, min­den időben egy és örök és halhatatlan törvény fog összetartani s mindnyájának egy közös ura, uralkodója lesz: Isten! Szinte jövendö­lés ez pogány ajakról az Isten és Krisztus országáról. Virgil, Horácz, Cicero rómaiak, de bennük az egész világ szive szólalt meg. A szegény pogányság olyan betegnek, olyan tehetetlennek, olyan nyomorultnak érezte ma­gát, hogy a kétségbeesésre hajlott: érezte, hogy egy magasabb erőnek kell közbelépnie ; az ember maga nem birja, igy meg nem állhat a világ. A müveit és öntudatra ébredt pogány­ság megveti és utálja önmagát. Cicero igy ir: Az emberi élet ferdeségekkel és nyomo­rúságokkal telt. Lelke gondoktól zaklatott, nyugtalanságok miatt lesújtva; munkára renyhe, rendetlenségekre kész, egy romokba temetett isteni szikra. — Plinius ugyanilyeneket ismé­tel és azt mondja: lelkünknek nincs gyako­ribb óhaja, mint a halál; a természet legked­vesebb ajándéka az élet rövidsége. — Homér pedig épenséggel igy szól: nincs a földkerek­ségen élő és mozgó lények között szeren­csétlenebb az embernél. Másodszor a pogányság megborzad az önnön mérhetetlen gonoszságától és kétség­beesik iszonyatosan elfajult és általános erkölcs­telenségén. Horácz szerint: az emberek hanyat­homlok rohannak a tiltott rosszba.-— Livius igy panaszkodik: Oly messzire haladtunk a gonoszságban, hogy sem a bajokat, sem azok orvosszereit nem vagyunk képesek elviselni. Seneca kétségbeesik: Minden telve van gonosz­ságokkal és vétkekkel. Az ártatlanság nem hogy ritka, hanem már nem is létezik. Annyi a gonoszság, hogy azon büntetéssel már nem lehet segíteni. Emellett a pogányság legtiszteletremél­tóbb képviselői bevallották, hogy ember nem segíthet. Socrates igy szól: Legtanácsosabb türelemmel várakoznunk, mig el nem jö, ki halvány és halványabb homályába burkolódznék. Pedig még reggel volt. Még egyszer Isten-hoz­zádot intett az eltűnt felé s lassú léptekkel haza felé indult. Csak a narancsfák illata s a cyprusok mélabús zúgása volt észrevehető, de őt, ... őt mindez nem hatotta meg. — Édes Julia! — hangzék közelében. —• Talán Rómeó miatt szomorkodik ? Mire való ez, hiszen még sok szép férfi van a világon Rómeón kivül! Ijedten emelé fel fejét. Mellette állt ördögi vigyorgással Prinessi, a gazdag halász. —• Mi köze hozzá ! feleié Julia. Gyűlölte e tolakodó férfit, ki éjjel-nappal követelte anyjától, hogy adja őt hozzá. S ennélfogva anyja sokszor törekedett őt rábeszélni, hogy hagyja cserben Rómeót s menjen nőül Prinesséhez. — Százszor inkább egyedül a tengerbe, mint ezzel egyszer oltárhoz ! — volt Julia válasza. De az öreg csak pepecselt mellette ! — Ki tudja, vissza jön-e? Ott sok szép lány van, hátha ezek közül egy elbolonditja ! Erre Julia szemeiben a szerelem vad tüze lángolt fel. — Rómeó egész a sirig hű marad hozzám. És ő hazajön, mert én imádkoztam érette a Ma­donnához ! — monda s sarkon fordulva a fakép­nél hagyta az öreget. Néhány hét múlva megállott Prinessi azon szegényes ház előtt, melyben Julia anyja lakott. — Olvasd, monda Júliának, ki éppen a kü­szöbön ült s horgolt, egy pillantást vetett Julia minket Isten és az emberek iránti kötelessé­geinkre megtanítson. Nincs egyéb vágyam, mint látni ez oktatót. — A mély eszű Plató bevallja, hogy mi nem birjuk a jót biztosan megismerni, hacsak valami isteni szó nem biztosit bennünket és ha meg is ismernök, lehetetlen volna azt az emberekkel mind megismertetni. Egy szóval: az a régi csodált pogány­ság mind egy szivvel: egy égből jött bölcset, szentet, törvényhozót, uralkodót, magát az Istent várta. Nem fönséges »Gloria« ez, a mit igy zeng a szegény pogányság?!. Jő volna, hogy ha az elkapatott modern pogányság kissé meghallgatná a dicső, klasszikus pogány­ság e meglepő Glóriáját: nem elég a tudomány, művészet, kultura, kell még valami, ami nem a földön terem! Magyar munkások karácsony­fája. Budapest, dec. 22. (Dr. D.J A munkásvilág boldogítása korunk egyik elsőrangú eszményi törekvése. A munkás­osztály müveletlensége és tudatlansága azonban az oka annak, hogy ez idő szerint olyan vezéreik vannak, akik a maguk javára zsákmányolják ki a munkásboldogitás hangzatos és zűrzavaros eszméit, A munkásosztály nagy tömege az ország fővárosában verődik össze. Jórészt vidéki jöve­vények, a kik kenyeret keresnek, megélhetést óhajtanak. Eleinte romlatlanok, sorsuk ellen nem zúgolódnak, takarékosan gondoskodnak család­jukról, hálát mondanak az Istennek, Buzgón járnak templomba és lelki megnyugvással tekintenek a jövőbe. Rövid idő múlva azonban olyan nyomtat­ványok kerülnek a kezükbe, melyek megzavarják gondolkodásukat, Vezéreik beleolvasztják őket is a háborgó, a zúgolódó, a forrongó tömegbe. Olyan jogokat követelnek számukra, a melyekre még nem jogosultak, s olyan várakozásokat ébreszte­nek bennök, melyek a meghasonlást idézik elő érzésökben és cselekedeteikben. A vidékről lekerült munkás lelke egyen­súlya csakhamar megbomlik. Templom helyett gyülekezetekre indul, családja helyett inkább a munkásmozgalmak perselyébe áldoz. Elhanyagolja gyermekeit, a kikről a napszám után néző asz­csak az újságba s szivetrázóan felkiáltott s el­ájult. Édes anyja kétségbeesetten sietett hozzája. — Santa Madonna! — kiálta, midőn lányát e helyzetében meglátá. — Mi történt ? — A hajó tönkre ment Rómeóval egye­temben, monda Prinessi. — Itt áll az újságban, hogy az indiai tengeren léket kapott s egy lélek sem menekült meg! — O madre, o dio, ő meghalt! suttogá a. leány, midőn eszméletét visszanyerte s éjjel-nap­pal, mint valami kisértet ide-oda járt. Semmi vigasztaló szót nem akart hallani. Ezek után néhány napra egy levél jött Nápolyból. Giuseppe irta. Csillogó szemekkel olvasta Julia. Azt irja benne, hogy a legfiatalabb énekesnője megbetegedett s ha még mindég lenne kedve és hajlama a színészethez, ugy csak irjon, mert biztosítja, hogy szép jövő áll előtte s ha ajánlatát elfogadja, ugy rögtön megküldi az úti­költséget. • — Megyek, monda határozottan. Szive nem tudott többé megnyugodni azon a tájon, hol min­den csak fájdalmat okozott gyöngéd lelkének, mert minden csak kedvesére emlékeztette. Orkán dühöngött belsejében, mely ahelyett, hogy acé­lozná kedélyét, csak elfásitotta s mind ehhez még a kiállhatatlan Prinessi is lépten-nyomon szerelmi vallomásaival üldözte. Lelke a jelenben csak pénz után sóvárgott, hogy néhány forintot összegyűjtve, hajóra szálljon s Indiába hajózzék, hogy legalább azon vizet láthassa, mely oly kér­lelhetetlenül eltemette azt, kit édes anyja után legjobban szeretett. szonynak kell gondoskodnia ; kezdődik azután az ingyenkenyér és ingyentej korszaka. Jönnek a különféle jótékony egyesületek, melyek ráteszik kezöket az elhagyatott családra s midőn Ínségü­ket enyhítik, nem kivannak egyebet cserébe, mint vallásos érzésök teljes cserben hagyását. A munkás tehát először is hitét veszti el, azután családi boldogságát s végre lelke nyugal­mát. Négyezer pálinkamérő üzlet bizonyítja ezt Budapesten, Ezek a pálinkamérések a munkások mindennapi kaszinói és vasárnapi szórakozásai. Itt pazarolják el nehéz keresetök javát, itt es­küsznek össze minden ellen, a miben jólét, meg­elégedés, boldogság van, mert az hiányzik sze­rencsétlen sorsukból. És itt válnak a társadalom ellenségeivé, a nélkül, hogy saját romlásuk igazi okait észrevennék. Óriási feladat várakozik a kereszténységre a munkásvilág megmentése és boldogítása érde­kében. Hitéből, hazafiságából kiforgatott sok ezer keresztény család megmentéséről van szó. Bol­dogtalan, meghasonlott, eltévedt hitsorsosaink és honfitársaink megmentéséről. Az általános züllésből hasznot és erőt ke­resnek azok, a kik a munkásosztályt nem a ke­resztény szeretet alapján akarják üdvözíteni, hanem a kik a vallásosság tökéletes kiirtásával az egész munkásosztályt a kereszténység-ellenes áramlatba óhajtják sodorni. Csak nemrégiben alakult Budapesten Erzsé­bet királyné fenséges ^nevét viselő u. n. Népaka­démia, melynek szervezője »a vasárnapi előadá­sokat rendező országos bizottság.« A mozgalom nagyszabású, a kitűzött cél magasztosnak látszó, de az első eszközök lesújtóak. Keresztények számára a »vasárnapi előadások« nyíltan azt jelentik, hogy megfosszuk őket a tem­plomlátogatás lehetőségétől. Ez pedig nemcsak káros, de egyenesen veszedelmes intézkedés, mert a vallástalanság hivatalos előmozdítása. Munkásvilágunk romlottságának és züllésé­nek első oka a vallástalanság, második oka pedig a nemzetköziség. Ha már a Népakadémia »vasár­napi előadásait rendező országos bizottság« túl­tette magát a népboldogitás első követelményén : a vallás-erkölcsös tanítás és nevelés elvein, mért nem lelkesedik legalább a hazafias irányú népok­tatásért? A magyar falvakból Budapestre szár­mazott munkások a fővárosi szociáldemokrata ve­zérek nevelése következtében jórészt kivetkőztek hazafiságukból s ideáljaik nem a nemzeti történet Igy került Julia Giuseppe társulatába. Mélán zsongó, de erőteljes hangja vonzotta a hallgatókat, üde szépsége elbájolta Nápoly férfiait s irigygyé tette társnőit. De szive fájt, különösen ha vig dalokat kellett énekelnie s Bajazzónak vig tréfái csak utálatot gerjesztettek lelkében s hozzá még Giuseppe is szemtelenkedni kezdett. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy haza menjen. De a sors máskép akarta. A nápolyi konservatórium igazgatója hal­lotta énekelni s föltűnt szép hangja. Ennek a leánynak a hangja milliókat ér, monda barátai­nak az igazgató s felajánlotta Júliának, hogy saját költségén opera-soubrette-é képezi ki s ez idő alatt az ő családjában tartózkodhatik. Julia öröm­mel fogadta el az ajánlatot s lelkében örült, hogy Giuseppe társaságából megszabadulva, egykoron nagy színházakban előkelő közönség előtt éne­kelhet. Már előre is elképzelte, hogy mint fogja őt a közönség, mint kedvencét virágokkal elhal­mozni. És nem csalódott. Két évvel később Júlia azon színház padjain szerepelt, melyek az eddig eltakart világot feltár­ták. Hangja, mélabús szépsége elbájolták hallgatói szivét. Éppen ebben az időben tartá Leoncavallo: II Pagliacci-ja diadalútját az egész Itáliában, mely­ben Júlia Nedda szerepét játszotta. Játékánál csak az anyatermészet harmóniája lehetett hűebb. A férfivilág csak úgy rajzott a szép, komoly énekesnő körül, kinek szive talán kőből volt, mert még a legelőkelőbb egyének bókjaira sem hederített s a virághalmazt s a csillogó drágaköveket is csak közönynyel fogadta. Többek között különösen egy

Next

/
Oldalképek
Tartalom