ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-12-13 / 50. szám

soktól! Ha ezektől a Tisza-kormány alatt méltán félnünk kellene, akkor a még talpon álló ellenzék tegye meg kötelességét, s ne engedjen. A barbárságnak tért hódítania nem szabad. Nem akarunk kHet felé eltolódni; lent vagyunk mi már eléggé Szerbia, Bulgária s Törökország társaságában, ami az öntudatos, s független népéletet illeti. E megfontolásokból s aggodalmakból is kerekedhetik Tisza-buktató veszedelem, ha politikusaink tényleg a barbár kormányzásnak ismétlődésétől félnek. S erre utalt czikkünk elején idézett politikusunk is, aki mondotta, hogy vagy katonáék vagy a »Magyar Szó« fogja Tiszát megbuktatni. A »Magyar Szó« ugyanis oly hangon ir, melyet csak a barbár kormányzási önkény sugalhat. A bornirtság, mely e lap hasábjairól harsog a világba, megdöbbentő. A legelfogultabb felekezetiség szitja itt a »

furor calvinisticusU s patkolja a csizmasarkakat, melyekkel le akar gázoltatni minden mást, hitet, nézetet, meggyőződést, pártfoglalást. Meglehet, hogy az, aki e czikkeket irja, csak pénzért ir, s irna ép oly buzgalommal okos dolgot is, — meglehet, hogy a vezető politika e lapnál is máskép gondolkozik, de a megdöbbentő a dologban az, hogy ily irányú cikkek egyáltalában Magyarországon megjelenhetnek, megdöbbentő, hogy ily újságok müveit emberek közt előfizetőkre akadnak s hogy Tisza István a kalvinizmusnak fanatizmussá való ilyetén hangolását fegyverül s fegyvertársul elfogadja. Ez nyilvánvalóan a barbárság irányzata. Semmi sem szükségesebb Tiszának, mint dezavuálni ily fegyverbarátságot s reánk nézve semmi sem fontosabb, mint fölismerni a helyzetet s megtudni, hogy vájjon kelet felé, a barbárságra, vagy nyugat felé, a népszabadság érvényesítésére hajlik-e a kormány. — Kálmán magyar királyt történelmünk a »bölcs« jelzővel díszíti, mivel korát megelőző látással az akkor szokásos boszorkány-pöröket elitélve kimondta, hogy »a boszorkányokról, kik nem léteznek, szó se legyen.« Ennek a bölcseségnek megforditottja az a modern állami elmélet, mely alapelvül mondja ki, hogy a törvények alkotásánál szóba se jöjjön az a Valaki, ki mindenek fölött álló és föltétlen úr és akitől van — Ez volna ő . . . ? Nem ! — ez nem lehet az igazi. Ez az ember csak 'simogatja homlokom, de fejemet nem vonja keblére; a karjával csak véd a sors csapásaitól, az élet nehéz terhét viszi előttem, de nem ölel; ajka csak kezemet érinti, s nem ajkamat. Nem ő az! mert csak nyugalmat ad szeretete, s nem azt a boldogságot, melyrevágytam. Homlokát égette Vénus csókja, szivét forralta az Ámor ejtette seb és már a nyugalma sem volt meg, kereste tovább az igazit. De most már ismerte az élet szürke homályát, már félni tanulta a sors csapásait, tehát nem ment ki a fészekből, hanem oda csalogatta azt, kit olimpusi párjának sejtett. Mint a pók hálója közepén, úgy leste az asszony, a női báj varázssugaraiból font csapdába a könnyű és szines lepkeszárnyon járó férfiakat. A jó öreget megcsalta, és aztán sorra csalta a többit. — Ez sem az! — ez sem az igazi, tovább ! Mint a vampir kiszívta lelküket, hog)^ megismerje őket. Varázshálójában vergődve, leverte szárnyukról a szines zománcot, megrabolta őket erejöktől, megtörte szárnyukat, aztán fogott ujat, hímesebbet, jobbat, de ezt is megcsalta egy még hímesebbel, egy még jobbal. És igy megcsalta a félvilágot, de nem akadt rá arra, kit keresett. A világ démonnak tartotta, az öreg ember angyalnak, ő magát pedig boldogtalannak. A férfiak kerülték, mert ha közelébe fértek, csodás varázsával rabul ejtette őket; a nők gyűlölték, mert mig boldogságát minden eszközzel kereste, az övéket feldúlta. Gyalázta a világ, mert rossznak látszott, s ő meghasonlott a világgal, mert az gyalázta. minden jog és hatalom. Ez az elmélet a lényege a jelenlegi liberalizmusnak. E szerint az »állam« az egyedüli jogforrás; és fölötte nincs semmi magasabb szabály és akarat, melyre ennek az államistennek tekintettel kellene lenni. Ennek az elméletnek a szolgálatában a liberális államférfiak és a liberális sajtó folyton hangoztatják, hogy az államnak nincs vallása, hogy ez a vallás fölött áll és nem szolgája a vallásnak. Azonban az élet félrelöki azt az elméletet, mely természetellenes. A polgárok ugyanis azt mondják — és teljesen igazuk van — hogy »az állam mi vagyunk.« Igen, az állam csak úgy létezik, hogy polgárok vannak, és polgárok nélkül az állam nem létező semmiség. Tehát az állam olyan, amilyenek a polgárok és nem megfordítva. Ezek a polgárok túlnyomó többségükben igen is birnak vallással, mely a legmélyebben befolyásolja gondolkozásukat és tetteiket. És igy hiába hirdeti az »állam«, hogy a vallás nem létezik, midőn a polgár az mondja, hogy igenis van. Es ezt lépten-nyomon bizonyítja az a jelenség, hogy főleg a legutóbbi időben minden politikai mozgalom mélyén a vallás szerepel inditó ok gyanánt. A protestáns újságok diadalmas örömmel hangoztatják, hogy most a protestáns vallás jutott a hatalomra és ragyogó korszaka előtt áll. Megindul a harc az összes liberális lapokban a néppárt ellen, melyet katholikusnak mondanak. A »klerikalizmus« elnevezés alatt a katholikus törekvéseket egyhangúlag elitélik és jósolgatják a »klerikalizmus« végső pusztukisát. A parlamentben a két nagy liberális párt: a Kossuth- és a kormánypárt mintegy két malomkő közé szorította a »klerikális« elemeket és szétmorzsolással fenyegeti. És ezt nem is alattomban, mint eddig, hanem nyíltan kimondva: »a klerikalizmus ellen minden szabad.« Ilyenek láttára ki állithatja, hogy a vallás nem tényező a politikában ? És ez nem valami helyi jelenség, hanem az egész világon most a politikai harcok gyökeresen a különböző vallásos meggyőződések és a teljes vallástalanság között dúlnak. Az öreg ember ezt későn tudta meg. Mosolygó arca elborult, s szelid hangja remegett, mikor megkérdezte az asszonyt: — Igaz . . . ? A nő kerülte a vádoló szemeket, dacosan fordult sarkon és mondta : — Nem igaz ! Az öreg most megfogta a nőnek mindkét kezét. — Emeld fel a fejedet, nézz a szemembe és úgy mondd! A nő kissé küzdött magával, aztán hátra szegte fejét s villogó szemmel nézett az öreg arcába. — Nos hát: igen ! Nem akart hazudni, és a büntetést dacosan várta. Egy pillanat alatt gondolta meg, hogy ő nem hazudhat, mert ezzel megcsúfolja az öreg őszinteségét, de ha bevallott bűnéért büntetni akarja, ezt nem fogja tűrni. Az öreg ember arca ismét mosolygós lett. Megsimogatta a dacos koponyát, aztán lágy hangon beszélni kezdett: — Szegény gyermekem, te. Jer ide. Ülj mellém. Tedd a fejecskédet a vállamra, igy ni, és most mondd meg nekem, miért tetted ? mi hiányzik neked ? Én megnyugtatlak, én megelégedetté teszlek.* A nő kezdte: — Valami ugy kerget a boldogság után. Ugy szomjazom, mint a virág a harmatot, mint a föld a napot. Kerestem mindenütt, de sehol sem találtam. Szerettem néha, és azt hittem, hogy boldog vagyok, csalódtam mindig és tudom, hogy szerencsétlen vagyok. —• De mondd: bennem is csalódtál? Oka ennek az, hogy a XX. században a vallás ismét a társadalmi életbe lép templomi magányából, hová egy ideig elvonult és itt künn az életben és annak minden viszonyaiban fog megvalósulni. És amint a közeledő tavasznak nem lehet útját állni, úgy ezt a világáramlatot sem lehet megakadályozni. Lázadó rabszolgák. Esztergom, december 12. Igazán mélyen megható az a hosszúlére eresztett elmélkedés, amelyet Spektator a mult számunkban megjelent fenti cimü cikkünkhöz — olcsó szellemeskedéssel garnírozva — fűz. De ez kell annak a néhány elégedetlen ifjúnak, akik tapasztalatlan, fiatal bajtársaikat előbb raffinált módon terrorizálva, — tudunk rá konkrét példákat — az egyesület kötelékéből magukkal rántották. De ez kell — mondom — az izgágaságnak; egy mód nélkül hosszúlélegzetű egyén, aki felveszi a harcot a legét^egyesület vezetőségével és az ellenfelet — tekintet nélkül arra, hogy van-e abban igazság és logika amit mond — a szavak áradatába akarná fullasztani. Győzi szóval és levegővel, s ami fő, helylyel is, mert hiszen a lapocskába elvégre kell töltelék is. Ugy vélem, ez utóbbi körülmény rendkivül csábító volta hatotta át cikkiró szivét-lelkét, midőn a mi múltkori cikkünkben »elszólásokat« vél felfödözhetni. Nem elszólás volt ez uram, hanem tiszta igazság., És ha már a nagyobb hatás kedveért az irói névbe kapaszkodik, no hát tisztelt Spektator ur, ön meg a dolgokat nagyon ferdén »spektalta.« Azt ön éles észszel eltalálta, hogy a mi múltkori közleményünket nem hivatásos ujságiró irta, hanem egy olyan egyén, aki a kath. legényegyesületet teljesen ismeri; az Esztergomi Lapok cikkét azonban szintén nem ujságiró irta, hanem egy olyan egyén, aki a kath. legényegyesületet egyáltalában nem ismeri, sőt arról halvány sejtelme sincs. Ez a külömbség a két cikk és azok irói között. Az egyik teljes őszinteséggel, nem takargatva semmit, feltárja a helyzetet, úgy amint van; a másik meg a hasát fogja nevettében, mondván ; »Nézzétek csak, egy őszinte ember, aki a valóságot meg meri mondani! Nézzétek ! ez szörnyen nevetseges.« Az őszinteséget, a dolog nyilt bevallását »ténybeli furcsaságnak« meg »iszonyú meggondolatlanságnak « nevezi. Furcsa világot vet cikkiró erkölcsi felfogására az, ha az őszinteséget, a nyiltságot egy »iszonyu« hibául rójja fel. Ez különben jellemző vonása a kákán is csomót keresőknek. — Te benned? — Igen! vagyis nememért hisz te vagy a megr^ugtató valóság, a te mosolygásod az üdv, a te jóságod az én zaklatott lelkem gyógyító irja. — És látod, te még sem szeretsz engem. A nő most kibontakozott a férfi karjaiból, s félelmetes hangon suttogta: — Nem! — mert karod nem ölelésre van teremtve, ajkadat lázas ajkam helyett homlokomra tapasztod, a lelked fényes a szeretettől, de szivedben nincs egy szikra sem a szerelemből. Te azt hiszed, a nőnek ha nyugalmat adsz, boldog ? Nem ! inkább bolyongnék szüntelen, csak mellettem volna az, ki lelkem fele, ki megért, s kit én is értek. — És ki az ? — Nem tudom. Bolyong a világban. Keres engem. — Hát eredj te is. Keresd te is: hamarább rád talál. — Nem megyek, — mondta az asszony — most már fáradt vagyok. Itt maradok nálad. Megszokom nálad, elhiszem neked, hogy a kék égen tul egy másik világ van, és hogy a halál kapuján tul kezdődik az igazi boldogság. Az öreg szomorú lett és szótalan, az asszony pedig beteges sóvárgással gondolt vissza arra, mikor még elégedett volt, ő is búsult. Az öreg elveszítette minden bizalmát iránta, s ez a megjavult nőt mélyen sértette. Mindketten pohárhoz nyúltak. Ittak, mig az öreget a mámor ki nem döntötte a székből, mig a nő keze remegni kezdett, mig szeme fénye elhomályosult. Házuk Bacchus temploma lett, mely fölött a mámor zagyva, gondűző álomképei lebegtek. *