ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-11-22 / 47. szám

IQ03- november 22. ESZTERGOM 3 nak ki kell terjeszkednie a mai kor minden nagy kérdéseire, a család, társadalom és állam, a jog és magántulajdon kérdéseire; arra, hogy az állam megzavart rendjét keresztény egyensúlyba hozzuk; hogy a gyöngék és gyámoltalanok sorsa és a polgári társadalom bajai orvosoltassanak. Tehát X. Pius pápa épen nem osztja Füzet nézeteit a papi és apostoli hivatásról. Ő nem akar csak a templomra szorítkozni és csak az oltárral, szószékkel törődni, mint Füzet. A legérdekesebb, mikor a Szentatya csodálkozását fejezi ki affölött, hogy a világ annyira várta, vájjon neki mi lesz a fölfogása. Mintha bizony neki más utakon lehetne járnia, mint elődjeinek. Folytatólag azt mondja: jól tudjuk, hogy sokan meg fognak azon ütközni, mikor kimondjuk, hogy a politikával is fogunk törődni. De a ki igazságosan itéli meg az ügyek állását, annak be kell látnia, hogy az egyház tanitöhivatalaidc nem lehet elválasztani a politikát. Füzet bizonnyára nagyon megütközik a Szentatya beszédjén, mert egyenes ellentétben van az ő hires levelével. A Szentatya szerint az egyház tanítóhivatalától nem lehet elválasztani a politikát, az egyháznak kell a politikával is törődnie. Ha ez igy van, mi cimen akarja Füzet az ő papjaitól elválasztani a politikát, mikor az a papság az egyház tanítóhivatalát képviseli és gyakorolja közvetlenül a milliókkal szemben! Ha a Szentatya szavai szerint nem lehet elválasztani az egyházi tanítóhivataltól a politikát, akkor nem szabad a papságot eltiltani a politikától, hanem fordítva: épen rá kell parancsolni, hogy igenis törődjenek a politikával és foglalkozzanak vele. Miféle beszéd Füzet az a mondása, hogy a papnak Istent és a lelkeket kell keresnie és helye csak a templom és oltár! Ha ez igaz volna, akkor citálja rá a legelső és legfőbb papra, a pápára is! Füzet fölfogása a keresztény demokráciáról és a papság szociális működéséről is homlokegyenest ellenkezik a Szentatya álláspontjával. Olv assa el, mit felelt a minap a belga keresztény demokratikus ligának, melynek tudvalevőleg nagyon sok paptagja van. Nagy érdekkel tekinti a Szentatya a munkásosztály állapotát és csak örvendeni tud azon, hogy mennyit fáradoznak a belga katholikusok a munkások erkölcsi és anyagi emelésén. Azt mondja, hogy ez kiválóa?z katholikus működés, hogy csak folytassák ezentúl is püspökeik vezetése alatt Nem érti ezt Füzet ur? A magyar liberálisok is értsék meg, hogy most is ez a kommandó: ki a sekrestyéből/ Nem vissza a sekrestyébe! Láttad-e folytában özönét a szőke Dunának? Kis forrásból jő s végre hajókat emel. 3. A mi jót kezdtél, jól folytasd, vissza ne bámulj, A gyakran pihenő dolga pihenni szokott. Csak Kölcsey remek parainesisében kereshet és találhat a magyar emelkedett jelszókat életpályája szerencsés megkezdésére, az élet nagy munkájának, kötelességeinek korai megértésére. Az elmélyedő és gondolkodó Vörösmarty fiatalkori életelveiben már a higgadt bölcs hangján szólal meg és életbölcselete mindig méltán követhető nemes példa marad. Erős hazafias és magyar szelleme irányította a Perczel-fiuk. nevelését. Volt tanítványaim^ hoz c. költeményében a nemzeti nyelv elsőségét a következő ékes sorokkal hangoztatja az akkori diákos iskolai neveléssel szemben: Szűnjetek egy kissé Rómának hajdani nyelvén Ékesen és bölcsen szóló Ciceróra fülelni, És ollyan hangon, mellyen kacagányos apáink, A döntő magyarok, Árpád és Hunyadi, szóltak, Halljátok szavamat, melyet javatokra leírok. Ez az érces hang már a Zalán futása előhangja, a kacagányos apák s a régi dicsőség nagy énekének némi töredéke. (Vége köv.) A mi népük. Irta: Gróh József. Volt nekünk magyaroknak nem is olyan régen egy kiváló államférfiunk, a kit talán mig ez ország él a »legnagyobb magyarnak« fognak nevezni: gróf Széchényi István. Jobban már csak az emlékére rendezett ünnepélyekből fogja őt ismerni a későbbi kor, pedig azt hiszem, úgy jobban lehetne leróni kegyeletünket iránta, ha munkájának minden darabját ott találnánk a hivatalok íróasztalán, az iskolák könyvtáraiban és mindenütt, a hol a nép szellemi és anyagi jólétének megjobbitásán munkálkodnak. Es e nagy férfiút egész politikai és gazdasági működésében az az elv vezette, hogy ezt az országot mindenek előtt tanítani s gazdagítani kell. Mert véleménye szerint minden állami intézmény életképes működésének legfőbb föltétele a kultura. O úgy hitte, hogy ezek az alapok, a melyen a különböző állami szervek kialakulva eredményesen működhetnek s melynek birtokában egyúttal megszerezhetjük azt a sokszor emlegetett s napjainkban is felszínen levő függetlenséget és önállóságot, a mi szükséges fajunk fejlődéséhez és fennmaradásához. Igaz ugyan, hogy ezt az elvet már sokszor félre tették, de a gyakorlati élet ugyanannyiszor mutatta meg, hogy Széchényinek igaza volt. A kultura fogyatékos voltát érezzük most, s fogjuk érezni a jövőben is, .a mi megbénítja még a leg'ambiciózusabb törekvéseket is. Mert hiába beszélünk mi a nép sorsát javitó intézményekről, a különböző szövetkezetekről, belterjes művelésről, a fejlett állattenyésztésről, — az mind nehezen terjed, mert hiányzik az alap — a kultura. Tanítani, nevelni a népet: ez a legfőbb elv, a mely mellett a szövetkezés, hitelszervezés stb. kérdései valósággal másodrendüekké válnak. A tanításnak nagy munkáját pedig lehetetlen egyedül az államtól várni. Az állam nehézkes gépezetével a legapróbb részletekig ki nem nyúlhat, s a kultura terjesztésének feladatát bizonyos ponton túl át kell venni a társadalomnak. Idegen államok élete a köznép tanításéiról valami megkapó példákat mutat föl. Intelligens úri emberek vegyülnek a nép közé s fölvilágosítják ügyes-bajos dolgairól. Hiszen az állam óriási gépezetébe jogsérelmek nélkül különben az a tudatlan munkás nép nem tud beleilleszkedni. De ennél tovább mennek. Mert például Angliában korok szerint vannak szervezve az egyetemi hallgatók a nép tanítására. Az orvosnövendék arról szól, hogy kell a kis gyereket fölnevelni; a jogász, hogy járjon el a szegény ember a különböző hatóságok előtt; a gazdász, hogy kell művelni a földet, s igy tovább. S ha szabad kérdeznem, mi haladtunk-e annyira, hogy az ilyen tanítások fölöslegesek volnának ? A mi népünk talán oly intelligens, hogy az uri emberek tanítását nem hallgathatná meg? Oh nem. Tudatlan, de azért ravasz; alázatos, de titokban gyanakvó; szóra-szemre békés és igaz, —• de amúgy duhaj és megbizhatlan ez a nép, akármit is beszéljünk. Nem ért saját munkájához, hogy kell művelni a földet, mert az a kenyérmezei bulgár túltesz rajta; nem tud számítani, a pénzzel bánni; folyton csetlik-botlik s a törvény temérdek betűje* megöli őt. Nem tiszteli más vagyonát; nem szolid munkás; pörlekedő, veszekedő s holmi rongyos garaskákért kész volna az igazságszolgáltatás minden fórumait keresztül járni. Szegény, de azért többet költ, mint szerez s ez a koldusbotra viszi. A kölcsön a támasza s ősszel elviszi a termést a takarékba, mert a kamatot fizetni kell, különben dobra ütik a házát. Ilyen »a mi nepünk« ; ki meri azt mondani, hogy nem ilyen? Pliszen annyi sebe van, oly frivolán mutogatja : nézd, itt is fáj, ott is fáj, amott is fáj és nincs, a ki segítsen rajta. Csak vár, csak vár ez a tehetetlen nép éveken keresztül s közben megerősödik benne a gyűlölet pap, a nagy vagyon ellen s nem kell más csak egy izgató beszéd és kész a szocializmus. Mert az az egyszerű nép könnyen hisz, s ha valaki boldog jövőt igér neki, annak a beszédét nem tudja elfelejteni. Az igaz, hogy a képviselőválasztásokon már sokszor becsapták; ígértek neki fűt, fát — s nem adtak neki semmit, s kiirtották belőle az úri ember iránt a bizalmat; — de azért egy egyszerű munkás embernek szociális ízű beszéde még végtelenül tud hatni s ha az boldog" államról beszél, azt elhiszik neki. Hát ilyen »a mi nepünk«. A szocializmus hivei már küldik is a mi vidékünkre demagógjaikat, hogy elérhetlen ábrándokkal bolonditsák a népet, — de a mi társadalmunk gyenge arra, hogy tanítani tudjon. És azt a demagógot meghallgatja a nép, de a szószékre kijövő pap elől elillan, mint a kámfor, annak a beszéde nem vonzza őt. Testvérünk az a nép; szükségünkben rászorulunk, vele együtt * a világgazdaságban egy sejtet alkotunk. Tanítani, nevelni nemcsak egyetemes emberi, de nemzeti és faji kötelességünk volna — és mégsem gondol senki a bajára. De nem akartam az eredeti thémáról enynyíre eltérni. Visszatérek azokra az angol egyesületekre, a hol az egyetemi hallgatók tanítják a népet. Kár ugyan ezért a példáért egész Angliába menni, hiszen ilyen népies előadásokat tartottak a mult télen Somogyban és Vácon is, de miután ott ez a tanítási mód egész meghonosodott, előbb azt említem. Sőt tovább megyek. Az »Esztergom vidéki gazd. egyesület«

t kezdeményezéséből Simonyi Lajos, Szölgyémi Gyula, dr. Vargha Dezső, ifj. Feichtinger Sándor, Éttér Gyula, Dankó István, Székely Henrik tartottak előadásokat különböző falukban nálunk is, de ezeknek a férfiaknak önzetlen, becsületes munkásságáról nem vesz tudomást senki. Utazni más pénzén, deputációkat alakítani, kikönyörögni a miniszternél hol ezt, hol azt, azt tudnak nálunk, de az ilyen egyesületet támogatni nemcsak 1—-2 nyomorúságos forinttal, hanem egyébbel is, ahhoz nem értenek. Erről alig tudja valaki, hogy él, alig van 170 tagja, de azok is jórészt megelégednek az évi 3 frt lefizetésével. Meg még olyanok is, a kiknek ez egyesület sorsát szivükön viselni állásuknál fogva volna kötelességük. Vagy a város költségvetésében van-e felvéve csak egy fillér is ezen egyesület támogatására ? Igy erkölcsi és anyagi támogatás nélkül sorvad természetesen ez az egyesület is, mert megöli a közöny. Olyan az, mint a nyári forróság; a merre elmegy, semmi élőt sem hagy maga után. Pedig ha egy kicsit körül tekintünk, lehetetlen be nem látnunk, hogy egy ilyen erőteljes szervezet volna a legalkalmasabb és legilletékesebb arra, hogy ezt a népet tanítsa s a boldogulás útján előbbre vigye. Mert az ily egyesületek teljes autonómiájuknál fogva a legjobban tudnak alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz, s ha a szükséges anyagi és szellemi erőkben nem szűkölködnek, a nép tanításának minden módját felhasználhatják. Ha a társadalom azután nem nézi közömbösen azt a munkát, az ilyen önzetlen alapon fölépült egyesületekkel oly eredményeket lehet elérni, a melyek hatásaikban felülmúlják az állam által óriási áldozatok árán létesített intézményeket. Mert a mit az állam nekünk ad, az részben ajándékszámba megy és soha sincs oly becse, mint annak, a mit maga a társadalom alkot s a mely egyúttal fejlődőképesebb is. Az »Esztergom vidéki gazd. egyesület« ezt a társadalmi támogatást minden esetre megérdemelné. Életképességének kiváló tanújelét adta a mult évben, midőh, dacára mostoha viszonyainak, oktató előadásokat tartott. S mi bízunk benne, hogy a mi tavaly megvolt, az meglesz ezidén is; hogy ha mindjárt beteg is ez az egyesület, oly hamar meghalni nem fog! Talán azok az előadó férfiak föl fogják keresni az esztergomi népet is, a kire már olyan sokan Sodomát és Gomorát kivántak, s számban esetleg megszaporodva előbbre viszik e nép boldogulásait. Az esztergomi és szt.-györgymezői polgári kör olyan alkalmas volna ilyen előadások tartására! Hiszen a mit megtettek Vácon, azt itt is meg lehet tenni. És talán e körök vezető személyei maguk is be fogják látni, hogy az ily egyesületek nemcsak a szórakozásnak lehetnek alkalmas eszközei, de a nép boldogitásának is. Talán ők maguk is támogatni fogják az »Esztergom vidéki gazd. egyesület« esetleg még egyszer kiinduló munkásságát, a mely kellő támogatás mellett olyan szép reményekre jogosítana. Pliszen nincs más mód, más út a nép tanítására, mint ez, s az összesség részéről illeti meg a tisztelet mindazokat, a kik e nemes munka érdekében áldozatot hoznak.