ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-09-20 / 38. szám

— Ragyogó nap és sötét felhő, ezt a két ellentétes dolgot okozta az a hadiparancs, mely most egész Európának politikai világában a legélénkebb megbeszélés tárgya. A Lajthán tul ugy fogják föl, hogy ez minden homályt eloszlatott, mely eddig a magyarországi parlament küzdelmei fölött lebegett. Most már biztos lehet mindenki, hogy nem lesz eredménye a követeléseknek, a hadsereget illetőleg semmiféle engedményt nem kapnak és le kell venniök a napirendről ezt a tárgyalást. Az osztrák pártok örömmel üdvözlik a világosságot és abban a meggyőződésben vannak, hogy minden zavarnak vége van és tisztán láthatja mindenki, hogy a magyar törekvések meddők maradtak. De amily fényben úsznak az elmék odaát, ép oly sötét bizonytalanság érzete nehezedik itt a világra. A pártok magatartásából semmi irányban sem lehet biztosat jósolni. Találgatásból, tervezgetésből áll a politizálás és nem látjuk sehol azt a biztos alapot, melyre a reményt építeni hajlandók volnánk. Lehet ez is, lehet az is: ezt. hangoztatják ugy a hivatásos, mint a műkedvelő politikusok. A jövő alakulására vonatkozólag minden képzelhető módot emlegetnek, de senki sem hisz állítása megvalósulásában. A kedélyek hullámzanak, a képzelet merészen csapong, nagyhangú szólamokban gazdag a vitatkozás, de a felhő mindig sűrűbb lesz, mely a jövőt takarja. Csak az az egy bizonyos, hogy az ország népessége nem találja kedvét ebben a sötétségben. Ha talán vannak is, kik a halászat okából szeretik a zavarost, de ezek száma csekély és a túlnyomó többséget boldogítaná a menekvés ebből a kinos zavarból. A politikai alakulásoktól nálunk nem lehet semmi jót remélni addig, mig meg nem szűnnek a meddő közjogi viták. Ezért igen sok életbevágó kérdést hanyagol el a parlament. Pedig a nép élni akar, a megélhetés nehézségein könnyíteni. Annyira nyomja őt ez a gond, hogy miatta elvesztette érdeklődését a »magasabb« érdekek iránt és nem tud bizni jobb jövőben. Hiába énekeltetik vele, hogy »megbűnhődte már e nép a multat és jövendőt« ; ő bizony nem remél vig esztendőt. A 36 évig tartó liberális rendszer ide vitte az országot. Ezért valamennyi »követelés« között mégis az a legfőbb óhaja a népnek, hogy legyen minél előbb rend, melyben égető bajait orvosolják. Erre az országmentő munkára azonban a liberális táborban ember nem lesz található soha. valóság földére. Pedig jó magasan járhatunk fölötte, mert . . . Nem végezheté be okoskodását, mert a fogat letért a szivárványútról a tejútra, és éppen a csillagképek közé rohant. Mindkettejük figyelmét lekötötte a különféle alakok sokasága. A Sárkány óriási karmait a kocsi után vágta, de természetesen nem érte el. A Skorpió is látván, hogy a kocsiban idegenek ülnek, hatalmas csápjait nyújtogatta a fogat után, a Rák pedig látván, hogy a szeleket is megelőző fogatot utói nem érheti, nagy ollójával elvágta a szivárványt, melynek aztán egyik vége lassan aláhanyatlott a földre. Az Elet remegett és szemeit dörzsölgette. Lekívánkozott a földre, de a Sors megnyugtatta: Sohse remegj! Ha felhoztak, le is visznek. E közben a négy táltos nagyot nyerített, s egy-két hatalmas rugaszkodással még az Ámor lakását övező csodás ligetbe ragadta a fogatot. Ámulva látták itt a földi vendégek a csodák és mesék birodalmát. A kocsi smaragdszinű pázsitok között robogott csillogó, sárga, topázkavicsokkal felszórt úton, melyről vakitó fénynyel, szikrázva pattogtak fel a drágakövek, ha a lovak aranypatkója közibük vágódott. Minél beljebb ért a fogat a parkban, annál leirhatatlánabb dolgokat láttak a földi szemek. Az útak melletti fákról aranykörték, rubint- és gránát-almák mosolyogtak le a különféle növényzet bujazöld levelein ülő fényeshátú bogárkákra, és a szivárványszínű pillangók Keresztény elvek, keresztény világnézet. Talán nem is kell ezt bővebben kifejtenem, hiszen mindenki tudja, hiszen annyi sokan kifejtették, és aztán olyan egyszerűek is ezek a keresztény elvek, a keresztény világfelfogás! Maga az egyszerűség. A szeretetből, a testvériségből indul ki; hiszen tudják, minek folytassam ! Arra van alapítva, hogy a földi életnek folytatása van a túlvilágon, hogy aki itt szenvedett, itt becsületes életet élt, ott jutalom vár rá ; aki itt kevélyen tapodta Isten törvényeit arra büntetés, szenvedés vár ott. Ezt is ösmerik ? Ki ne ösmerné ? És ki él ez elvek szerint, ki nézi ilyen felfogással a világot ? Oh milyen kevesen. Okosabbak ma már az emberek, hogysem ilyén egyszerű, naiv világnézetet elfogadjanak, túlhaladták azt a középkori álláspontot. Több kell, komplikáltabb, amit mindenki máskép, a szája ize szerint magyarázhat, aminek aztán igazán sem veleje, sem értelme nincs. Csak igen tetszős, szép, sokszor ijesztő frázisok vannak benne, mint pl. az emberek életfelfogásában, hanem amiben a józan ész megnyugodhatna, az nincs. Sokan egyáltalán nem iparkodnak valami nézetet formálni az életről, a világról, az ember rendeltetéséről ; élnek egyik napról a másikra automataszerüen, fölkelnek, lefeküsznek, esznek-isznak, öltözködnek ; maguk sem tudják, miért, mint a. Gorkij Maxim bárója az » Éjjeli menedékhely«-ben ; mint a fa nem tudja, miért zöldül ki tavasszal, miért sárgul meg ősszel ? Bizony sokan elrúgták a keresztény világfelfogást, ami benne van a kis elemisták katekizmusában is, pedig evvel elrúgták az emberi formát, az emberi bőrt is magukról. Olyan se ember, se állat: ez a mai »modern« ember. Aztán hogyan vagyunk a keresztény elvekkél? Ahol az emberi élet megnyilvánul, egyénnél, családban, társadalomban, államban: hogyan érvényesülnek a keresztény elvek ? Sohasem volt talán olyan keresztényieden az egyén, mint ma. Hideg, önző, érzéki, felületes. Milyen kevés nyoma van a keresztény felebaráti szeretetnek, türelemnek, alázatosságnak; mintha nem is keresztény világban, keresztény emberek közt élnénk. Milyen feltűnést kelt egy keresztény ma, mikor a keresztény elveket gyakorolja, mikor a vesékig becsületes, mikor szűztiszta, mikor egyképen jó, szerető a szegény emberrel, gazdag emberrel, paraszttal, úrral. Az ilyenre azt mondpajzán keringés közt szórták a levegőbe szárnyaik finom aranyporát. A fűszálakra kapaszkodó aranyzöld hangyák, sedre gyorsasággal i lopták le az égi harmatot képező csiszolt gyémántszemecskéket, s a drágakövekből a fűben itt-ott összehordott hangyaboly fölött a szemkápráztató ragyogásban látni lehetett a tolvaj szarkák veszekedő csapatát, amint egymás tollát tépik, szemét vágják kapzsiságukban. A fogat megállott egy platinából kovácsolt kerítés előtt, mely Ámor kastélyát nagy körben övezte. A toporzékoló lovak kantárát Phoebus erősen fogta, mig a földiek leszálltak a fogatról s az eléjük siető Ámorral barátságosan összeölelkeztek. Miután a szives házigazda vendégeit üdvözölte, karonfogta őket és fölvezette az alabástrom lépcsőkön, mely egyenesen a díszterembe vezetett, hol a diszes társaság már javában szórakozott. Amint a terembe értek, Psyche asszony sáfrányszinű és eredeti apró csillagokkal ékesített palástjában, ajkán az üdvösség mosolyával, előttük termett. — Nagyon örülök, igazán nagyon örülök. Tessék bejjebb. A nagy teremben a gráciák és erótok lejtettek táncot a szomszéd teremből jövő zongorahangok ütemeire, melyeket a múzsák csaltak ki az olimpuson is nélkülözhetetlen házi hangszerből. Az egymásba nyiló termek minden zugában ókori hatalmak enyelegtek egymással, kedélyesen ják : nem élelmes, nem praktikus, ilyen elvekkel nem íog boldogulni ! Szóval nem igen tartják életre képesnek. Pedig az ilyen: ember, az ilyen: él. Csak a keresztény elvek szerint való élet formálhatja az embert emberré, a keresztény elveket gyakorló ember él. A többi, a keresztényieden, nem él, csak tengődik, vagy ösztöneit elégíti ki, érzéki vágyainak rabja. Az nem szabad, az rab. Csak a keresztény, aki Isten törvényeinek aláveti magát, aki Isten alázatos szolgája : az szabad. Az tud uralkodni magán, bűnös hajlamain, a világ ezerféle kísértése fölött. Ez az igazi szabadság. Pedig az ilyen emberek igen alázatosak, igen békések, engedelmesek, szolgálatra készek, türelmesek. Nem verik a mellüket, nem szoritják ökölre kezüket: ki mer nekem parancsolni, én a magam ura vagyok, én szabad vagyok ? nem párbajoznak, nem dacoskodnak. Kevés, nevetségesen kevés ilyen ember van. És ezek is jól el vannak rejtve és nagyon egyszerűek és nagyon boldogok, mert csak a keresztény ember, a szabad ember lehet boldog. Az ilyen emberek legfőbb vágya, hogy Krisztushoz legyenek hasonlatosak: a Megváltó is szeretett, szelid volt, nem párbajozott, tudott megbocsájtani annak, ki megbántotta. Sok nem volt, hogy lehessen az: ami. A legkisebb emberi közösség, a család életén sem húzódik keresztül a felfogás, hogy a földi élet csak előkészület, nem végső cél, hogy ha valami földi örömtől, dicsőségtől elesünk, ez ne szomorítson, a szenvedés is csak növelje a lélek boldogságát, nem a világot kell első sorban szolgálni; a mulandónál, az enyészetnél nagyobb gondolat: az örök élet, az Isten szolgálata, Isten gondolatának megvalósítása világítson az élet útján. Ez a keresztény felfogás. Az embert fölemelő az apró, kicsiny, hamuvá enyésző földi dolgok fölé, az emberhez méltó, az embert vigasztaló, ösztönző, boldogító. Ugy-e kevés család valósítja ezt meg harmonikus, céltudatos, békés, áldásos életben ? Az emberek a boldogságot hajhásszák. Ez a baj épen. A boldogságot nem lehet hajhászni. A boldogságot Istenben, a lélekben, a keresztény elvekben, felfogásban lehet csak föllelni. Az a sok visszásság ma a családi életben, sok csalódás, az, hogy az emberek oly igen aprók, veszekedők, csüggetegek, onnan van, mert nem értik az örök, nagy keresztény gondolatokat, nem élnek az éltető keresztény elvek szerint. Az, hogy valaki néha templomba jár, keresztet vet, még nem varázsolja az illetőt keresztényé. Tanulni kell egy keresztény c saladnak szürcsölvén az illatos, édes nektárokat, teákat vagy hüssitőket. Egyes termek ámbrával telt levegőjében kéjes mozdulatlansággal feküdt meg" az illatos habannák és cigarettek tejsűrű, kékes füstje, egyik mellékteremből pedig édeni zene fülbemászó, édes akkordjai hallatszottak. Abban a szobában ugyanis Apolló játszott drágakövekkel kirakott hárfáján örök ideáljának, Vénusnak, ki egy fehér medvebőrrel takart kereveten hátradőlve, szivével hallgatta az isteni vallomást. Midőn a vendégek a küszöböt átlépték, elnémult a hangszer s Vénus felrezzent merengéséből. Unottan nyújtotta kezét csókra a földieknek, kik alig ismertek rá, mert nagyon kevés van rajta már abból a kellemből, melyet a festők és szobrászok a földön képmásaira öntenek. Haja megfehéredett, szemei beestek s fonnyadt arcán a pir sem természetes. Hangja fátyolozott, beszéde közben pedig olyan óvatosan idomitgatta vértelen ajkait, mintha affektálna, vagy mintha attól félne,, hogy elülső hamis fogsora kimozdul helyéből. Élénk szinű köntösét velencei csipkék borították, de oly rendetlenül állt rajta a drága ruha, hogy a földiek, de kivált az iró azonnal észrevette, hogy Venus asszony még most sem művész az 'öltözködésben. Apolló szintén megvénült. Borotválatlan arcán hónapos tüskék meredeztek s rosszul szabott ruhájával épen nem illet bele a tékozló bőkezűséggel és nagy fénynyel berendezett terembe. A földieket e teremből a legbensőbbek egyikébe vezették, hol Psyche asszony, ki anyósát,