ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-09-20 / 38. szám

megtanulni Isten gondolatát, és szeretni kell, szeretni a legégőbb szeretettel az Istent. Ebből a szeretetből árad aztán az ember gyenge lelke felé a kegyelem, a szabadság, az erő, a férfiasság, amivel az Isten gondolatát, a feladatot, mit a családnak rendelt, keresztül küzdeni lehet. A keresztény világításban milyen fenségessé, hatalmassá, végtelenné nő a család missiója. Társul esküdni az örök életre átható esküvel egy nőnek s férfinek, hogy erejüket összevetve küzdjek végig az életküzdelmet, emelkedjenek az örök élet felé, Istenhez, s neveljenek embereket ugyanerre a küzdelemre, e küzdelem keresztényi megvívására avval a céllal, hogy az örök élet, örök boldogság a győzelem jutalma. A család, amit Isten adott: a gyermekembert, emberré nevelje, az örök életre nevelje. Csodás, titkos, édes nagy feladat. Es higyjék meg, e feladat szolgálatában áll minden e világon. Csak az emberek vakok, az emberek megrontják Isten fölséges gondolatát, nem kötelességet látnak a családban, hanem mást, érdekek kielégítését, előtérbe helyezik a mulandó örömöket, amik a romlandó anyaggal elromlanak, nem akarják azt látni, ami őket boldoggá tenné egyedül: az örök, nagy keresztény gondolatokat. És igy történik, hogy bár akarnának, mégsem lehetnek boldogok, elkeserednek, nyűgnek tartják az életet, sokan eldobják e nyűgöt, mások örökké panaszkodnak, mogorva, durcás emberekké válnak. Egy keresztény nem ugy fog beszélni

: »csalodtam, összedőltek az ábrándok, miket ifjúságomban építettem, csalódtam az életben, szerelemben, házasságban, teher mindez, melytől aki szabad, az lehet csak boldog.« Egy keresztény egészen máskép beszél, szokatlanul talán, igy: »napról napra boldogabb leszek, már a mulandó élet is milyen szép, mert el vannak hintve benne az örök élet csirái: óh! ifjú koromban, igaz, sokat ábrándoztam, de a keresztény boldogságot nem volt erőm elképzelni, többet kaptam, mint elgondolni tudtam : az Isten igéretét, szeretetét érzem vidámsággal és ez a legfőbb. Sejtem az örök életet, és hatalmas, büszke öröm, ha itt e földön békésen elszenvedni is tudok valamit, ha Istenem megpróbáltatásokkal látogat, szeretetét irántam igy gyakorolja, hogy alkalmam nyíljék csekély érdemeket szereznem zálogául az örök életnek. Milyen vidám, boldog vagyok, mennyire szeretek mindenkit, milyen gyönyörűséges a keresztény élet, mennyi ambíciót, munkakedvet, erőt érzek lelkemben, milyen édes a vágy, az Isten utáni vágy.« Igy beszél egy keresztény, ilyen szellem lengi be a keresztény családot. Vénust nem a legszívesebben látta családi tűzhelyük körül, helyet mutatott a két vendégnek. A szolgák frissítőket hoztak s megindult a társalgás. A földiek elmondták, mily kényelmesen jöttek Amor hajlékába. A földről Merkurius vezette fel őket a szelek szárnyain s az Olimpus lábaitól pedig Phoebus fogata röpítette őket ide. Vissza azonban nem tudják, hogy mennek, mert a szivárványt az álnok rák elvágta ollójával. — Sebaj, — mondta rá Ámor — majd össze varratja azt Jupiter napsugarakkal. Az iró mosolygott és megjegyezte: — Jó jó ! csak aztán ne késlekedjék az öreg, mert mi nekünk korán kell haza mennünk. — Ugyan mi dolga van magának olyan sürgős ? — kérdi Psyche. — Hisz most uborka szezon van a földön. — Dehogy van. Az idén nem is volt, mert kedves jó barátom, a Sors úgy intrikált, hogy ezen rendesen kijáró szabadságomat sem élvezhetem. A nagy eseményeket, kezdve a belgrádi vérfürdőtől, át az exlexen, egész a magyar kormányválságokig, mindent a nyári hónapokra zúdított. — Apropos! — mondja Ámor — önök igazán furcsán intézkedtek lent, mikor vérbe fojtották azt a nagy és önzetlen szerelmet, melyet én Sasa királyi szivében helyeztem el a földön. — Bocsánat! — szabadkozott az iró és mellén keresztbe tett kezekkel meghajtotta magát — én a regényt csak irom, az élet alakjait ellenben a Sors mozgatja. A nagy emberi közösségek életét, hullámzását is sokszor keresztényietlenségek mozgatják. Nem szeretném gyarló bírálatomban a sulykot elvetni, nem is azt mondom, hogy társadalmi téren a keresztény elvek érvényesüléséhez egyáltalán nem jutnak; ilyen állítást megcáfolna minden intézménye, cselekedete, mozgalma a társadalomnak, államnak, mely az úgynevezett humanizmus bélyegét viseli. Nevelés, egészségügy, fszegényügy, lelencügy, árvaügyi téren, az 4

"állami igazgatás sok ágazatában, társadalmi mozgalmakban, melyek valamely szerencsétlenség enyhítéséhez, valamely dicső tett megörökítéséhez vezetnek, felcsillan a keresztény felfogás. De ezek is sokszor egyesek művei, sokszor tartalom hiján vannak és a keresztény öntudatot nélkülözik. Más cimet adnak annak is, ami véletlenül keresztény szellemben gyökerezik. Műveltség, humanizmus: ezt nevezik meg forrásul, pedig minden emelkedésnek, nemesnek, szelleminek egy forrása van: a kereszténység. De evvel szemben mennyi keresztényietlen indok rejlik a nagy emberi közösségekben. Ha kimerítően nem is foglalkozhatom ezekkel, igen kirívóan sejteti a keresztényieden indokok sötétségét, elharapózottságát, romboló munkáját az a körülmény, hogy az emberiség tevékenységének nagy erejét leköti az óvatossági irány. Ha a keresztény elvek, keresztény világfelfogás mozgatna minden embert, ha az adna impulzust, tartalmat minden kicsiny és nagy emberi vállalkozásnak, ha az emberek érintkezése minden téren ez elveken alapulna, ugy milyen természetes, hogy a - védekezés óriás mérete a legcsekélyebbre csökkenne, a meddő munka — átalakulna termékeny munkává, megszűnnék a negativ irányban való nyilvánulása a nagy emberi közösségek tevékenysége egy jó részének, az előrehajló irány ragadná magával az egész hatalmas, nagy, együttes erővel biró társadalmi tevékenységet. Széles, gyönyörű áldásos látókör nyilik a keresztény felfogás látcsövén keresztül. Természetesen csapás, szenvedés, kellemetlenség mindenkor fogja érni az emberiséget itt e földön. A keresztény elvek győzelme nem is ezek eltüntetéséhez fog vezetni, hanem ezek nemes örömmel való elszenvedéséhez. Mindig lesznek szegény emberek, gazdag emberek, mindig lesznek szerényebb s nagy tehetségüek, mindig lesznek közkatonák s vezető katonák, de ezek nagy kiélesedése fog megtompulni, fog enyhittetni a keresztény elvek győzelme révén, az összhang, testvériesség, a kölcsönös megbecsülése egymásnak, a kölcsönös szeretet lesz meg. — Ahá, igy vagyunk, hát a nagy intrikus Önnek sem hagy békét a földön. No nagyon kár volt kiölni azokat a szerelmes sziveket. Az utóbbi időben az igazi szerelmet a királyi és hercegi szivekben helyeztem el a földön, mert meg akartam mutatni, hogy ez az érzelem trónra emel és koronákat dob el magától. S Drága szerelmével pedig épenséggel meg akartam mutatni, hogy hatalmam mily nagy a szivek fölött. A Sors kajánul mosolygott és bele szólt : — Annak úgy kellett történnie. Az életben az ideális lelkek már nem érvényesülhetnek, mert a szivek fölött ma a vágyak és indulatok uralkodnak. Bevallom, én idéztem elő a királyi szerelem bukását. Tettem azt a felsőbb gondviselés intézkedéséből és azért, mert ahhoz a szerelemhez olyan hatalom kapcsoltatott, mely a szerelmi mámor öntudatlanságában mások és többek vesztére tört. Az a szerelem gátat vont másoknak az érvényesülése és boldogulása elé, le kellett hát döntenem ezen akadályt, hogy azok, kik az élet nagy színpadán máskép szerepléshez nem juthattak volna, előléphessenek. — És vájjon boldogok lesznek azok a szétrombolt boldogság árán ? kérdé Psyche. Az iró felelt erre. — A sors rendelkezése nem célozza mindig a boldogságot, mert tökéletes boldogság a földön úgy sincs. Az emberiség a teljes boldogulást a halhatatlanság utján máshol, másik világb an keresi. A gőg, a nagyravágyás, a kevélység, a zsarnokság fog eltűnni. Egyenlőek lesznek az emberek, egyenlőek nem gazdaságilag, szellemileg: egyenlőek lelki érdemeik, erényeik szerint való tiszteletben, megbecsültetésben. Bocsássanak meg, hogy e kis cikk keretében ekkora látványt nyitottam meg. De azt hiszem, a logika vezetett, mikor a keresztény elvek s keresztény felfogás érvényesülésének útját, következését fejtegettem s ily eredményre jutottam. A legszebb, a legvalódibb eredményre. És ez lehet csak minden nagy emberi törekvésnek, ideálnak célja: a legszebb, legjobb alakulását az emberiségnek kívánni, szem előtt tartva e világ, e természet, ez élet elemi törvényeit, a reális alapot. Ez a keret örökké olyan marad, mint volt a világ kezdete. Azt lehet csak kutatni, melyik az a felfogás, melyek azok az elvek, melyek e kerettel, e változhatlan, örök törvényekkel a legszebb összhangba hozhatók, azokhoz a legjobban hozzásimulnak. Azt lehet keresni, hogyan lehet az ember a legboldogobb reális alapon. Ezt pedig, mint kifejtettem, a keresztény elvek és keresztény világnézet alapján lehet elérni. Kriegs-Au Emil. Szükséges tanulságok. A szociál-demokraták a legveszedelmesebb rendbontók. Nem mernek ugyan — mint Bajnán sem mertek — egészen határozottan izgatni a vagyonosok ellen, de azért még ilyenkor is erős célzásokat tesznek a nagybirtokosokra, mint Bajnán Metternich hercegasszonyra, és a király óriási jövedelmére. Ilyen célozgatásokkal szitják a szegény népben az elégedetlenséget, hogy azután zavargásra, sztrájkolásra, kivándorlásra birják és e közben zsirját-vérét alaposan, uj-magyarosan kiszívják. Fővezéreik kevés kivétellel zsidó izgatók. Kivéve az egy Bokányi Dezsőt, kiről mondják, hogy protestáns vallású, a többi vezér zsidó. S hogy ezt állithassuk, nem is kell anyakönyvekben kutatnunk. Már nevük elárulja őket: Weltner Jakab, Izrael Jakab, Lakner László, Goldner stb. Beszédjükből meg pláne kiérzik a foghagyma illat ! Miért izgatnak ők főuraink, főpapjaink és királyunk ellen ? Miért nem izgatnak a börziánerek, a gyárosok ellen?! Miért hangoztatják mindig azt, mennyi bajt szereztek Magyarországnak a papok, a »fekete sereg« és miért hallgatnak arról mélységesen, hogy a zsidó lelketlenség hány ezer becsületes magyarnak nyomta kezébe a koldusbotot, hány ezernek és milliónak szeméből sajtolt keserves könnyeket ? ! Hej, Kóbikám, másnak is van ám egy kis esze! No és a köpködés, mások alaptalan gyalá— Jó, mondja Ámor, de miért keresi az emberiség boldogulását egy bizonytalannak látszó üdvösségben, s miért nem az őt mozgató erőt a kisugárzó meleg érzelemben, mely földi üdvösséget nyit meg számára ? Tessék nézni, akik hisznek bennem, még azok mind boldogok. Aki szerelmes, az boldog is. •— Igen, szólt közbe az intrikus, addig mig a szerelem a gyermeki tudatlanság és ártatlanság határai között marad, mig a sziv lángját az erény mérsékeli. Az élet azonban gyakorlati úton magyaráz és felvilágosit. Az ember szivén úr lesz a gyarlóságok özöne, a természeti ösztön, s akkor a szerelem átváltozik a boldogtalanságok kútforrásává. Hány csalódott szerelmes siratja elveszett boldogságát és egész életen át nem képes visszanyerni hitét. Hány ember lesz öngyilkos, hány sikkasztó, hány leányszöktető, hány házasságtörő csupa merő szerelemből? — Az igazi szerelem nem rombol, veté ellen Ámor. Ha a szivet az ész követelményeivel egyesitjük, ha a szerelem nem ragad meg tilos tárgyakat, vagy fogalmakat, a szerelem nemes törekvések és tettek titkos rugója. Hány nagy ember van, kit szerelme emelt magas polcra. Az ideálnak tett igéret beváltása, hogy annak elismerését elnyerje, hány nagy sikernek volt inditó oka. Hányszor puhultak meg durva lelkek, midőn az isteni szerelem lehelete érte szivüket? — Igaza van Ámornak, mondta Psyche, mialatt a gyöngyöző nektárral telt serleget az iró felé nyújtotta. (Folytatjuk.)