ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-07-12 / 28. szám

hátik államivá! Ki tudja, hogy lehet majd szabályozni a termelést, hogy • túlzásokba, krízisekbe s másrészt zsarnoki versenyekbe át ne csapjon! Mindezt a jót. a szociáldemokrácia nem a régi állami regényeknek, nem a távoli lehetőség s a tehetetlen reménykedésnek ködébe bujtatja, hanem közvetlenül megadja, vagy kilátásba helyezi. De kérdem, hát szociáldemokrácia-e ez? E javítások, módosítások képezik-e programmjának jellemző pontjait? Ebben térünk-e mi el a szociáldemokráciától? Szó sincs róla. Ezt mi mindnyájan elfogadjuk. A fejlődésnek, a munka s a termelés módosulásainak útjait senki előre meg nem rajzolhatja s azokat el nem vághatja; tehát mindezt mi is elfogadjuk. De mit nem fogadunk el? Nem fogadjuk el épp azokat az elveket, melyek a szociáldemokráciának alapelvei minden munkának elállamositásáról, a hivatásoknak s szerepeknek kijelöléséről az egyéni tett- és teremtö-erönek háttérbeszoritásáről; azután nem fogadjuk el azokat a filozófiai hóbortokat, melyeket a szociáldemokrácia a történeti materializmustól kölcsönbe vett, az Isten s a lélek tagadását, aminek semmi köze a gazdasági rendszerhez; ezeket a képtelenségeket s abszurdumokat fölünk teljesen élvezheti; tudjuk, hogy ha nem máson, hát ezen fog tönkremenni. Igy kell nekünk a szociáldemokratikus népmozgalomban a valót a hamistól, az igazat az agyrémtől megkülönböztetnünk, hogy tudjuk, hogy mi ellen foglaljunk állást s mi ellen küzdjünk. A jobb-létnek sohasem leszünk ellenségei; bárki hozza, szivesen látjuk; de mikor a jót hozza, ne rabolja el nélkülözhetlen javainkat, s ne rejtsen mérget a kenyérbe, még ha vajjal keni is azt meg. — Rendeletek. A vall.- és közokt.-ügyi Minisztériumból egyik rendelet a másikat éri. Nemes intentióból kelnek azok ki, de irott malasztok maradnak. Eredményük ig'en kevés vagy éppen semmi sem lesz. A minap kiadták a rendeletet, hogy az elemi iskolai tanitók kötelességüknek ismerjék az alkoholismus ellen harcolni. Megmondja a rendelet, hogy a Minisztérium ezután csak olyan olvasó könyveket fog engedélyezni, melyekben legakibb egy olvasmány lesz, melynek alapján a tanitó az iskolában az alkoholizmus ellen harcra kelhet. hang után sietett Erzsike, hogy segítségére lehessen a szenvedőnek. De mily nagy volt csodálkozása, mikor egy sirkő mellett ájulva látta azt a tisztet, kinek a lova megbokrosodott. Gyorsan a Tiszához szaladt, hogy a tiszt csákójába vizet hozzon, és ott a temetőben a holdtól megvilágított sirok között élesztgetni kezdte az idegent. Fehér kötényét levetette és abból kötést tépve megmosta a fején tátongó sebet és jobb karját bekötözte, ami egész letépve lógott testéről, majd leült a sírdombra, ölébe fektette a tiszt fejét és halántékát dörzsölve élesztgette a már kétségbe esett Erzsike, mert eddig még semmi életjelt sem adott magáról a sebesült. Simogatta a sápadt arcát és ugy kérte, hogy nyissa fel a szemét ... Nagy sokára mélyen sóhajtva fájdalmas hangon kérdezte a katona : — Hol vagyok? És ki ön, jó kisasszony? — Legyen nyugodt, hadnagy ur — próbáljon felállni, hogy elvezethessem innét, erről a szomorú helyről. En Kövessy Erzsi vagyok. — Ez temető ? hogy kerültem én ide ? Ah, most már emlékszem mindenre, a lovam megbokrosodott es kiestem a nyeregből, itt megakadtam, ebben a nagy kőben . . . Ön az a szomorú lány, kit egy öreg ember vállán sirni láttam, ó hogy sajnáltam önöket. Mily jó ön, most a fejemet fogja, a karomat bekötözte, köszönöm — ugy szeretném a kezét megcsókolni. A katona Lotár Rudolf osztrák hadnagy, fel akart állni, de. a mint egyet mozdult fájdalmasan felszisszent és a feje újra Erzsike ölébe hanyatlott vissza. Megértettük e rendeletből azt, hogy a magas kormány maga is látja a rombolást, melyéT az alkohol tnlságos élvezése a nemzeti erők elsatnyitásának gyászos munkájában végez; megértettük, hogy e nemzeti veszedelem ellen minden tényezőt munkára szólit fel; megértettük, hogy a munkában a magas kormány is ki akarja venni a maga részét; azt azonban nem értjük, hogyan tud a tanitó az iskolában állást íoglalni az alkoholismus ellen, mikor száz és egy tényező oda működik, hogy a szegény földmives feje a pálinkától szüntelen gőzölögjön ; mikor látható, hogy zavartalanul használhatja ki a szegény nép nyomorát minden zsidó szatócs ; mikor látjuk, hogy az illető ellenőrző közegek ügyet sem vetnek arra, hogy a korlátolt italmérési joggal felruházott zsidó szatócsok mindmegannyi korcsmahelyiséggé válnak. A tanitó az iskolában igen csekély személynek fog feltűnni, ha az öszmininiszterium nem fog beavatkozni a dologba s nem fogja szabályozni az italmérési jogokat. Ma igy áll a dolog, hogy ha valaki észszerűden gazdálkodása folytán anyagilag tönkrement, felcsap korcsmárosnak és méri a nemzetboldogitó spiritust s ha elég ügyes, ilyen réven visszanyeri azt, mit könyelmüen elvesztett a vámon. Ennek nem volna szabad megtörténni. Szabályozni kellene az italmérési engedményeket. Nem volna szabad megengedni, hogy gombamódra keletkezhessenek a korcsmák. Csak nemrégiben is olvastunk ezen a lap hasábjain egy feljajdulást, mely azt bizonyította, hogy a szomszéd Pilis-Maróth községben annyi a korcsma, mint a bün. És ezen sok korcsma mellett maholnap minden második háztulajdonosnak lesz korlátolt italmérési joga. Eszünkbe jut az az idő, mikor intelligens urak dohánytermelési jogot kérelmeztek, hogy házukból egy pár négyzet méter területtel kizárhassák a fináncot. Aki ugyanis akkor házi kertjében egy pár négyzet méter területre dohánytermelési engedélyt nyert, az szabadon szedhette össze a »szüz dohá/ix -t, nem kereste azt nála senki. Nem is kereste, mert dohányt tarthatott, mint saját termését a háznál. Ilyen a korlátolt italmérési jog is. Szabadalmat nyer ezzel a zsidó szatócs arra, hogy visszaélések történhessenek. Ezeket a korlátolt italmérési jogokat kellene bevonni. Sok visszaélés szűnnék meg ezzel, mely az alkoholizmus ellen megindult munkában a lelkesebb embereket nagyban segítené. Ugy értesültünk, hogy Pilis-Maróthon van egy szatócs, kinek rendes korcsmázási joga van ; ki a boltban is méri a jóillatu alkoholt. Ki fogja ellenőrizni, hogy vájjon nincs-e e tekintetben visszaélés ? Ezen helyen, miután a templom közelségében van korcsmázási jog megengedve, rakásra züllik a nép, mely a templom helyett ezen korcsma helyiségeit látogatja meg. — Mit tegyünk ? Itt csak nem hagyhatom önt ? Segítségért meg nem mehetek ? — Igaz, hiszen ellenség vagyok. — Megpróbálom, majd jobban megkötöm a karját . . . Istenem, ugy-e fáj?! — Nem — nem nyögte tompán ajkát harapva a nagy kínoktól. — Nézze, próbálja meg, talán mégis tud majd menni. A balkarjával kapaszkodjék belém ! Igy ni — no lássa, hiszen egészen jól megy. Ne, ne beszéljen! csak lassan, most pihenünk egy | kissé, lássa az ott már a kertünk, mindjárt otthon leszünk. Biztatta Erzsike a hadnagyot, pedig ő maga is már-már összeesett, minden erejét összeszedve tudta csak tovább vonszolni az idegent. .. és hogy mit fog szólni majd ehhez az atya ? ettől remegett. Végre elérték a házat. Erzsike bátyja szobájában elhelyezve a katonát, mindjárt az orvosért küldött. Azután elmondotta édes atyjának, hogy egy beteg osztrák tiszt van a házukban. Atyja helyeselte tettét, bátor kis lányát homlokán csókolva nyugodni küldte szobájába ... A hadnagy mellett ő virrasztott. Már egy hónapja mult annak, hogy a jó szivü magyar nemes házába fogadta az osztrák tisztet és a legnagyobb részvéttel ápolta. Hát még Örzsike mily gyöngéden simogatta láztól égő arcát, a vánkosát mennyi szeretettel igazítgatta a tisztnek, mikor már szabad volt beszélni, akkor valóságos művészettel mulattatta, pedig ha aludt, hányszor csókolta meg könnyezve elvesztett jobb karja helyét. A mai nap örömnap volt Kövessyéknél, Fáj a jó magyar szív, mikor látja, hogy a sz. mise és prédikáció után, mikor önti a templom a népet, hasonlóképen önti a korcsmahelyiség is az alkohol által megmérgezett fejeket. Nem értjük, hogyan lehetséges a templom közelségében korcsmázási jogot engedélyezni. Igy aztán beszélhet a tanitó, amint neki tetszik, munkájának eredményét egy csapással éppen a kormány hivatott közege teszi tönkre, mikor a korcsmázási és korlátolt italmérési jogokat minden körültekintés nélkül derűre borura engedélyezi. Ebben kellene első sorban körültekintőbb és szigorúbb lenni s akkor a kormány nemes intentiója szerint a munka kivánt eredménye elmaradni nem fog. Mig egyik miniszter megengedi, hogy a nép nyomorát mindenki ötletszerűen szabadon kihasználhassa, addig a vall. és közoktatásügyi kormány üdvös intézkedése irott malaszt marad, melyet senki sem vehet komolyan figyelembe. Még egy rendeletről kell megemlékeznünk. Erről azonban jövőre. . (***) Hozomány. (P. I.) Mióta a világ fennáll, a női hozomány is divatban van minden népeknél. Es ez egészen helyén van, de különösen manap, midőn az »aszszonykaknak« oly nagy igényeik vannak, hogy sok férfi azért nem nősül, mert fél, hogy ezen igényeknek saját erejéből megfelelni nem képes, illik, hogy az asszony is »hozzon valamit« a házhoz, amiből élni lehet, mert puszta idillből nem lehet sokáig megélni ; habár nagyon szépen hangzik ezen magasröptű poézis: »egy kis kunyhó és egy szerető sziv«, de hát az életben több a próza, mint a költészet és igy a »szerető sziv«-nél kissé több is kell. Ezt mutatja a mindenkori élet és ebben az, hogy az »aranyos asszonykák^ mindig kedvesek voltak. De hát ebben az ügyben is — mint sok másban — a mi korunk nem előre, hanem hátra megy. Amint elnézem a világ folyását, — ki szemmel tartom különösen az intelligens osztályt — egyet-mást a »férfi jellemmel« összeegyeztethetőnek nem tartok, sőt a férfi jellem sülyedését látom benne! szemben a régi időkkel. Régente is — mondom, ugy mint ma — minden " néposztálybeli férfi latba vette a női hozományt is és szivesen fogadta, ha szive választottja kissé többet i- hozott a szokottnál a »hazhoz.« Mondom, a » szokottnál többet«, azaz többé-kevésbé a női hozomány régente alig állt többől, mint szorosan asszonyi szükségletekből: a népnél a tulipántos láda jól megrakva ruhával, ágyi ruha kellő számban, egy vagy két tehén, és egy kevés vagy több pénz. Ezt aztán kocsira rakták és vitték a férj házához. A népnél is voltak persze »skálák«, ugyszinte a polgárságnál először hagyhatta el Lotár a szobát. Estefelé kivitte Erzsike atyja kényelmes karosszékét a nagy eperfa alatti zöld padokhoz és oda vezetve a hadnagyot, melléje ült beszélgetni. — Egészen jól érzi magát ? Üljön kényelmesen, várjon Rudolf, majd a nagykendőt a teje alá teszem. — Maga nagyon is elkényeztet Erzsike. Nem való ez katonának. — Most nem az. — Ah igaza van, nem vagyok és nem is lehetek többé katona, hiszen jobb karomat elvesztettem, — mondta szomorúan a tiszt. — Ugyan ne beszéljünk erről, nézze mily szépek a rózsák! mily édes, bóditó az illatuk. Ugye szép most nálunk ? — Gyönyörű — . —• No ne legyen oly szomorú, Rudolf, most örülnünk kell, hogy felgyógyult. — Hogy felgyógyultam, éppen az szomorít. Hiszen ez egyúttal arra figyelmeztet, hogy el kell innét mennem. A táborba nem mehetek vissza többé, csonka ember nem való katonának. — Már megint milyen keserűen vádolja sorsát, pedig lássa, ha nem történik ez a szerencsétlenség, mi sohasem ismertük volna meg egymást. — Talán az jobb is lenne! — Rudolf! •— Igen, bár soha se láttam volna magát, akkor nem szenvednék annyit, mert tudja meg, hogy szeretem. Szeretem kimondhatatlanul; mikor égő arcomat simította, már jobban lettem; vagy azt hiszi, aludtam akkor, mikor ezt a karhelyet megcsókolta, oh ez balzsam volt megkin-