ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903
1903-01-18 / 3. szám
És hogy a nép élete telve van nyomorúsággal; hogy örökös zaklatásnak van kitéve; hogy minden oldalról csak a teher száll reá, melylyel szemben ő nem tud erőre kapni, — azt hiszem, ebben a képben nem igen lehet túlzást találni. A nép gazdasági életének hátramaradottsága, tökéletlensége szemben a növekedő terhekkel szomorú aránytalanságot mutat. A teher növekedésének s az erők maradiságának roppanás lehet a következménye, melyet már sokkal nehezebb megorvosolni. Azonban annak a sok bajnak okai, melyek immáron a nép életét elviselhetetlenné tették, nem oly természetűek, melyek az ember lelki állapotának legmélyén gyökerezvén, onnan nem volnának kiirthatok. Szomorú, hogy a legtöbbnek oka olyan, mely a tudatlanságban, a gazdasági conservativizmusban, gyakran mások lelkiismeretlenségében és kötelesség nemteljesitésében gyökerezik. Olyanok az okok, melyek létezéséért senki mást nem lehet felelősségre vonni, csak önnön magunkat; a mi hanyagságunk és mások sorsával szembeni indolenciánkat. A vezető kezek tétlensége, az ambiciós törekvés és életrevalóság hiánya; a tudatlanság; az erők szétszóródása; a leleményes feltalálékonyságban való szűkölködés, úgy vélem, a legfőbb okai a mi népünk boldogtalan állapotának. E nép a nemzet zöméhez tartozik ; létezésére szükségünk van ; jólétének emelése, boldogságának nagyobbitása pedig emberi és nemzeti kötelességünk. Azt hiszem, téves dolog volna teljesen az államhatalmat felelőssé tenni azokért a bajokért, melyekben eléggé bővelkedik a mi társadalmunk. Mert bár igaz, hogy az államhatalom nemcsak a kormányzásra van megalkotva, hanem először arra, hogy a nép jólétéről gondoskodjék, nem szabad feledni, hogy az állam annyi millió egyén közvetlen boldogitására nem nyújthatja ki kezét, s hogy az. egyén és szűkebbkörű társadalom boldogítása első sorban az egyén és társadalom feladata. A munkának egy részét, a mely az államot terheli, át kell venni az államnak és társadalomnak, mint azt a fejlődő, nyugati államok bizonyitják. Csak a három erő egyesülése, lelkes működése vezet célhoz, mig az első egyedül a bizantinizmushoz s az államhatalom imádásához. Vasárnapi levél. — A városi képviselőtestülethez. — Szólok pedig most tisztelettel Esztergom szabad királyi város képviselőihez : Méltóságos, nagyságos, tekintetes és tisztelt cimü uraimék ! Mikor, ha ez ősi város diszes közönsége felgyülemlik a tizenkét lábu székház nagy tanács— boldog időt, amikor még hirét sem hallottuk a gáznak. . . . — Olgicám — kérdem nőmet — mi ez ? Miért nem ég a gáz ? — Hát csak gyújtsd meg, ha tudod. E gyengéd biztatásnak siettem eleget tenni. Meggyújtottam a gyújtót s a gázlámpát igyekeztem vele tűzbe hozni. Ezúttal azonban a lámpa makacsságán leghevesebb kísérleteim is kudarcot vallottak. Egy doboz gyújtót pazaroltam el haszontalanul. A lámpa nem gyúlt meg. Másnap kutattam ennek oka után. Hivatalnok társaimtól hallottam aztán a lesújtó hirt, hogy a borzasztó hideg következtében a gázvezeték oly sorsra jutott, mint annyi sok más dolog Esztergomban, — t. i. befagyott. Azaz, hogy ez még nem volt egészen tisztázva, mert bizonyosan nem tudtuk még, hogy vájjon a gáz fagyott-e be, vagy a cső, avagy talány maga a gázgyár, benne a sok szegény hivatalnokkal ? A dolog azonban szerencsére még sem ért ily szomorú véget, mert utóvégre is kiderült, hogy egyedül csak a Kis-Duna fagyott be, a hirnek a gázgyárat illető része pedig nem egyéb, mint tendenciózus, gyalázatos gázlégből kapott rágalom. Mert a vezeték csak a felgyülemlett piszoktól dugult be, és semmi egyébtől. Ettől eltérő minden más állítás merő koholmány. A gázgyári igazgatóság szives türelemre kéri a nagyközönséget addig, mig a vezetéket kitisztítják. E baj nem lett volna oly nagy, ha csak a lakásokat sújtja, mert hisz' otthon ideiglenesen ismét a régi becsületes petróleumot használhattuk ; megakadt azonban az utcák, terek világitása is, minek következtében az utcák esténként és éjjelenként oly korom sötétek voltak, hogy a kozó termébe s én végignézek a patkó alakú zöld asztal fölött, mélységesen komoly ábrázatukat látok, ugy, hogy kétkedő lelkem megnyugszik, mert ez ősi város ügyeit komoly emberek kezében tudom. Olyan komolysággal ülni egy város kormányrudja mellé, már magában is polgárerény és én valahányszor végignézek a teremben, nem tudom hogyan, hogyan nem, de mindig valami meglepetést várok. Valami szépen elhangzó beszédet, melyben városi, vagy országos ügyet pártolnak ; valami indítványt, valami üdvös tanácsot, amiből látnám, hogy a város közönsége nemcsak ellenőrzi a városi tisztikart, ha nem igenis utasítja, jótanácscsal ellátja, országot érdeklő kérdéseket vet, vagy társadalmat mozgató erőket fedez fel. Én ilyesmit várok minden közgyűlésen, de a végén sajnálattal tapasztalom, hogy az a komolyság nem is komolyság, hanem egykedvűség, mely csak akkor fortyan életre, ha egyik-másik képviselő ellenőrzési jogával élve, valamelyes tanácsi javaslatot dorongol le. Ilyenkor a fentebb teljes cimmel tisztelt közgyűlés megmozdul, s mint a prédára eresztett sólyom egyenkint lecsap a tanács valamennyi tagjára, kezdve a polgármestertől az utolsó kézbesítőig. Hibákat, mulasztásokat, gondatlanságot, pazarlást, mindent felfedez a képviselő testület ilyenkor, ugy, hogy előttem a komolyság mindég valami konok, engesztelhetetlen haraggá, durcássággá válik, és a teremtés legnagyobb martyriumának kezdem tartani a városnál szervezett tisztviselői állásokat. Mintha a világ minden kritikusa, minden gáncsoló indulata a vak kuruc generális: Bottyán János palotájában született volna és, mind csak azért, hogy ott polgármestert és tűzoltó-generálist, vagy más ilyen jó falatokat egyen. Téved az, aki azt hiszi, hogy én a tanácsnak, talán valamely zsebrevágott mosolyáért, hízelegni szeretnék jelen soraimmal; nem ! A képviselő testület van hivatva arra, hogy ellenőrizze hivatalnokait, s ha valamelyik rendellenességet követ el, vagy akar elkövetni a város jól felfogott érdeke ellen, — lelke rajta ! — bűnhődjék, suhogtassa meg a közgyűlés a kritika acélos vesszejét, teki ntélye súlyával hasson oda, hogy e város hajóját biztoskezü, ügyes révészek vezessék, az időnek ezerszer zátonyos mederben hömpölygő folyamán, de ne csak olyankor beszéljünk, midőn vastag koromtól valósággal kéményseprőknek néztek ki az emberek. Ekkor és ez uton kellett rájönnöm ama szomorú, de igaz tapasztalatra is, hogy a gázvilágítás korán sem oly olcsó, mint azt ezen világítási módszer tizenhárompróbás hivei oly fennen hirdették, mert éppen akkor került a gáz legtöbb pénzembe, a mikor nem égett. Az év végén következett a várossal való leszámolás. Alázatos, családi hangon kérdeztem, hogy mit fizetek az évi világitásért. A hivatalnok legnagyobb ijedtségemre boszszantóan egykedvűen óriási összegeket bökött ki. —• 52.32i'Ó3 m. 3 gázért 1308 korona és 407 tizedrész fillért. — Borzasztó ! Ennyit én nem égettem el. — Hát talán rossz az órája! Nézze meg ! — Igazság ! Megnézem. Alázszolgája. Itt megjegyzem, hogy majdnem a más világról kellett megfizetnem a gázért, mert ugyanis — hogy a dolgot történeti hűséggel elbeszéljem, — egy jéghideg decemberi reggel mindenáron fel akartam ébredni, de nem sikerült. Legnagyobb rémületemre azt kellett észre vennem, hogy gázzal vagyok megmérgezve. Rögtön tisztában voltam a helyzettel. Kiugrottam az ágyból, felhúztam a papucsomat és kinyitottam az ablakokat, hogy friss levegőt kapjunk. Jött is be az irtóztató hideg, mitől a szobában szétterjedt gáz azonnal kőszénné fagyott. Három napig ezzel a kőszénnel fűtöttünk. A levegő igy megtisztult. Ha ez a mentő gondolatom nem támad, talán még ma is ott kellene fuldoklanom ágyban és párnák közt, kéjgázas levegőben egész családommal együtt. Feleségem egész oda volt, Z U -részben meg | a zsebünk, vagy a húsosfazék van veszélyeztetve ; ne csak azt lessük, mint a kiéhezett kanibálok, hogy mikor lehet egy tisztviselőt nyársra húzni; ne csak mindig korholjunk, hanem adjunk tanácsot, tegyünk életre való indítványokat, szóljunk ne csak a tárgysorozathoz, hanem előtte is, gondolkozzunk társadalmi és országos kérdések felett is. Évek óta vagyok ez ősi város tisztelettel címzett képviselőtestületének szemlélője és hallgatója, de még egyszer sem vettem észre, hogy a hajdan nagy szerepet vitt és erre még ezentúl is hivatott szabad királyi város, valami országos mozgalom kiinduló pontja lett volna. Hazafias, vagy társadalmi kérdéseket, még soha nem vetettünk fel, csak pártoltunk, ha azt más városok kezdték és átiratban hozzájárulásunkat kérték. Ilyenkor, no mert nem lehettünk elfogultak, nagy kegyesén mi is helyeseltünk, szóval statisztáltunk azon a színpadon, melyen nekünk is szerepet kellene vinni. Ezek után, hogy papírra tettem a fenti megszivelendőket, szabadjon Esztergom szabad királyi város közönségével tudatnom, hogy az országban nagy mozgalom van, mely a társadalmat rozsdás békóba verő mánia, az oktalan párbaj-düh ellen irányul. A városok egymás után, s igy a szomszédos Győr is, feliratokat intéznek a kormányhoz, párbajellenes ligák alakulnak, Győrben már 300-an irták alá a nevüket. Szóval mozog az ország, csak mi nem, mert talán várjuk, hogy egy másik város Esztergomot is kegyes hozzájárulásra kérje. Pedig nekünk is van elég betegünk. Az egyik áldozat most kapott szabadságot, hogy négy hónapot tölthessen fogházban, a másik meg bénán, balkézzel szántja a törvényt, és még több is volna tán ! Ezért hát tisztelettel fordulok ez ősi város teljes cimű képviselőihez, ne várjuk, mig mások nógatnak, hanem legyen annyi önállóságunk, hogy magunktól is kezdjünk valamit. Akadjon egy a képviselők között, ki a legközelebbi ülésen felszólal és itt is megindítja a párbajellenes mozgalmat, hogy a megyei törvényhatóság útján mi is sürgessük a kormánynál ezen társadalmi betegség orvoslását. Csak egy képviselőt kérek erre, az egész testületet pedig arra, hogy bocsássa meg nekem ezen talán kemény, de jóakaratú tanácsot, és szívelje meg, mert — nem szemrevetéskép mondom — a város közönségének egyik nagy hibája volt halva. Az arca oly sárga volt, mint egy skatulya purzicsán pipa-dohány. Hidegvérem azonban, mely a becsapódó decemberi levegőtől angolossá fagyott, nem hagyott el. Hamarosan és mesterségesen megindítottam a légzését. Ez a kura használt. Nőm végre rövid percekre felnyitotta szemeit, negyedórákra pedig száját. Csak nagy nehezen birtam a túlvilágról visszatérővel, kibe hüvelyenként kényszeritettem vissza a lelket, — megértetni, hogy nekem tulajdonképpen hálával tartozik, mert megmentettem az életét. Mikor aztán megértette a veszedelem teljes nagyságát és mivoltát, oly meglepő határozottsággal kiáltott föl, mint a ki teljesen át lát a szitán, dacára annak, hogy a szitát anyósomnak kölcsönöztük. — Ödön, ez Rozi volt. — Mi volt a Rozi, édesem ? Kérdem fuvola szerű hangon. — Mi volt! Buta volt és az is marad! Tegnap összeszidtam, mert leejtette a kenyeret szakajtóstul, s most itt van. O mérgezett meg bennünket. — Hogyan, drágám, hát ő lehetett volna oly kegyetlen, hogy a mi vacsoránkba gázt kevert volna ? Feleségem a sárga földig lesújtó, végtelenül gúnyos pillantást vetett rám, olyant, amilyent a képezhetetlen hülyékre szoktunk vetni. — Bizonyára ettél abból a gázból, hogy ilyen zöldeket beszélsz tőle, — szólt végül szánakozó mosolylyal ajkain, a szemében gúnyos fénysugarakkal, oldalán pedig a házi kulcsokkal. — Hát bizony, asszonyom, — és itt mintha egy kis bátorságot éreztem volna, — Rozi csakis az esetben lehetne bűnös, ha egy félköbméter gázt titkon az ételbe kevert volna, mert az a