ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-06-15 / 25. szám

giumban és az egész vonalon a liberalizmus — és annak a fészke a szabadkömives páholyok — állítja lábra és adja a kezébe a tüzes csóvát a szocializmusnak, és ezzel a liberalizmus a feje fölé helyezett damokles kardot a klerikálizmus felé akarta irányítani és magától elhárítani. A liberalizmus félti a bőrét, hogy a bot ellene fordul! Mi az a klerikálizmus ? A kereszténység! ennek a becsületességétől fél a liberalizmus huncutsága, ez az egész. »Ha a vallás nélküli nép, hit nélkül nyomorára gondol, zúgó férgeteggé lesz, mely csak a romokon fújja ki magát.« Ettől ijedt meg a liberalizmus! és nem gondolja meg, hogy a szocializmus, mely, ha az Isten oltárait fogja lerombolni, az ö liberális elnyomóinak palotái felé fordul és tetejére dobja a leölt liberális pénzarisztokráciát! A szocializmus hamarább észre tér és felismeri ellenségeit és belátja, hogy nem a klerikálisok tették öt koldussá, hanem a liberalizmus! Ha kifújta magát a romokon, kezébe veszi a keresztet és azt fogja mondani: »a keresztben az üdv«, és elsöpri az odúkat, ahonnan kiáradt a liberalizmus és vele a nyomor. Ezt látja a liberalizmus, ettől fél, azért irányitná el magától a vihart a klerikálizmus, azaz a becsületesség, az Isten 10 parancsolatja ellen! Vigyázzon hát a liberalizmus, mert a botnak két vége van ! — A francia kormány tehát megalakult és programmját is bemutatta a parlamentnek. És ebből a programmból világosodik ki azon eddig érthetetlen dolog, hogy az előbbi miniszterelnök a győzelmes választások után mondott le. Közismeretessé vált az, hogy az európai kormányok nagy részét a szabadkömivesség igazgatja és teljesen a saját céljaira használja. Franciaországban ez már nem is titkolt dolog és nyíltan kimondják szándékaikat. A szabadkőművesség főcélja a kereszténység megsemmisitése. Ott elérkezettnek látják az időt a végső ütközetre és azért a páholy olyan miniszterelnököt állított a kormány élére, kitől sikeres működést remél. Combes tehát kimondta a kérlelhetlen programmot, mely hivatva van a vallást az országban elpusztítani. A vallásos iskolákat akarja megsemmisíteni, melylyel természetesen minden elpusztul. Azonban egy körülmény veszedelmesen fenyegeti a kormány életét. Nem a katholikusok, Vájjon lesz-e erőd, rátermett-e lelked, Ily eszményi célért buzognod, küzdened?! Megmutatja — jövőd . . . Vigyen hát a sorsod Bármerre, kitartón végezd nehéz dolgod; Ne csüggedj, légy mindig őrhelyeden éber, De soh'se önhitten kapaszkodó stréber. Változtasd iskolád örömök helyévé, Nemzet-boldogitó eszmék műhelyévé, "Melyen kitűzve a haladás zászlaja, Rajt' e szép jelszóval: Isten, király, haza! Karácsonyi Béla. Az igaz bölcselet paródiája. Szokratesznek, a retorika nagymesterének, egy izben szemére lobbantották: — Szónokokat képzesz, magad azonban nem vagy szónok. Mire Szókratész igy válaszolt: — Nemde a köszörűkő, mely a kést élesíti, maga lehet a legtompább. És igaza van Szókratész rétornak. Most a filozofálás művészetéről beszélgetendő, magam is készséggel hivatkozom a retorika nagymesterének . . . megnyugtató szavaira. Nehogy valaki szemembe vágja: — Varga, ne tovább a kaptafánál! . . . Régen az emberek nagyon szerettek filozofálni. A komolyabbak panaszkodtak is : — Bölcsünk csak hét van, filozófusunk pedig tengernyi. kik ott vezetés nélküli, söt elárult hadsereget képeznek, hanem az a párt, mely eddig a vallásgyülölet zászlóvivője volt: a szocialisták. Ezeket a szabadkőművesség nagy gonddal neveli mindenütt, mert bennük látja a vallást romboló irányt. Arról azonban már nem tehetett a páholy, hogy a szociáldemokratákban ki ne fejlődjék a tőkepénzesek iránti gyűlölet, mely jelenleg már nagyobb bennük a vallásgyülöletnél is. Már pedig a szabadkőművességet és igy a kormányt is a pénzhatalmak tartják fenn. Ezek pedig sehogysem fogadják el a szocialisták programmját a progresszív adóról. És itt van az összeütközési pont. A kormány a szocialisták támogatása nélkül okvetlenül megbukik. Ezek azonban csak a progresszív adózás feltételei mellett csatlakoznak hozzá, mely programmot azonban a kormány a tökepénzesek miatt el nem fogadhatja. És igy két tűz közé szorítva bizonytalan az élete. Valószínű az, hogy a szocialisták foglalják el a kormányhatalmat és akkor a liberalizmus Franciaországban végleg megsemmisül. Reflexió. Az »Esztergomi Lapok« legutóbbi száma a tanítóképző Leo-ünnepélyével foglalkozva, emliti, hogy az 1. általában sikerült; 2. a zene-számok gyöngék voltak; s hogy 3. a képzőben több gondot kellene az ének és zene-tanitására fordítani, mert az kötelezett tárgy, s mert a tanítónak az éneket és zenét az életben tanítania kell. Ha a közlemény a szakszerűség legkisebb nyomát magán viselné — úgy nem reflektálnék reá. Még igy is arra — hogy általában sikerült az ünnepély, s hogy a zene^számok gyöngék voltak — nem reagálok. Ha ez volt a tudósító úr benyomása, melyet az ünnepélyről magával vitt, s ha ezt jónak is látta úgy megírni, amint az tette, teljék benne a kedve. De az utolsó pont olyan, mely a válaszolást kívánhatja. Erre vonatkozólag kijelentem, hogy : 1. Az ének- és zenét a tanítónak nem kell tanítania. Hogy miért tanulnak a képzőben zenét, azt a tudósító úr, úgy látszik, nem tudja ; ha pedig tudja, akkor szándékosan tette oda, hogy a zenét is tanítania kell a tanítónak. Tessék a következtetést levonni. 2. Az esztergomi tanítóképzőben heti 17 órában tanítják az éneket és zenét. A kötelező heti óraszám az új állami tantervjavaslatban 16, a régi tervezetben csak 14. 3. A zene-tanár ez óraszámon felül is foglalkozik azon ifjakkal, kik a zene iránt előszeretettel viseltetnek, noha erre nem köteles. Manapság változtak a viszonyok. Ma már azt hajtogatják: — Előbb élni, aztán filozofálni. S általában nem sokra becsülik a bölcsészetet. Igy aztán nem csoda, ha a filozófiát némelyek ily groteszk módon definiálják : —• Ha két bolond összetalálkozik, s az egyik beszél, de maga sem tudja, hogy mit, a másik meg úgy tesz, mintha értené: ez a filozófia. Ez a definíció egy kissé erős, de másrészt tudjuk azt, hogy nincs oly bolond és nevetséges tétel, melyet valamely filozófus ne védelmezett volna. Ebből a szempontból kiindulva jogos volt a régiek kifakadása: — Ahol a filozófus kezdődik, ott megszűnik az ember. Valóban, a legtöbb filozófiai iskola hive ki akart vetkőzni önmagából, fölül akarta múlni önmagát, mintha a madár maga fölé akarna röpülni. Mert a filozófia létra, melynek legalsó fokán nem illik megállapodni. A filozófus tehát kapaszkodik fölfelé, mignem a legfölsö fokon elveszti az egyensúlyt és hanyathomlok zuhan a mélybe. Pedig a boldogtalan megállapodhatott volna a létra közepén is; mert tudvalevő dolog, hogy — Középen az igazság. Ettől a középtől fogva a filozófia már csak üres-szalma cséplés, vagy oktalan faragcsálás finomra köszörült késsel, mely legkönnyebben kopik. 4. A zene-oktatás két ágát illetőleg a következőket vagyok kényszerítve kijelenteni : a) Hegedűből az esztergomi képzőben összehasonlíthatatlanul többet végeznek, mint bármelyik állami képzőben, s a legtöbb felekezeti képzőben. b) A zongora-összhangzattanból pedig annyit, amennyit az intézet fölszerelése végezni enged. Annyit nem, mint amennyit a zene-tanár végeztetni szeretne; de azért a végzett anyag általában itt is födi, sőt néhol túl is haladja az állami tervezetet. Az 1. alatti állitásom igazságát kétségbevonni nem lehet. Tessék a tanterveket elolvasni! A 2. alattiakat az esztergomi képző óraterve, s az állami tanterv bizonyítja. A 3. alatti állítás köztudomású azok előtt, kik az intézet beléletével ismerősek. A 4. alattiakat igazolják a végzett tananyag mennyisége és kimutatása; s ha az »Esztergomi Lapok« tudósítója elég érdemes faktor arra, hogy közvetlen felsöbbségem ily kérdésben szükségesnek tartsa azt, hogy vele szóba álljon, azt hiszem ott is megerősíttetik idevonatkozó állitásom. Esztergom, 1902. június 12. fflócsy László, tanítóképző int. r. tanár. Vasárnapi levél. — Egyről-másról. — Nem szakadt a zápor, hát nap sütött Esztergomban. Meleg volt! Afféle korai kánikula, mikor a magas égboltról függőlegesen esik le a hösugár és úgy sütögeti az ember hátán a kabátot, hogy a kissé hájas ember zsírja is kiütödik a posztón. Ehhez hozzáadva, hogy déli idő járta, és én a kis Duna parton raktam egymás elé lábaimat, azt hiszem elég bevezetésnek egy vasárnapi levélhez, tehát a tárgyra térhetek. A Hévviz köhidja előtt nagy csődület vala. Asszonyok, leányok, férfiak és ifjak vegyesen könyököltek a hid párkányára, illetve a korlátokra, s élvezetes mosolygással néztek a mi külön kis meleg folyókánkba. Én, mint akinek feladata, hogy tisztelettel emlegetett olvasó közönségünk hírvágyait kielégítsem, nem sejthettem ott mást, mint szenzációt, mit kötelességem feltálalni, garnírozva egynémely megjegyzéssel. Csalódni emberi dolog, s igy én is csalódtam, mert semmi különös dolog ott nem ment végbe. Legalább olyan nem, a mi esztergomi ember előtt újság volna. Mindennapi, esztergomi kép, mindössze 10—15 gyerek fürdött a város szivében fakadó jótékony habokban, s ezt Montagne érdekes nyilatkozatot tett a filozófusokra : — Nekünk nem bolondságainkon, hanem bölcsességünkön kell nevetnünk. Mert a bölcsész urak bizony igen gyakran, hová a tudomány szeme el nem hathat, a legfölsö régiókba tévednek, igy akarván a szertelenség nimbuszában sütkérezni. Vagy talán azt gondolják : — A csillagok is minek köszönik fenyőket, ha nem a homálynak, a sötétségnek ? ! Könnyű aztán megérteni, miért nem bölcsesség a bölcsészet, s a filozófia miért nem marad nem is annyira a »bölcsesség szeretete«, mint inkább a filozófus saját csodabogár nézeteinek meddő védelmezője. A filozófus urak aztán özönnel irnak könyvet, melyekről el lehet mondani: — Rongyból lettél, rongy könyv levél . . . Néha egyik-másik rendszerük sehogy se akar beválni, a jó emberek ilyenkor fordítanak a köpönyegen, de sajnos, gyakran úgy járnak, mint az egyszeri ember a — nadrágjával. Nagyon szép nadrágja volt, hanem biz' egy kissé vásott. A jó ember gondolta magában, majd segit ö a bajon, s kedves nadrágját megfordittatja. Mikor azonban a szabó fölfejtette a drága kelmét, kitűnt a bökkenő igazság: a nadrág már egyszer meg volt fordítva. A filozófus urak gyakran foglalkoznak érdekes problémákkal: — Vájjon a tyúk volt-e a tojás előtt, avagy megíorditva.