ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-01-27 / 5. szám

Katholikus népoktatás. ii. Állami iskola és ker. élet! minő óriási ellentétek ! Mi ugyan még nem jutottunk odáig, hogy Isten neve, a másvilág, örökkévalóság és minden, ami a természetfölötti életre vonatkozik, egyenesen ki volna tiltva az állami iskolából. A magyar közélet ily alacsony fokra még nem sülyedt le ! De már rálépett arra az útra, melynek végső elágazásai ebben az erkölcsi elvadulásban fognak végződni. Mert habár tiltakozhatnak még most az állami iskolák hivei a vallástalan nevelés azon istentelenségei ellen, melyek a külföldön gyümölcseiket már rég érlelik, de azt semmi esetre sem tagadhatják, hogy ha szóval tán nem is, de tetteikkel mindenesetre háttérbe szoritották és jelentéktelennek tüntetik fel a vallásos nevelést. Pedig ezen elbánás kiszámíthatatlan veszedelmet rejt méhében. Hisz mindenki tudja, ki a közéletet figyelemmel kiséri, hogy már nálunk is olyan jelenségek vetik előre sötét árnyékukat, melyek a jövőt illetőleg komoly aggodalmakra adnak okot. Hogy a fejlődő nemzedék olyan bűnöket ismer már gyermekkorában, amelynek azelőtt még nevét sem ismerte az ifjúság, hogy sértő cinizmussal beszél a legszentebbről, hideg nyugalommal vágja arcul a szemérmet, neveti a becsületességet, oly nyilvánvaló dolgok, melyeket senki sem tagadhat. És mindez honnét származik ? Nem másból, mint az ész egyoldalii és ferde neveléséből és különösen, ami ezzel karöltve jár, a vallásos nevelés tervszerű mellőzéséből. Igen! Ebből és nem másból. Én ugyanis mélyen megvagyok győződve, hogy az olyan nevelés, melyből az Isten neve egyenesen ki van zárva, nem hord méhében akkora veszedelmet, mint az, mely a vallás-erkölcsi irány szükségét szóval ugyan hangsúlyozza, de érvényesülését megakadályozza, lényegtelen külsőségnek, másodrangú dolognak tünteti föl és ahol csak teheti, háttérbe szoritja, mert a határozott szinvallás nyiltan dolgozva, ellenhatást provokál, küzdelmet szül, de a színlelés, ravasz hitegetés megcsalja és elaltatja a lelkeket; már pedig nyilt dolog, hogy a fenyegető veszedelmet sokkal könnyebb éberséggel kikerülni, mint akkor megszüntetni, ha vigyázatlanság következtében már bekövetkezett. A népek sülyedése olyan, mint az erkölcsi lejtő, egyiken sincs megállás ; azért ha már most is figyelemre méltó bajok tünetei jelentkeznek, mikor az állami iskolák még nem is bevallott vallástalan iskolák, ki fogja megmondani, mi lesz később, ha a mostani szellemben felnevelt világ teljes eltörlését fogja kívánni annak a csekély vallásosságnak is, a melyet most még — habár hamupipőke szerepre kárhoztatva ís — de mégis megtűr. Már most is észlelhető és bizonyos tekintetben jogosult a közállapotokat figyelemmel kísérő férfiak azon panasza, hogy a művelt köröket bizonyos természetellenes illem lepte meg, bizonyos emberbaráti szeretet, értelmi vallás, a betanult szabályok iránt való üres lelkesedés, erkölcsi kétszinüség, illemtudákosság, mely a szivet érintetlenül hagyja, ha ugyan el nem rontja (Goltz Bogumil) Ezek nem keresztények, nem is férfiak, csak üres árnyak ! Ha ez képezi az állam által képviselt és eszközölt nevelés gyümölcsét, akkor attól minden igaz kereszténynek óvakodnia kell, mert az olyan iskola, mely növendékeit egyedül csak az ismeretek tömegével akarja boldogítani, de a szívnek ápolását figyelmen kivül hagyja és elmulasztja azt a legfőbb kötelességet, mely a szivet az értelemmel és akarattal egyetemben az erkölcsiség egyenlő törvényeinek van hivatva alárendelni, az nem áll a követelmények azon magaslatán, melyet vele szemben egy élni, boldogulni és fejlődni akaró nemzet joggal felállít. És ezt a hiányt semmi más előny, — bármily nagy hangon hirdetik is — nem pótolhat. Pedig hát ezen a téren is elég alkalmunk van nagyhangú és merész állításokban gyönyörködni ! Mivel ugyanis lehetetlen az erkölcsiség terén mutatkozó hiányokat letagadni, azért a hazafiság csillogtatásaival igyekeznek a keresztény szellemű iskolák ellenségei az aggódok lelkeit megnyugtatni. Csillogó képeket festenek a nemzeti eszme hóditásásáról, a hazafiság mélységéről, mely szerintök az állami iskolák nyomán — állítólag — fakad. Ezt azonban bátrak vagyunk kétségbe vonni, mert a szóval hangoztatott hazafiság tartalmatlan, üres dolog, csak humbug, mely sokakat alkalmas kárhozatos csalódásban ringatni; a tettekben nyilatkozó hazafiság pedig önmegtagadás és áldozatkészség nélkül lehetetlen; azért az oly nevelés, mely nem vallásos, nem lehet hazafias sem. Hisz a közélet is bizonyítja! Már vagy 30 esztendeje dühöng nálunk az iskolák államosításának eszméje, és mi a következménye: általános elégületlenség, a közhatalom tekintélyének hanyatlása, a társadalmi rend ellenségeinek szaporodása és mindig vakmerőbb fellépés, végül a nemzetiségek növekvő gyűlölete, melyek azelőtt ismeretlen fogalmak voltak. A keresztény szellem nem oly szűkkeblű, mint az állami mindenhatóság eszméje, mert nem akarja az állami befolyást az iskolából száműzni; hisz sohasem tagadja, söt folyton hirdeti a tekintély tiszteletét. Szívesen igénybe veszi, söt kéri támogatását, mert tudja, hogy a valódi műveltség, a valódi haladás két alapon nyugszik: a tudományon és az erényen, s azért, ha e téren támogatásra talál, készebb szerényen hátra húzódni, mint arrogánsan előtérbe tolakodni! De a hol akár az egyiket, akár a másikat veszélyeztetve látja, erkölcsi kötelessége a harcot felvenni. A katholikus iskolák sokkal többet nyújtanak, mint az államiak, mert a tudományban hátra nem maradnak, a lélek erkölcsi kiművelésében pedig az állam fölött utolérhetetlen magasságban állanak. Az egyház iskolája templom, melyben a gyermek ártatlan lelke az értelem világa mellett az erények ragyogó ruháját ölti magára; az állam iskolái kaszárnyák, melyek nem nemesítenek, de annál többet idomítanak. A társadalmi rend fentartásának csak egy eszköze van: a hitnek és a vallásos életnek a népben való megszilárdítása. Aki ezt nem képes biztosítani, az a népek boldogitásának reményéről mondjon le, és adja át helyét másnak. Már pedig erre képtelennek érzi magát és valóban képtelen is az állami iskola; mert a tudományt közölheti maga is, de keresztény életet az egyház nélkül létrehozni képtelen, mig ellenben az egyház ugy az értelem, mint a lélek kiművelésére magában véve is elegendő. Ezek után — ugy hiszem — bátran hirdethetem, hogy az iskola terén az állam nem mérközhetik az egyházzal, azért bátran aláírhatjuk egyik tanügyi irónk következő nyilatkozatát : »Minden vallásfelekezetéből kifordított iskola rosszabb, és céljának kevésbbé felel meg, mint a vele egyforma tanerőkkel ellátott és jól vezetett felekezeti iskola.« (Kath. Világ 1874.) Az állami iskola rendszerekbe szorított üres formaság, szabályokba fojtott váz, mely a túlhajtott gyámkodás mellett a népre az anyagi igénybevétel elviselhetetlen terhét rakja anélkül, hogy annak fejében megfelelő előnyökben részesítené. Rossz szolgálatot tesz r^hát nemzetének, ki az állameszme hamis tanaitól elvakítva a keresztény szellemű iskolák ellen tör de még rosszabbat, ki a kath. iskolát meg nem igyekszik teljes erejével védelmezni; ki pedig a ker. iskolákat kárhozatos könnyelműséggel a kereszténytelen irányzat martalékául dobni nem átallja, azt az egyház rut elárulásának vádjától semmi ok meg nem mentheti. Mi tehát a teendő ? Szerény véleményem szerint két dolgot kell biztositanunk: 1. azon tudatnak a közhangulatba való bevitelét és megerősítését, hogy a nevelés messze fölötte áll a puszta oktatásnak; azért a keresztény szellemű iskola szerényebb körülmények között is áldásosabb, mint a zajjal, fénynyel, pompával dolgozó állami intézetek, melyek a lélek magasabb érdekeit nemcsak hogy nem gyámolitják, hanem sokszor egyenesen lerontják. 2. Szükséges a nagy társadalom érdeklődésének felkeltése, hogy megismerve a felekezetlen iskolák romboló hatását, hitvallásos iskoláihoz körömszakadtáig ragaszkodni tudjon és akarjon; mert igazán sajnálatra méltó az a nagy közöny, melylyel a kath. társadalom nagy része iskoláit régi szerény és a haladó idők követelményeinek meg nem felelő állapotban engedi tengődni és a mi még szomorúbb, a terhektől való látszólagos megszabadulás hiu reményében egész könnyedén, minden lelkiismeretfurdalás nélkül átengedi, szinte martalékul dobja a keresztényellenes iránynak. A minden téren igénybevett egyházfők a legjobb akarat mellett sem lesznek képesek a folyton fokozódó követelményeket kielégíteni, még akkor sem, ha — miként a mostani viszonyok között kellene — anyagi javaik főrészét a kath. iskolák fentartására és fejlesztésére fordítanák is és ha a kath. iskolaügyet azzal a szorgos lelkiismeretességgel és szakértelemmel kisérnék, a minőt az egyház e fontos érdeke elengedhetetlenül megkíván. E két követelményhez járul még egy égető szükséglet: a kath. iskolák tanítóinak tisztességes javadalmazása. E kérdést én a jelen alkalommal csak érinteni akarom, minthogy kifejtése maga is egy külön tétel tárgyát képezheti, de nem lehet megjegyzés nélkül hagyni azt a nagyon sajnos, de érthető tényt, hogy az anyagiak miatt sokszor a legtehetségesebb és legjobb meggyőződésű tanítóink is bucsut mondanak a kath. iskoláknak. Azért legyen szabad ennek kapcsán egy eszmét fölvetnem. És ez a következő: igyekezzék az egyház a meglevő kath. iskolai vagyont kezelése alá venni, a tanítói fizetést rendezni, a jelen vegyes fizetési módokat megváltoztatni és dispositionalis hatalmát a tanítói testületre is kiterjeszteni, hogy a tehetségeket kellőkép felhasználni és a szorgalmat jutalmazni módjában álljon. Ezzel — ugy hiszem — rálépünk az orvoslás és a fejlődés helyes útjára. Guzsvenitz Vilmos. P. Montana. Sokat foglalkoztak e névvel ez utolsó hetekben a liberális lapok s a mi gyűlöletet, rágalmat fegyvertárukban csak találtak, mind kipuskázták reá. A nagy bombázásnak volt is eredménye, amennyiben P. Montanat állásától felmentették. P. Montana a spanyol királyfi nevelője volt s minket esztergomiakat annyiban is érdekel az ő esete, mert évekkel előbb városunkban is járt. Fényes tehetségei, szilárd elvei mindenkinek tiszteletét vivták ki számára hazájában s jó hírneve felhatolt a trónusig. A regenskirályné öt bízta meg a trónörökös nevelésével. De hogy a szives olvasó soká ne találgassa, mit is véthetett ez az ember, sietünk megjegyezni, miszerint bűne olyan, mely csak dicsőséget szerez neki és elismerést érdemel. Azt merte u. i. nyilvánosan, — ismételjük: nyilvánosan állítani, hogy a liberalizmus bűn, ^és pedig halálos bűn. A liberális sajtó erre följajdult s kezdte e szörnyű vádat tárgyalni, boncolni úgy, mintha P. Montana volna az első, aki az igazságot hangoztatja. Pedig ha komolyság és igazságosság volnának a liberális sajtó jellemző tulajdonságai, tudhatná, hogy már a mult század 87. évében látott napvilágot az a munka, mely e tételt napnál világosabban bebizonyította. Hála az égnek, hogy e neves munkát a magyar irodalom is magáénak mondhatja dr. Csápon Gyula jeles fordításában. Katekizmusa az a korrekt katholikus gondolkozásnak, gazdag tárháza mindazon érveknek, melyek lerántják a leplet a liberális elvek rendszeréről és a hangzatos szavak alatt rejlő szomoritó, mert veszedelmes valóságot mutatják be az olvasónak. Róma sohasem itél elhamarkodva. Sokat kutat, türelmesen egybevet, lapozza a szentírást, átfutja dogmáinak jegyzékét és mindig imában kér felvilágosítást a mindentudó sz. Lélektől. Igy készülnek ítéletei, igy készült az is, mely szerint Sardä: El Liberalismo es pecado — A liberalizmus bűn — c. mü e kérdésben egyedül igaz tant adja elö s azt alapos érvekkel védelmezi. P. Montanának tehát nem kell Rómától tartania. Nyilatkozata teljes összhangban van azzal, amit ott tanítanak s ez elég, hogy egy hivő katholikus nyugodtnak érezze magát! A Syllabus 80. tétele a liberalizmust oly irányzatnak mondja, amelylyel az egyház sohasem békülhet ki és azért kárhoztatja. Nem is lehet másképen ! A liberalizmus az egyed fenségét prédikálja és teljes függetlenségét a Teremtőtől. A mit az egyedről tanít, ugyanazt tanítja az egyedek sokaságáról, a társadalomról is, söt beleviszi e tant a nemzetek tanácstermeibe és a fék nélküli szabadságot iktatja törvénybe politikai, erkölcsi és vallási téren egyaránt. Mi természetesebb tehát, minthogy ellenkezésbe jut az isteni és egyházi törvénynyel, mert hisz nem ismer el sem isteni, sem egyházi tekintélyt. A liberalizmus lázadás Isten ellen s következőleg az egyház, az oltár, a trón ellen is ... . mert ezek mind isteni tekintélyen épültek fel. Sárba tiporja a tekintélyt, mitsem törődve a logika szigorú következtetésével, mely szerint minden fel-