ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-09-08 / 37. szám

koronába került; a nyitrai ker. nöegyletnek ár vagyermekek nevelésére 800 koronát, — a vagyontalan családi templomnál szolgáló egyházfi javadalmazására másfél hold szántóföldet adományozott. Híveitől a köteles párbérnek alig egy harmadát kapja meg, a többit évről-évre elengedi A hazafias népnevelés érdekében pedig meghozta azt a rendkívüli áldozatot, hogy Kishinden a tanítónak teljes tiz éven át egész ellátást ingyen adott, csakhogy a nyomorba merült község tanitó nélkül ne maradjon. Végül tizenhat éves esperesi szolgálata alatt kerülete egyetlen plébániájától sem fogadta el hivatalos látogatások alkalmával a szokott dijakat, a mi szintén nagy áldozatkészségét bizonyítja. Ilyen papot a rágalom be nem szenynyezhet. Ha mégis reá hull, megérdemli, hogy kartársai magukat vele azonosítván, saját nevükben is undorodással utasítsák vissza a rágalmat azokra, kik azt oly vétkes könnyelműséggel szélnek eresztették. Simor Móric, nagycétényi lelkész. Hoits Márton, szentmihályuri lelkész. Pomikal János, nagylapási lelkész. Liss Ignác, vajki lelkész. Horváth Rezső, nagyemőkei lelkész. Sztopka Modeszt, felső-szőllősi lelkész. Klacsánszky József, eözdöghei lelkész. Druga László dr., nagycétényi segédlelkész. Az óriás ponyva. A város atyái kérdőleg emelték fel gondteli fejüket a zöld asztaltól s szigorú tekintettel végigmérték a belépőt. Ki merészkedik ide belépni, mikor ök a gondjaikra bizott ezrek sorsa felett tanácskoznak, söt végérvényesen döntenek is ?! Az a kis ember azonban hamar megszólalt és oly szaporán beszélt, hogy szóhoz sem juttatta az ámuló-bámuló városatyákat. »Egyenesen Amerikából jövök — hadarta amaz ügyes gestikulációval kisérve minden fontosabb szavát, — a hová még 30 év előtt vándoroltam ki e városból, mint annak szülöttje. Mindig érdeklődtem szülővárosom sorsa iránt s azért mondhatom, fájt a szivem, valahányszor a helyi lapokból megtudtam, hogy tüz pusztított kedves emlékű házsoraiban. De még inkább fájt, ha a vizentuli szomszédok fortélyairól értesültem, melyekkel következetesen maguknak vindikálták az elsőbbséget. Ezt kérem mélyen tisztelt Tanács — s itt még mélyebben meghajtotta magát — nem lehet tűrni! A mi városunkban dühöngő piros nyelvű elemet első sorban városunk szülötteinek van jogukban lefecskendezni és nem idegeneknek! Nem engedhetjük ki kezünkből ezt az eminens jogot! Hová lesz a mi jó hírnevünk, hová a mi renofnénk, hová a mi becsületünk, ha ez tovább is igy meg ?« . . . Itt egy kis szünetet tartott és gyönyörködött a Tanács arckifejezésén. Mintha meghatotta volna őket ez a páratlan haza-, vagy akarom mondani szülőföld-szeretet. A kis ember ezt észrevette, s mint aki biztos sikerében, szónoki pózba vágva magát igy folytatá: »En meg akarom menteni harcratermettségünk jó hírnevét — szónokolá erősen verve messzire kidüllesztett mellét. Amerikában könnyen segítünk az ily bajon ! Amit nem akarunk másoknak megmutatni, azt ponyva mögé elrejtjük. Én egy ily óriás ponyvákat készítő gyárnál dolgozom. Kicsiség ily ponyvákat beszerezni s azokkal szükség esetén még a tüzet is elrejteni ellenségeink kíváncsi szemei előtt. Mit kíváncsiskodnak? Mintha távcsővel uéznék-vizsgálnák a mi városunkat, oly hamar itt teremnek, mikor mi még nem is sütöttük el hivatalosan a vésztjelzö töltést! A város ez óriás ponyvákat beszerzi az összes felhúzó gépekkel, ami potom néhány ezerbe kerül, és fiai nyugodtan láthatnak aztán hozzá a forró munkához, nem fogja őket zavarni és zavarba hozni másoknak beleártása. A mélyen tisztelt Tanács bölcs belátására bizom alázatos inditvanyomat« — monda kezeit dörzsölve, mintha már megkötötte volna a szerződést. Az ódon tanácsteremben síri csend honolt. Csak a gyertyák sistergése hallatszott, ha egyegy szúnyog tévedt különben csendes lángjukba. »Igaza van — szólalt meg végre egy nagytekintélyű tag — igaza van városunk nagy szülöttjének, midőn az ecsetelt és általunk is fájlalt valóságot tűrhetetlennek tartja. Minekünk kötelességünk városunk reputációja felett őrködni. Már pedig, ha amaz emiitett gyengeségünk híre egészen Amerikába is eljutott már, azt tartom, hogy csak hálával tartozunk városunk neves szülöttjének, hogy e nálunk ismeretlen módszert velünk megismertette, hogy azzal az óriás ponyvával, mint egy erős bástyával, körülsáncoljuk jó hírnevünket, és hogy idegen beavatkozásoknak ezáltal útját vágjuk, s hogy igy csak magunk osztozzunk a piros kakason kivívandó diadalok dicsőségében, és hogy . . .« Élénk helyeslések szakiták félbe szónokot. Az ügy el volt intézve. A szerződés megíratott egy az egész felsö-dunai oldalra kiterjedő óriás ponyvára, minden gépekkel egyetemben. A költség fedezését — a pótadóba utalták. Egy-két percent — érveltek egyhangúan — már nem teszi, mikor a százat már szerencsésen áthágtuk. Amerikában pedig a leggyorsabban elkészítették az óriásponyvát. Gyorsáruként küldték Bécsig, onnét külön hajók cipelték le a városba, hogy a túlsó partiak mit sem tudjanak az ellenük készülő merényletről. A város nagy szülöttje is elkísérte az óriás ponyvát s az átadásnál boldogan mosolyogva vágta zsebre a nagy bankócsomagot. Másnap estére próba volt hirdetve. De minden titokban ment, a túlsó partiak neszét sem vették az egésznek. A főpiacon egy emeletnyi magasságú fabódét emeltek, leöntve szurokkal. A békés polgárság csak nézte-nézte azt a faházat s mikor némely beavatott elárulta, hogy ezt fel is fogják ám gyújtani, meg akarták rohanni, hogy szétszedjék. »Nem jó az ördögöt a falra festeni« — érveltek a nyugodtabbak. »De hiszen van óriás ponyvánk — mondák a beavatottak — mit tudtok ti szegények, mit értetek ti ahhoz !« Mikor az alkonyat kezdé szürke szárnyait a város felett kiterjeszteni, a »nagy szülött« vezetése alatt egy elszánt csapat futott végig a folyam partján, itt is, ott is megállva s mire végigjárták a partot, s az adott jelre működésbe hozták gépezeteiket, egy óriás ponyvafal emelkedett fel nyomban, még a legmagasabb házakat is elfedve a kíváncsi, éles szem elől. A főpiacon azalatt nagy tömeg verődött össze és kíváncsian várta a történendöket. Egyszerre köztük termett a város »nagy szülöttje« kezében egy égö fáklyával, melyet magasra emelt, azután beledobott a faházba, mint valamikor Márk Aurél császár az öcscsének, Liviusnak hulláját rejtő fatoronyba. Rövid idö múlva lángtengerré változott a faház és az egész tömeg kisietett a városból, hogy a ponyva-falon kivül állva vizsgálja, látni-e a tüzet ? Semmit sem láttak, csak a tüz prüszkölése volt hallható. »No de azt már csak nem hallják meg a túlsó partiak!« — vigasztalták magukat. Soká vizsgálták a ponyvát minden részében. Sehol semmi fény, semmi tüz, semmi láng, csak egy helyen volt a ponyvában egy kis lyuk, miért is konstatálták, hogy az mégis hiba és liogy azt majd bevarrják. Különben kivétel nélkül meg voltak a ponyva-fallal elégedve és szerencséjének tarthatta, aki a város »nagy szülöttjével« kezet szoríthatott. Még soká tartott volna a szemle, ha a város túlsó oldaláról hirtelen erős trombita-harsogás nem ütötte volna meg fülüket. Vészt jelzett az a trombita, és egyre jobban közeledett. »Hat ezek honnét szedték magukat ?« — förmedtek fel a városatyák. »Tán csak nem a túlsópartiak ? — vélte egy másik. — Oly ismerős ez a trombita-hang. a A tömeg kezdett nyugtalankodni, be akart menni a városba. Igen ám! De a ponyvafal nem azért volt amerikai patenttel ellátva, hog azon egykönnyen át lehetett volna jutni. A »nagy szülött« zavarba jött. Egy negyedóra múlva azonban ismét le volt a ponyvafal rombolva és a nép zajongva tódult a főpiacra. A város atyái is ide siettek és csakugyan kővé változtak: tulsópartiak ott állottak a faház romjai között Soká szóhoz sem tudtak jönni. Végre egyi kük felocsúdva ámulatából, kérdi: »De hát hogyan vettétek észre a tüzet mikor mi elrejtettük az óriás ponyvával ?« »Bizony — feleié amazok parancsnoka diadalittassan —- alig tudtuk jól kivenni, mert csak egy kis pontot láttunk erősen, de állandóan kivilágítva. Őrünket ez nagyon bántotta, nos el indultunk és megkerülve a várost még jóko jöttünk, amint láthatjátok. »Az az átkozott lyuk a ponyvan« — sóhaj tott fel valaki, és ezer meg ezer torok kacagott fel — mire felébredtem, mert az a kacagás oly erős volt, hogy magam is hangosan elnevettem magamat. Mikor magamhoz tértem, ez a gondolat villant át még álmos elmémen: Ime! még az álom is okos álom néha, mert van oka és lehet belőle okulni. Tűzoltó Esztergom 1848—49-ben. (ID Egész május hónapban az adományok gyűjtésével volt elfoglalva a közönség, de, mint említettem, a tisztújításra is élénken készülődtek. Ez a nevezetes aktus május 24-én és következő napján volt. A választás eredményeként polgármester lett: Takács István, biró: Maurovich Rezső, kapitány: Kakass István, alpolgármester Licsaer József, tanácsosok: Pinke István, Horváth Imre, Gerendás József, Maiina János, főjegyző Hartmann János, tiszteletbeli aljegyző: Huber József, főügyész: Meszéna Ferenc, alügyész: Pap József, számvevő : Mekler Ferenc, főorvos: Palkovics Károly, sebész : Cserno János. Ezenkívül még 82 képviselő választatott, kik közül a legtöbb szavazatot Besze János kapta. Az ekként megalakult városi tisztikar szorgalmasan hozzálátott a város ügyeinek célszerű vezetéséhez, mi az akkori viszonyok között nem volt könnyű feladat. A tisztikarba teljesen megbízható emberek kerültek, mind lelkes hivei voltak az ujjáalakulási eszmének. A városi közgyűlések most még szaporábbak lettek, melyek mindegyikén az uj rend egy egy pontja került tárgyalás alá, és intéztetett el közakarattal. A képviselő választásokra is készült a város. A lakosok nagy része a kor emberét, Besze Jánost kívánta a város követének, mig elég szép pártja volt Meszéna Jánosnak is. A május 29-iki városi közgyűlésen a ministeri rendeletek között előjött a pénzügyministernek a királyi dij megváltása tárgyában tett felszólítása is. Meszéna János előtérj észté általánosan az ország viszonyait s e tárgyra térve,, úgymond, a város már régen óhajtott e díjtól szabadulni, mert azt mindég a szolgaság bilincsének tartotta, most tehát szerinte meg kell ragadni az alkalmat, hogy levessék a gondot, de ezzel most, midön az országnak pénzre van szüksége, szolgálatot is tesznek a hazának. Fizessük le

r monda, a kir. dij tökéjét a ministeriumnak, mert mindegy a városnak, akár a 240 frtot évenkint kir. díjként fizeti le, akár pedig a tökét mástól kölcsönözve az 5°/o kamatokat azon polgártársnak fizeti, ki az Összeget kölcsönzi. Meszéna János ez indítványához többen szóltak és pártolták azt, igy Besze is hosszabb beszédben érvelt az eszme mellett. A vége az lett a tárgyalásnak, hogy a közgyűlés a dij egyszerre való lefizetését ajánlja. Május hó 31-én tartott közgyűlésen már eldőlt a követválasztás kérdése, mert hogy a jun. 2-ára tűzött választás napja hova tovább közeledett, Besze János erős pártja kérlelhetetlen