ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-12-01 / 49. szám

hogy kihasználni és megigázni csak vallástalan népeket lehet, kikben hiányzik az önérzet s hiányzik főleg a tudat, hogy nem a hatalom, hanem az erkölcs és törvény forrása a jognak. Ily körülmények között elég világos a mi feladatunk. Világosan láthatja a papság, hogy hova irányulnak a szabadelvű törekvések, s hogy valóban nincsen »rendszer-változás «. A változó rendszer változott alapelvektől függ s ezek nem változtak. A nép-pártnak elveiben van csak meg az igazi rendszerváltozás, amely abban áll majd, hogy erkölcs és vallás ismét elismertetnek majd a politikában. Jelenleg ki vannak zárva a polikai tényezők sorából s azért a nép-pártnak magasztos hivatása és politikai jelentősége a mai viszonyok között óriási, mert a hatalom helyébe az erkölcsöt, a verseny helyébe a tisztességet, a »szabadelvű« politika helyébe az erkölcsi elvekhez kötött állami életet van hivatva biztosítani népünknek. A nép-párt elvei a »rendszerváltozásnak« alapjai és záloga. — Dr. Csernoch János beszéde. Az országgyűlésen dr. Csernoch János nov. 26-án mutatkozott be, Ivánka Oszkár szerint »mint tisztességes pap«, szerintünk pedig még mint tősgyökeres, meggyőződéses néppárti, azonkívül pedig mint Ivánka Oszkár támadásainak visszaverője s leplezett meghívásainak elszánt visszautasitója. Ivánka Oszkár érezte, hogy Csernoch János őt alaposan megdolgozta s miután ebből nem kér többet, jobb szeretné Csernochot a kormány padjain látni. Szerinte az »jobb hely«. Elhisszük neki, mert ö is azok közé tartozik, kik nagyhamar belátták, hogy hol a jobb hely, és siettek azt maguknak lefoglalni. De vannak még oly tiszteletreméltó papok, kik se nem köpönyeg-, se nem kabátforgatók, s kik nem tévedéseken alapuló, hanem biztos tudáson épülő meggyőződésüket követik. Csernoch is meggyőződésből van ott, ahol van, s a legjobb helyen van, mert a kabátcserélések s a tévedések nem ezen a párton szoktak végbemenni, hanem ott túl Ivánka Oszkárék körül, még pedig közvetlenül körülöttük, úgy, hogy azt kell mondanunk, körülis s belül is. — Csernoch Ivánkának megfontolatlan támadását kivált akkor jellemezte találóan, mikor talált általános törvényekben meg ne lássuk Isten irányító, büntető, avagy segitö kezét. Nézzünk csak néhány esetet. A fejedelmek alatt élt eleink kalandos hadjáratai erősen rombolták a nemzet életerejét. S ha igy folytatták volna, ma nem élne magyar e hazán. Géza már nem is harcolt a szomszédokkal. Az ő szelídebb erkölcse, esze és erös akarata elkerültette nemzetével a végveszélyt. Talán ö más anyagból volt gyúrva, mint elei ? ... Ki mérsékelte hát az ö hevét ? ... Ki lopta szivébe a szelídség bizonyos fokát ? . . . Az ő jobbik fele, a magyar trón első keresztény fejedelmi nője — Sarolta. O volt a piciny mustármag, melyből az ezeréves keresztény Magyarország terebélyes fája növekedett. Az ő fia volt szt. István, ki nemcsak téritö apostola volt nemzetének, de a magyar alkotmányos királyság megalapítója is. S hogy müvét mily féltékeny gonddal ápolta, őrizte, — kitűnik minden cselekedetéből. Elte végén látnoki szemei megmutatták neki a bekövetkezendő veszélyeket. Mennyit aggódott népe sorsán ! Gyötrődő lelke nem remélhetett a földiekben; s Így szive buzgóságának egész hevével fordult az égiekhez oltalomért. Fölajánlotta nemzetét, koronáját, országát a szüz Anyának. Igy lett hazánk »Maria országa« ! S hogy nem hiába volt oly nagy a hite, megmutatta a ránk következett 1000 esztendő. Oh mennyi s mily nagy csapás érte ez idö alatt hazánkat! Hányszor jutott a végpusztulás ösvényére; ezen is csaknem a végső pontig, hol már alig hajszálnyi tér választá el mélyre ásott örök sírjától. Dúlta pártviszály, dúlta ellenség. A neki, a szövetkezeti ügy barátjának, kurta emlékezetébe hivta, hogy voltaképen kik is e nagy érdekek hordozói, kik hoznak áldozatot a népért a falukon ? s rámutatott, hogy bizony kár volt, esztelenség volt támadni egyéni érzékenykedésbŐl a katholikus papságot. Csakhogy azt-Ivánka Oszkár is tudja, hogy azok a papok, kik a népért a szövetkezeti ügy terén is áldoznak, rendesen néppártiak; benne vannak abban a tévedésben, hogy a népet önzetlenül szeretni, a stréberséget utálni, az egyházhoz hiven ragaszkodni, tisztességes dolog. S ebből a tévedésből nem hagyják magukat kijózanítani Ivánka támadásai által sem; úgy érzik, hogy jó helyen, az elvek s a tisztesség helyén vannak. Ezekkel Ivánka nem rokonszenvez, ami azonban egy percig sem fogja megtéveszteni őket. Válasz az „Autonómiára." (Dr. P.) Az »Autonómia« cimü cikknek második részében a szerző azért viseltetik kevés bizalommal a létesítendő autonómia iránt, mert kevés jót igér magának a világi elem befolyásától a kath. egyházban. Ki volna az, aki elfogódás nélkül s a biztos siker meggyőződésével nyilatkozhatnék e részben? hol van az a próféta, a ki itt világosan látna s nem puszta sejtelmek közt tapogatózva, reménykedve keresné az utat ? Valóban önhittség szólna belölünk, ha máskép éreznénk s ha mindent aranyos-verőfényesnek néznénk, ez esetben megérdemelnők a bizalmatlanságot, melylyel a mérsékelt elemek állásfoglalásunkat s törekvéseinket kisérnék. Teljesen tisztában vagyunk tehát a feladat nehézségeivel s nem lovaljuk bele magunkat vérmes reményekbe az autonómiával szemben sem, de azért mégis az autonómiának létesítése mellett foglalunk állást. A mi érvünk e részben az a nagy fájdalom, melyet a magyar katholikusoknak lethargiája fölött érzünk. Ez a fájdalom erőteljes viszszahatássá válik, s fölveti a kérdést, hogy mi által ébreszthetnénk az egyház ügye s a vallásos élet iránt érdeklődést az intelligenciának alélt tömegében ? Mi által hozhatnék pezsgésbe a közérzést, mi által gyújthatnánk lelkesülést a nembánom-emberekben ? Magyarországon a közszellem rémitően mélységes pokol minden szörnyetege támadt fel ellene rémséges fegyverivel, hogy megsemmisítse, porrá zúzza, még porát is szerte-szét szórja. — Ezrivel irtott minket a tatár. Még a csecsemőnek sem irgalmazott. A Kárpátoktól az Adriáig egy óriási temető volt ez ország . . . *S ha ekkor még mindig II. Endre a király, ugyan hol lenne ma Magyarország ?! Hányszor támadt ránk a török! — Ha nincsenek a Hunyadiak, Kinizsy és hös társai, szétszórt volna bennünket, mint a polyvát a szél. Kinek nevével mentek őseink a harcba? Ki acélozta meg lelküket, karjaikat ? Ki adta ép a legnagyobb veszélyben őket nekünk ? . . . De jött Mohács, s vele a 150 éves török járom. Megcsendült a lélekharang a haldokló nemzet felett. Csak egy végzetes taszítás még s el van végkép temetve. Tán magunk erejéből bírtunk lábra állani ? Valóban, Isten csodája, hogy él még nemzetünk ! Oh megérdemeltük mi e nagy szenvedéseket ! Ahányszor vétkezénk önmagunk és az égiek ellen, mindannyiszor elért bennünket a büntetés. Szörnyű volt a megtorlás, de szörnyűek voltak vétkeink is! S midön az ég büntető villámai rémesen cikáztak fejünk felett, s az ostorcsapások meghajtották kemény nyakunkat: mi a vészterhes menydörgő felhőktől rettegve, összekulcsolt kezekkel, könyhullatva, igaz bánattal könyörögtünk. — Ki volt az, ki velünk könyörgött irgalomért az egek Urához ? . . . Igen, O volt, kinek képét nemcsak pénzünkön, zászlóinkon, de szivünkben is hordoztuk. Oh hányszor hangzott Hozzá forró szívvel, buzgó lanyha és léha. Ritkán látni annyi gyámoltalanságot, annyi gyöngeséget és neveletlenséget a közélet bármely terén, mint minálunk. Akár a gazdasági, akár a politikai életet tekintsük, hiányoznak a nevelt, fejlett egyéniségeknek ethikai alapjai, a mely alapokat nem a törvények, hanem csakis a nevelés, a tanítás, a komoly munka s az öntevékenység teremthetik meg. Az idők jelei az öntevékenységre mutatnak; adjunk az embereknek dolgot, foglalkozást, jelöljünk ki nekik valami tért az egyház ügyeiben, hát ha ez a fölkeltett önrendelkezés elnémítja ajkukon azt az unos-untalan hangoztatott kifogást: az egyház a papok dolga. Adjunk a laikusnak magának az egyháznak, jelenleg a tekintély által kezelt hatalmából s intézkedéseiből egy darabot; hisz az nem a világ; s az nem érinti az egyháznak isteni jogait és törvényeit s az emberi eredetű jogok keretében már csak lehet valami ujat s időszerűt alkotni. Azt mondja erre bizonyosan a t. cikkiró ur: igen én is akarok társadalmi tevékenységet a laikusok számára, de ez a tér máris nyitva áll; a társadalmi tevékenység terén vannak köreink, egyleteink, szövetkezeteink. S egyházközségi tanácsnál többet ér egy kath. olvasókör, — egyházmegyei tanácsnál többet ér néhány néppárti képviselő, — országos autonómiai tanácsnál többet ér a kath. világi értelmiség tevékenyrészvétele a kath. nagygyűléseken stb. Hát t. cikkiró ur, értsük meg egymást! Én erre nem azt felelem, hogy egyházközségi tanácsnál kevesebbet ér egy kath. olvasókör, — egyházmegyei tanácsnál kevesebbet ér néhány néppárti képviselő, stb.; én nem azt mondom, hanem azt ajánlom figyelmébe : ha annyira pang nálunk az élet, s ha a keresztény Magyarországnak társadalmi, gazdasági, tudományos, művészeti érdekei mint a beláthatlan puszta terülnek el előttünk, melyen csak néhány vállalkozó lélek toporzékol sok buzgalommal és kevés sikerrel: ugyan — mondja csak — hát miért ne próbálkozzunk meg még egy eszközzel, mely intézményesen csatolja az intelligenciát az egyházhoz ? miért ne kisértsük meg az oly radikális eszköznek igénybevételét, mely a laikusoknak már nemcsak merően buzgalmi tért, hanem magyar egyházjogi érvényesülést biztosit s szinte rákényszeríti őket, hogy az egyházzal törődjenek, amely eljárásunk törvényszerűen s authentice megcáfolná az eddigi vélekedést, hogy az egyház a papok dolga ? ajakkal az ima; hányszor szárnyalt fel a magasba őseink kesergő éneke: »Boldogasszony Anyánk, égi nagy Pátrónánk, Nagy ínségben lévén, igy szólít meg hazánk: Magyarországról, romlott ha- zánkról, meg ne feledkezzél szegény magyarokról.« És nem hiába volt a könyörgés. Isten levette rólunk sújtó kezét s mi ismét erőhöz jutánk. Mindez régen volt! Ki tudja, igaz-e? . . . Igaz-é ?! Egy félszázaddal ezelőtt — még rna is élnek e korból sokan — 1848-at irtak. »Veszelyben ahaza!« zúgott a véghetetlen jajkiáltás az ország téréin, betöltve annak minden zugát, le egész az Adriáig. De mire onnan viszszatért, már nem jajkiáltás volt az, hanem harci riadó; s »megnépesült a kitűzött zászlók környéke« . . . Elmondjam-e, hogy e kicsiny elszigetelt országnak rokontalan nemzete kilenc oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte magát diadallal, dicsőséggel ? Hogy nem birt vele egy óriás! Hogy reá kellett ereszteni Európa másik kolossusát is; még azzal is megbirkózott; még akkor is magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak!« Hasztalan volt a sok hősi tett; hasztalan a sok vérontás ! Legyözeténk! Ki lettünk szolgáltatva ellenfelünk bosszújának, ki ádáz dühében legjobbjainkat gyilkolá le, s vérbe fullasztá a nera1 zet jajszavát. Alkotmányunk, nyelvünk elvétetett. Ki lettünk törölve a nemzetek sorából. Meg lett ásva számunkra a sir, s mi belé taszittatánk. Elveszett a haza, elveszett vele minden, minden! ... Csak egy maradt meg, . . . szt. hitünk; s mi ebbe kapaszkodánk. És? . . . Most sem hiába szállt fel a magasba a buzgó fohász.