ESZTERGOM VI. évfolyam 1901
1901-10-27 / 44. szám
hevült lelki állapotára s abból folyó megzavarodására mutat; ezekre kell reflektálnunk. Kifogásolja először azt, hogy az esztergomi papok leszavaztak Freyra, ki Komlóssyval egy párton van, hát miért botránkoznak meg akkor azon,hogy mások Komlóssyra szavaznak ? Felelet: Néhány esztergomi pap szavazott Freyra; de biztosítom az üzenet íróját, hogy a katholikus érzésű papok nem szavaztak volna Freyra, ha van néppárti jelölt, akit komolyan vehettek volna. De nem volt ilyen. Akit az üzenet irója néppárti jelöltnek mond, az lovakat volt itt eladni, s eközben a nép közül néhány szomjas torok kikiáltotta őt néppárti jelöltnek, de ez a néppárti jelölt maga látta azután, hogy egy tréfának áldozata lett. Ez az egyik vádpont. A másik vádpont az, hogy a néppárt nem katholikus párt, mert a nevében nincs meg a katholikus jelző. Ez alapos kifogás szerint tehát a Magyar Állam nem kath. lap, s a német Centrum nem kath. párt; mert hát a név teszi. A harmadik vádpont az, hogy olyan politika, mely képtelennek tartja az esztergomi kanonokot a katholicizmusnak szolgálatára s a »zsido Landauert« pedig képesnek tartja rá, neki nem kell. Ez is eszmezavar. Mi nem tartunk valakit képtelennek vagy képesnek valamire állása, hanem elvei szerint; ha ugyanis a »zsido Landauerek« (bocsánat e kifejezésért, amely csakis oly igaz, amennyire finom) kath. elveket vallanak s az esztergomi kanonokok zsidó elveket, akkor az esztergomi kanonokokat nem tartjuk képeseknek a katholicizmus szolgálatára, s a Landauereket igen. Ratisbonne-t is képesnek tartjuk rá; Pétert apostolt is, de a Júdást apostolsága dacára sem ! A negyedik vádpont az, hogy Cziráky Jánosnak fia, Béla, megmondta, hogy nem szabad a katholikusokat megosztani; erre azt felelem, hogy ezt jól mondta, s e tekintetben Cziráky János szavát hallottuk töle, de Cziráky János tetteit ez alkalommal sem utánozta, mert a liberálisok győzelmét szolgálta. Ennyit a vádpontokra; fejben is, derékban is egyaránt gyöngék. Azt is irja az üzenet, hogy »katholikus tökéletességet fitogtatunk«, azt nem értjük egészen, hogy hová céloz. Talán arra a ' jeles entrefiletre, mely a M. Államban Húsvét körül megfejelve (mert mástól volt beküldve) napvilágot látott ? az igen érdekes pont. Á katholikus tökéletességből mindenesetre minden kath. lapnak legalább annyit kell vallania, hogy a kath. elvek alapján álljon s köpönyeget ne forgasson. Különben, hogy mily rossz benyomást tett a M. Á. utóbbi viselkedése, azt a szerkesztőhöz irt levelek s a következő hozzánk beküldött reflexió is bizonyítja: »Mi sem akarjuk a veszekedés, az egymás megkisebbitésének szellemét beplántálni a kath. sajtóba, de oly végzetes tévedésben sem hagyhatjuk a M. Á. tisztelt szerkesztőjét, mintha ő volna a hamisítatlan katholicitásnak egyedüli és csalakozhatatlan szószólója. Csak sajnálkozásunkgázott képzelme előtt ugy tünt fel, mintha ketté váltak volna a habok s lenn a folyam hullámos árjában egy szende női alak állott volna lenge ruhában. Ábrándos kék szeme leirhatlan szomorúsággal csüngött Pistán, piros ajkán mintha dal csendült volna fel, s a hanghullámok tovaszálltak volna habról-habra, hullámról-hullámra, a hullámról az ö lelkébe, a lelkéből a szivébe. Szeme előtt elhomályosult minden, mint valami édes álmot szivta magába az ének bánatosan csengő hangjait: »Rozmaringot ültettek a sírjára, Ugy zokogott felette a babája . . . ^égi£" v égiíí siratta a temetőt; Adja vissza a hűséges szeretőt!« »Katica!« kiáltott Pista s epedve tárta ki karját a szép halott felé. Aztán egyszerre elhalt az ének, újra összecsaptak a habok, a szép álomkép eltűnt, Pista ismét magányosan állott a parton. »Katicam !« kiáltotta megrendítő fájdalommal »megyek, megyek!« s lába újra a vizbe merült, mikor a háta mögött ismét megcsendült az a bánatos ének és sirva rezgett végig szive húrjain. »Ne, ne húzzad Peti!« kiáltott Pista, »ne húzzad, mert megreped a szivem !« Peti odasompolygott Pista mellé. Reggel hallotta, hogy kiszabadult a megyeházáról s mintha csak megsejtette volna, mi a szándéka, mindig a sarkában volt, a nélkül, hogy Pista észrevette volna. Tudta, milyen bolondja az éneknek, azért gyújtott rá Pista nótájára a legválságosabb pillanatban. nak adhatunk kifejezést, ha a néppárt eddigi működéséből még azt sem tudta észrevenni, hogy ez az egyedüli párt, mely Isten és az egyház szent és elévülhetlen jogaiért sikra száll. Hogy miért nem vette fel nevébe a »katholikus« jelzőt azt ugy hiszszük — a M. Á. tisztelt szerkesztője is fogja tudni. Azt azonban nem vagyunk képesek magunknak megmagyarázni, miért adja rá a zsurnalistikában megőszült fejét arra, hogy kazár lapoknak kopott és rég letárgyalt vádjaival bombázik a néppárt ellen. Hát már a M. Á. szerkesztője is utána schwatzol másoknak ? Vagy talán a kenyéririgység diktálta ez üres vádakat ? Mindkét esetben alig tehetünk mást, mint hogy lesajnáljuk ! Azt ugyan készséggel elismerjük, hogy a M. Á. megmarad továbbra is »katholikus« orgánumnak, mert régi erényük a katholikusoknak, hogy jajgatnak és — marakodnak! Tudomásunk szerint a M. Á. tiszteit szerkesztője nem azért nem néppárti, mintha e párt nem ragaszkodnék az egyházhoz elég hűséggel. Vegye tehát a saját lelkiismeretére a meghasonlást, melyet a kath. táborban a párt keletkezése óta szítani meg nem szűnt, mert a ki nem gijüjt, az szétszór — mondja az Ur.« — Flastrom a „Glrenzbote" fájdalmaira. A »Westungarischer Grenzbotea végre talált egy szive szerinti prédikátort; nem keresett, de talált s ki is pányvázta azonnal igen jellemző cim alatt: »Eine interessante Predigt.« A ki a cimet olvassa, az ugyanabban a stílusban rögtön kérdezi: »Wie heisst ? interessant?« Dr. Huszár Elemér, pozsonyvirágvölgyi káplán a szónok s az »interessante Predigt« a türelemről szól; türelemről a politikában s türelemről vallási dolgokban. Huszár azt prédikálta, viseltessünk türelemmel a politikai pártok iránt, mert nincs egyedül üdvözítő politika s ne üssük fejbe egymást, mert más- és más-vallásuak vagyunk, mert a hit Isten kegyelme, azt végre is nem bunkóval, sem golyóval nem lehet másnak szivébe oltani. Ez mind igaz s ezt valamennyi Hecc-káplán prédikálja, tehát dr. Huszár is prédikálhatta. Mi tehát az az »interessant«, ami annyira tetszik a »Grenzbote« beszédmagyarázójának? Tulajdonképen »interessant« az, hogy a Grenzbote dr. Huszárral akart megnyakaltatni egy-két Hecc-káplánt, pedig az nem sikerült, mert a huszárvágás a »Grenzbote« hátát érte. Dr. Huszár ugyanis azt prédikálja, hogy »ne keverjétek a vallást a politikaba« ; helyesen; hát ki keverte azt bele ? mi kevertük ? Mi csináltuk meg az egyházpolitikát ? mi vittük a szentségekről való vitákat a parlamentbe ? S az egész kontinensen nemde azok a titkolódzó, maiteres nagy gyerekek, kik a szabadkömivességnek »vigszinházán« vakolnak, azok keverik a politikába a vallást. Hát hallják meg dr. Huszártól, hogy »jaj azoknak, kik a fanatizmusnak, a gyűlöletnek s a türelmetlenségnek szellemét lehelik a vallásba.« »Adjon Isten jó napot, Pista ecsém!« köszöntött alázatosan a cigány. »Adjon Isten Peti! Mi újság a faluban ?« kérdezte Pista, hogy mégis mondjon valamit. »Semmi sincs, édes ecsém, csák á végrehajtóba futott bele á ménkű, meg ázs lesig zsidót verték ágyon á vásáron, hogy ázs erdeg piskálja meg á másvilágon !« »Százszor is rászolgált a gazember !« mormogta sötéten Pista s kezével intett Petinek, hogy távozzék. »Pista ecsém, ne bolondozszsál! Én nem hagylak itt, mert örökre bele ákárs firedni ebbe vizsbe!« vélekedett Peti s tüzes, fekete szemével oly esengve nézett rá, hogy Pistának önkénytelenül is köny lopódzott a szemébe. »Eredj innen Peti, a mi meg volt rólam írva, annak meg kell történnie ! Hagyj békében meghalni!« »Nem, nem, ilyen fiátálon nem sábád meghálni! Pista, Pista, megver ázs Isten!« »Nem hiszek én már se Istenbe, se emberbe !« dördült fel Pista s bele akart ugrani a vizbe. »Pista, mindenre á mi sent előtted, á Káticsárá kérlek . . .« »Hah! A Katica!« riadt fel Pista. Ott látta öt ismét a habok közt, de a leány irtózattal fordul el töle s mintha azt suttogta volna neki: »Pista, Pista ne kisértsd az Istent!« A sokat szenvedett legény odaborult a cigány keblére és sirt keservesen. »Gyere házsá Pista, gyere el én hozszsám, félretettem ázst á pinzst, á mit nekem adtál, Hallják meg tovább, hogy az ilyen eljárás a »sötét közepkorban«, mikor ilyen denevérek kényük-kedvükre repkedhettek s szíhattak a fogukat, még csak megjárta, de most az meghaladott, sötétenc álláspont, »s az egyház ezt soha sem tette.« No hát nem jól beszél a t. prédikátor ? Különben pedig a politikában türelmességre van szükség, — mondja a szónok — mert nincs »egyedül üdvözítő politika« ? Helyes, ez is igaz; de ugy-e vannak »egyedül üdvözítő« igazságok, vannak »egyedül üdvözitö« intézmények, melyeket ha megtámadnak, meg kell védeni; vannak igazságok, melyeket meg kell védeni mindenütt, a politikában is s aki meg nem védi azokat a türelmesség örve alatt, az áruló és gaz-fickó. S ha az ilyen még hozzá türelmességet is merne hirdetni, az a birka-türelmességnek volna apostola, de nem volna katholikus, annál kevésbbé volna katholikus pap, s legkevésbé volna becsületes pap, ki az egyház védelmére esküdött s azért kap kenyeret, hogy ezt az ügyet védje s ne az »interessante Predigt« unalmas kommentátorainak szája-ize szerint beszéljen. Tehát ugy-e, a káplánok értik egymást ? ! Vasárnapi levél. — Incselkedés birsalmával. — A dorogi választáson történt, hogy egy recipiált polgártárs nagy büszkén kiáltotta az elnöknek, hogy ö a »zsido partra« szavaz. Az elnök s a néppárt bizalmi emberei mosolyogtak és természetesen Szaczellárira jegyezték a voksot. A pholgartárs várakozva tekintett körül, azt hiszem nem volt tudatában annak, hogy nagyobb igazságot mondott, mint akart. Vagy talán viccnek szánta? mert midön látta, hogy nevezetes mondása nem szült homéri kacajt, kivett a zsebéből egy szegfűszeggel tele szurkált birsalmát és szemérmetlen alázatossággal nyújtotta egy a szavazó teremben jelen volt róm. kath. pap felé. — Thetszik, thisztelendő ór ? Erre már felvakkant a tetszés moraja, mert ez már vicc. Hogyne! Egy polgártárs midőn látja, hogy a »zsido párt« győzelme biztos, hoszszúnapi emlékét ellenfelének kínálja. Azt gondolta az atyafhi, hogy a hosszú napi böjtölésnek vége, a birsalmára nincs szüksége, mert hisz a dorogi kerület zsidó csillaga már felragyogott. Valami nagy ember Írhatta azt, hogy csak a gyáva kérkedik a győzelemmel, tehát nem botlom a nagy szellemekbe, hanem ezen incselkedést párhuzamba teszem azzal a birsalma mutogatással, a mit a »Hét« cimü kazárpolitikára mikor te neked még sok volt; ván vágy kitsázs pengő !« Pista sokáig gondolkodott. Végre keserű sóhajtás lebbent el ajkán s fájó hangon suttogta : »Peti, Peti, áldjon meg az Isten, nekem már nincs a földön mit keresnem!« »Dehogy nincs! Dehogy nincs !« vigasztalta a cigány köny es szemekkel. »Gyere csák Pista, meglásd, májd vissajön á kedved, és ástán, há egy kicsit megszedted magádat, májd visszaadhatod a pinzsemet!« Pista nem szólt semmit. Látszott rajta, hogy igen megindult. »Csák imádkozszsál és dolgozszsál!« biztatta a cigány »akkor boldoguls!« Erre a szóra ismét visszatért a legény régi szilajsága. »Imádkozzam ?« kiáltott keserű gunynyal. Peti elszomorodott: »A Káticsá is ást mondta mikor meghált, hogy imádkozszsál!« Pista egy szót sem válaszolt. Ellenkezés nélkül tűrte, hogy a cigány megfogja a karját s elvezesse szegényes kunyhójába. Két nap múlva már imádkozott — egy nótáért. Aztán mindig gyakrabban; később már nóta nélkül is, végre éjjel is sokszor látta Peti a kunyhó egyetlen feszülete előtt térdelni. Az előbb büszke, jómódú legény most eljárt napszámosnak. Szépen keresett s a hűséges cigánytól nem vált volna meg semmiért se. Sokszor fölkereste Katica sirját. Egy alkalommal elkísérte Peti is s ketten imádkoztak a korán elhervadt bimbó sírjánál.
