ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-09-08 / 37. szám

VI. évfolyam. Esztergom, 1901. szeptember 8. 37. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor. Félévre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. A ravatalnál. Esztergom, szeptember 6. Megkondult a lélekharang. Temetik a bűnben született parlamentet. A lélekharang síró szava emlékezetünkbe hozza azt a siralmas és szégyenletes állapotot, melyben az országot 5 év előtt a BáníTy-féle választások alatt láttuk. Még nem némult el a sok jajszó, nem száradt fel a sok vércsepp 5 év után sem. S nem fog elnémulni s felszáradni mindaddig, mig a közélet terén ott látjuk amaz embereket, kiknek lelkiismeretét mindez terheli. A fejük ugyan nincs már ott. Bánffy előbb halt meg, mint parlamentje, de számos tagja meg van még, s él és működik. A régi gárda nem halt meg s meg sem adta magát. A lélekharang szava azonban alighanem megfagyasztotta bennük is a vért. Bánffy nincs a hatalmon. A pénztárban nincs hat millió. Széli állítólag tiszta választásokat akar. Mi lesz tehát velük? Ki fogja összetoborozni s összefogdosni a választókat, ha a szolgabirók kezét azóta a választási törvények megkötötték? Elhisszük, hogy mindezt látni és tudni épen nem kellemes az agonizáló betegnek. Nagyon érthetjük, hogy levert és sápadt arcú képviselőkkel volt tele a képviselőház. Széli hivei hasonlókép szorongó szívvel hallgatták a lélekharangot, mert a kerületekben felfordult világ van. Senkinek az élete nincs biztonságban. Mindenütt, vagy legalább igen sok helyen, élet-halál harcra van kilátás. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Búcsúszó. (Major János iskolaigazgató halála alkalmából.) Mint az erös tölgyet A viharnak árja, Döntött le a halál Rideg, siri ágyra. A harangok fájón, Búsan kongták-bongták, Hogy letetted im e Gyarló élet gondját. Nehéz volt a pálya, Küzdelmes az élet, Melyen mindhalálig Folyt bö verítéked. Vas volt akaratod, Ha sikra szállottál; Elemed a munka: Soha nem nyugodtál! Ám kifáradt szived Nyugalomra vágyott, S pihenésed ott lenn A sirban találod . . . Laptulajdonos és kiadó : Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Az ó-liberálisok — a régi gárda — erősen szervezkedik, hogy legyűrje az uj-liberálisokat. Ennek pedig a fele sem tréfa. Ki tudja előre megmondani, vájjon a hivatalos közegek szivükben hová húznak? Mi tetszik nekik jobban, az a korszak-e, melyben a jogot, törvényt és igazságot hangoztatják, vagy az-e, amelyben azt hangoztatni sem kellett? Ki tudná megmondani, hány a titkos Bánffyánus azok között, kik ma még a Széli köntösében járnak? Bizony mindez nagy talány, megfejtése csak a választások után következik. Innen a nagy izgatottság, félelem és a sok »sápadU arc. De hát minő érzelmekkel tölti el a néppártiakat ez a temetési harangszó? Kellemessel. A néppárt a legszebb reményekkel nézhet a választások elé. A legnagyobb lelki nyugalommal hagyhatja oda a halottas termet, mert kötelességét teljesítette. A lefolyt ciklus alatt oly dicsőséget és érdemes munkát végzett, mely országszerte elismerést, elvbarátokat szerzett számára. Mindenki látta és hallotta, hogy a néppárt állt őrt az alkotmány bástyáin, hogy a néppárt nélkül Bánffy tán még ma is uralkodik. A néppárt volt egyedül igazán a nép pártja. Ö képviselte a nép érdekeit, ö védelmezte anyagi és erkölcsi javait. Az Adria szennyes hullámait a néppárt tartotta fenn, mert a Széli emelte tornyok a néppárt munkájának köszönhetők. A mi jó és üdvös dolog történt a gazdasági téren, annak mind a néppárt volt kezdeményezője, vagy legalább is előmozdítója. Darányi maga sem tagad— Pályánk bére közös; Óh, ki tudja sorsát: Ma, vagy holnap térünk Megpihenni hozzád . . . ! ? Karácsonyi Béla. A fürdőből. Kedves Redaktor ur! Lelkiismeretes pontossággal irott zaklató levelét vettem. Azt irja: »Igaz ugyan; a »Vasárnapi levél« rovat most nem épen Nagysádra vár, de miután Ígéretet tett, hogy fürdői élményeit leirja, ám váltsa be igéretét.« Helyes ! Beváltom igéretemet, de mivel a vasárnapi levél nem vár rám, hát diszkréten a tárcarovatba hurcolkodtam, de megkockáztatom azon kijelentést, hogy ebben a rovatban jobban érzem magam, mert itt többen vannak a hölgyek, mint amott. Tehát itt van a tulajdonképeni tárca-levél: Siófok, 1901. aug. 26. Kedves olvasóim, emlékezni fognak még, hogy az uton megismerkedtünk egy Csenovszky nevü lengyel gróffal, ki egy állomáson hirtelen kiszállt. Ezzel azt hittük, hogy örökre vége az ismeretségünknek, pedig dehogy! A gróf itt volt Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. hatja, hogy ami üdvös törvényt hozott, abban a néppárt volt támasza. Vagy a Pester Lloydok és a lipótvárosi merkantilisták támadásai ellen nem tartotta-e oda a néppárt lovagiasan a védőpajzsot ? Emlitsük-e, hogy a haldokló parlament legszámbavehetőbb alkotása, az összeférhetetlenségi törvény újjászervezése szintén a néppárt ostromának eredménye? Vagy nem Rakovszky és társai támadták-e nap-nap után ama zsibvásári állapotot, melyet a Mezeiek és a tízszeresen inkompatibilis urak teremtettek ? Ha a parlamenti levegő megtisztult, az annak a zivatarnak köszönhető, melyet a néppárt támasztott. A tiszta választások követelői szintén a Rakovszkyak és Zichyek voltak, hisz ök érezték első sorban a Bánffyféle választások kegyetlenségeit és embertelenségeit. Egyszóval, a néppárt nyugodt öntudattal mondhatja, hogy ami javulás és tisztulás a közélet terén beállott, azt közvetve ö teremtette. A politikai erkölcs és tisztaság a néppárt munkája folytán emelkedett. Akiket tehát a lélekharang szava ily múltra emlékeztet, azok sápadozó arc nélkül nézhetnek a jövö elé. Az itélö biró, a nemzet szava, számára csak kedvező lehet. Hát a függetlenségiek mit gondolnak a ravatalnál? Oh az ö gondolatuk és érzelmük nagyon .szomorú, szívszaggató lehet! Értjük az igazi függetlenségieket. A Kossuthistákat a Bánffyánusok közé soroljuk, róluk tehát már megemlékeztünk. De ép ezért oly keserű és fájdalmas az Ugronisták érzelme, mert azt kell látniok, hogy a mult évek eseményei Siófokon, de bár soha se láttuk volna. Különben irom sorrendben, ahogy megesett. Egy vasárnapi szép délután kikarikáztunk a Balaton partján egy nagyobb társasággal. Igen jól mulattunk, engem azonban egy kis baleset ért. Jó angol gépem még soha sem okvetetlenkedett, de most felmondá a szolgálatot oly anynyira, hogy gyalog kellett volna haza mennem, ha egy udvarias ifjú nem lett volna ott, ki saját biciklijét adta kölcsön, s vállalkozott rá, hogy az enyémet utánunk szállítja. Ez az udvarias gyerek már régen leste az alkalmat, hogy bemutatkozhasson, de mindez ideig nem tudtam neki alkalmat adni. Most végre a baleset alkalmából megtehette, és ezt ö szerencséjének mondta. Részemről azonban e szerencsét szívesen elkerültem volna, mert a törött gép árát zsebpénzemből kellett, hogy megfizessem. Az uton kicsit kényelmetlen volt a férfi gépen hajtani, de végre is hazaértünk. A mamát kissé pörkölt hangulatban találtam. Sehogy sem akart az nap a kurszalonban vacsorálni, mert úgymond: ö tudja, hogy a vacsora ma tánccal végződik, pedig nincs itt olyan ember, akiért érdemes volna neki »felettem virrasztani« 11 óráig. Én igen szerettem volna lemenni, mert azon udvarias fiatal emberrel szemben lekötelezve éreztem magam annyira, hogy a vállára tegyem a kezem, és szokatlan leereszkedő hangot eröl-