ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-08-18 / 34. szám

az a láb, mely tapos, de nem földet, hanem embert, eszmét, jólétet! Félre a sötétséggel s a lólábbal! Félre Szulyovszky Dezsőnek csatlós plébánosaival s más mandátumot verbuváló sertéskereskedönek csizmadiájával! Mi csizmadiát nem akarunk fogni sem reverendában, sem szalonkabátban. Mi szembekötö fátyolt nem akarunk hasitani sem reverendából, sem frakkból; nekünk világosság, elvek, egyenesség, népszeretet és fajszeretet kell, s a sötétségcsinálókat még akkor is megvetjük, ha evangéliummal s rituáléval kezükben jelennek meg előttünk; valamint, hogy nem imponál nekünk cseppet sem, ha nyomdafestékes bögrét vesz valaki kezébe s hirdeti, hogy ö ir, mikor mázol. S ugyan kinek imponálna ez? az olyan megérnék a nemességre, mely a lófö-székely hasonlatosságára, lófö-magyarrá avatná az embert. Tudtunkra, ezt a cimet a Királyhágón innen senki sem ambicionálja. Választások előtt. III. Az autonómia és a választások. Bevigyük-e az autonómia kérdését a választási harcba ? Sokan felvetették már e kérdést, de tisztázva máig sincsen. A legnagyobb bizonytalanság, meg nem okadatolható félelem ül a lelkeken, valahányszor e kérdés szóba jön. Pedig a habozásnak, a gyávaságnak osztályrésze nem a győzelmi pálma szokott lenni. Nyúlszivü katonák homlokát nem szokta babérkoszorú disziteni. Mire való tehát az aggályoskodás, a bátortalanság, mely nemcsak tenni, de tán akarni sem mer. Protestáns testvéreink nem ily aggodalmaskodók. Még a mihez nincs is joguk, azt is bátran és fenhéjázón követelik. Napról-napra jobban bebizonyosodik, hogy igazunk volt a protestánspolitika elbirálásánál. Az 1848. XX. t.-c. végrehajtását mind erősebben követelik, még pedig oly értelemben, mint a korponaiak. Már eddig is nagyon megjött az étvágyuk a katholikus vagyonra, a francia közmondást pe Tg mindnyájan ismerjük. És mi még mindig félünk ugyan ezt az 1848. XX. t.-c.-et kitűzni zászlainkra ? Hisz mi e törvény alapján csak jogainkat követeljük. Valóban kitűnően jellemző állapot! A protestánsok azt is fennen merik követelni, amihez semmi Feloszlom! Megsemmisülök attól a bajtól, pedig tudom, hogy ez a mosoly csak divat, mint annyi más, mint az, hogy a ruhaalj suhog, hogy selyemcsipkés sárga-fekete, vagy narancs-vörös. A ruhája suttogása! Tudja mit jelent nekem ez? Egy álmot, egy boldog öntudatlan álmot, amelyben elvesztem eszmélőképességemet, csak a szivem dobog, csak az zakatol. Elfojt mindent bennem a tűzharc, szédület ér attól a misztikus suhogástól és álmodok bolondos költeményeket, gyerekes meséket. Követem igy lépten-nyomán, mint egy holdkóros és szövi a megkinzott lelkem öntudatlanul az ábrándképeit. Vagy talán nem is az én képzetem ez, hanem minden a ruhájában van. A ruhája agyvelőt bolygató suhogása mesél nekem, az sug olyan történetkéket, amilyet az ember csak a szivével álmodhat. Akaratlanul lirikussá leszek és ütemeket keresek, találok, a lebegésében, rímeket a sihegö hangokban. Követem és lesem a mozdulatát, mert minden lépése egy édes sor a költeményben, egy gyönyörűséget adó gondolat. S mikor végre eltűnik szemeim elöl, akkor haza rohanva — verselek. Én, bolondos poéta! Képzelje asszonyom, verset irok! Rímekbe szedem a leheletszerű járását, a lelket ölö tekinjoguk, mi meg jogos követelésünkkel se merünk előállni. Hol itt az okosság ? Azt mondják sokan, az autonómia tisztán belügye a katholikusoknak, tehát nem tartozik a politikai kérdések közé. Az országos választási harcba bevinni tehát nem lehet és nem szabad. E beszéd látszólag szépen hangzik. A fülnek nem lehet kifogása ellene, de az észnek igen. Miért ? Egyszerűen azért, mert ez állítás csak theoriában igaz. Tényleg a dolog ellenkezője áll. A kath. autonómia kérdése, melynek tényleg a katholikusok belügyének kellene lenni, manap politikai kérdéssé változott. A kormány s ez esetben annak képviselője a vallás- és közoktatásügyi miniszter tették azzá. Szándékosan nem mondjuk, hogy Wlassics, mert itt nem az emberről, de rendszerről, liberális logikáról és hatalmaskodásról van szó. Igen, maga a kormány tette az autonómia kérdését politikai kérdéssé azáltal, hogy a minket jogosan megillető autonómia tervezetét komolyan a fennálló törvényekbe ütközőnek jelentette ki. A kormány ezt a fogást — s tagadhatatlanul szerencsés fogás a kislelküek lefegyverzésére — találta, hogy a valamit érő autonómiának nyakát szegje. Névszerint: nem akarja kiadni az országos vagyont, a vallás- és tanulmányi alapokat, mert ezeket az 1848. III. t.-c. 4. és 18. a felelős miniszter rendelkezése és kezelése alá utalják. A második sarkalatos pontnál, az iskola-ügynél az 1883. XXX. t.-c.-re hivatkozik. Még a katholikus egyetem felállítása is csak törvényhozási intézkedés mellett történhetik. Ennyire fél a miniszter ettől a holdban levő ügytől. Pedig láthatja, hogy a püspöki kar még a tavaly megígért bizottságot se nevezte ki. Az autonómia harmadik főtárgyánál, a nagyobb javak betöltésére vonatkozó kérdésnél a miniszter szinte a törvényre hivatkozik. Szerinte az 1848. III. t.-c. 7. §-a értelmében a kijelölési jog a minisztert illeti meg. E jogot tehát az autonómia szintén nem gyakorolhatja. Ime az autonómia három sarkalatos kérdésénél a miniszter a fennálló törvényekből font hurkot az autonómia tervezetére. Pedig ezek nélkül az autonómia halva született intézmény lesz. Jól érzik és tudják ezt azok is, kik a mindenáron-autonomiának hivei, s akik a miniszter álláspontját szem előtt tartva dolgoznak az autonómiai szabályzatain. Azt bizonyosra vesszük, hogy a kormány álláspontját meg nem változtatja. Hiába bizotetét. Azokat a bohókás történeteket irom meg, amit a ruhája suttogott, amit a parfümje lopott a lelkembe. Elmesélem, hogy asszonyom ön szeret engem tudtán és akaratán kivül, hogy telepatikus érintkezéssel van egybekötve szivünk ; és hogy én a szegény, rongyos poéta, én odaadom a szivemet, azt az érzelemteli, keblet szétdobni vágyó szivet, odaadom, és asszonyom maga ezt visszalöki. Eltaszít magától, mert felháborodik a vakmerőségemen: de hogyis merészel egy rongyos poéta, egy ilyen szép asszonyt szeretni! Mert a XX. században vagyunk; vége a romantikának, minden a természetesség, a legkönnyebb lehetőség medrében folyik. Vége azoknak a szép időknek, mikor a pásztorfiúk királylányokat kaptak, mert eltudták furulyázni a szivüket. Vége ennek a szép világnak, és már csak a bolondos poéták álmaiban létezik. Igen! az ilyesmi csak álom, és az a világ, melyben torzképü faunok nádsippal csalták ki a sziklafokon gyöngyöző habokból a sziréneket, ez egyszerűen álomnak is vakmerő, képzeletnek megfoghatatlan. Tehát ellökött magától? Itt vagyok a porban, annyi illúzióm romjai között, és eszmélni kezdek! Eszmélni kezdek a sziv, az erkölcs szocializmusára ... nyitanók be — hiszen azt már régen megtették — hogy a miniszter felfogása téves, hogy az ő általa korlátokul állított törvénycikkek éppen nem gátjai a mi autonómiánknak. Mert ama törvények nem rendelkezési és kezelési, hanem félügyeleti és ellenőrzési jogot biztosítanak a miniszternek. A középiskolákra vonatkozó (1883. XXX. t.-c.) törvénynél még Apponyi is elism eri, hogy a miniszter álláspontja elfogadhatlan. A püspöki kinevezéseknél meg az ellenjegyzési jog és kötelesség szinte távol áll a jelölés jogától. De mellőzve minden jogi vitát vagy fejtegetést, kérdezzük: a kormány ismeretes s fenvázolt felfogása mellett mire vagyunk utalva ? Arra, hogyha valóságos és. életrevaló autonómiát akarunk, azt a jövő országgyűlésen a törvények megváltoztatásával, illetve azok helyes értelmének kifejezésre juttatásával megszerezzük és biztosítsuk. Azoknak álláspontja, kik a püspöki kar, vagy a bizottság első tervezeténél szűkebbre szorított autonómiát nem akarnak, csak ez lehet. Meg kell változtatni e törvényt, illetve helyesen kell értelmezni. Mivel pedig ez az országgyűlés dolga, világos, hogy az autonómia politikai kérdéssé vált. Szükséges, hogy a képviselő-jelöltek, kiket bizalmunkkal megtisztelünk, s kiket a mi jogunk szószólóiként választunk, e kérdésben is jelöljék meg férfiúi határozottsággal az álláspontjukat. Ennyit követelni minden lelkiismeretes választónak nemcsak joga, de kötelessége is. \ De mit csináljanak azok, kik beérik a minisztertől körülnyirbált autonómiával ? Annál is inkább, mert ök biznak, hogy a kongresszuson többségben lesznek, tehát lesz autonómia a törvények megváltoztatása nélkül. Ezekre talán áll az ellenvetés, hogy az autonómia a mi belügyünk, a politikába ne vigyük bele. Kereken tagadom. Hisz ök maguk azt vallják, hogy fejleszteni akarják az autonómiát. Ok most csak azért fogadják el, mert a valami mégis jobb és több a semminél. Hogyan és merre fogják fejleszteni, ha országos törvényekkel torlaszolják el az utat. Nem kell-e tehát előre gondoskodni emberekről, kik a torlaszokat elhengerítik. Ha komolyan fejleszteni akarják az autonómiát, máskép nem járhatnak el. Továbbá a kik igy elfogadják a miniszteri autonómiát, azok maguk is vallják, hogy nem azért elégesznek meg ennyivel, mert csak ennyihez van jogunk, hanem azért, mert csak ennyit kapunk. A jogot tehát nem adják fel, de akkor gondoskodjanak egyénekről, kik szinte nem adják fel, Kezdem megvetni, gyűlölni a bálványomat. Megvetem csodás szépségében, gazdaságában, méltóságában és fölé emelkedek lángszivem tiszta érzelmének szárnyain. Képzeletben uralkodók fölötte, mert lélekben én vagyok a hatalmas, én vagyok a magas. Ott a sziv helyén, egy hitvány kő nyomja a vért az erekbe; itt az én keblemben egy érzelem-gyémánt, ami a szenvedések tüzében tisztult meg, ami a kinok kinpadján csiszolódott vakítóvá, ez mozgatja az életet. Kincseim vannak. A tiszta lélek kincsei; egy mérhetetlen gazdagság. Ha igy nézem önt, asszonyom, fönségem magaslatáról, olyan sivárnak, olyan üresnek tetszik a földi élete. Mit érhet egy élet szeretet nélkül, boldogság nélkül, cél nélkül ? Mert a szeméből látom, hogy nem szeret, hogy nem boldog, és célja sincs életének. Én szeretni, égni tudok, boldog vagyok a szenvedésemben, és célja is van az életemnek; az igazság hirdetése. Mert nem boszú az, ami a megvetett tiszta érzelmet az előbb hatalmas ideál fölé helyezi, nem boszu ez, hanem igazság. Igazság! mert érdemetlen nem uralhat egy szellem kincset. Ezért lázadtam fel, ezért ragadtam meg lelkem széttépett bilincseit, hogy feje fölé csör-