ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-08-18 / 34. szám

s kik azt fenn is akarják tartani, s kik e véleményüknek az országgyűlésen, az ország szine előtt is kifejezést fognak adni. Mert szükség lesz erre a jövö országgyűlésen bizonyosan! Szóval az okosság ismét csak azt követeli, hogy váltsuk ki a képviselő-jelöltekből az autonómiánkról táplált véleményüket. A mai körülmények között az autonómia mikéntjének kérdéseit nem lehet elszakítani a lenni vagy nem lenni kérdésétől. Nem részletes programmokat várunk és óhajtunk, de a fő, sarkalatos kérdésekben kívánjuk a jelöltek álláspontját. Nézzük meg jól kath. polgártársak, hogy a kit bizalmas szavazatunkkal megakarunk tisztelni, miként gondolkozik a mi jogainkról. Mindössze ennyiről van szó. Ezt pedig meg nem tenni nemcsak gyávaság volna, de kötelesség mulasztás. Ha igy fogjuk fel s igy visszük be az autonómia kérdését a választásokba, evvel csak használhatunk a jó ügynek. Másrészt meg senki sem vádolhat, hogy mi az autonómia kérdését pártpolitikai kérdéssé tettük, hogy egyik vagy másik párt számára foglaltuk le. A mi kétségkívül nem volna helyes, s meg is akaszthatná az autonómiát útjában. Tehát mi azáltal, hogy az autonómiát beakarjuk vinni a választásokba, nem teszszük az autonómia kérdését pártpolitikai kérdéssé —ezt ismételve hangoztatjuk. De minthogy a kormány már eleve politikai kérdéssé tette, söt maga és a liberalismus számára egyenesen hatalmi kérdést csinált belőle, mi is a politika élet-halál mezejére vagyunk kénytelenek vele kimenni. Majd meglátjuk, elválik, hol találjuk meg ama férfiakat, kik jogainkat elismerik s védeni is készek? Előre is sejtjük, hogy a liberálisok közt aligha. Sajnos, de az eddigi kongresszusok és bizottsági gyűlések ezt mutatták. Jó lesz tehát vigyázni, jogaink fölött őrködni s nem aludni, meg a béke nevében alkudozni. Túri. A fővárosi hitoktatás küzdelmeiből. (A) Egy hozzáértő férfiú egyszer azt mondta néhány budapesti hitoktatónak: az Önök munkája ott a fővárosban valóságos guerilla harc. Sajnos, nagyon is igaza volt. Nem kell lefáradnunk a búrokhoz, ha azt a szomorúan érdekes képet akarjuk látni, hogyan küzködik egynéhány magára hagyatott csapat egy mindent agyongázoló nagyhatalom ellen; akik csak egy kissé ismerik a fővárosi viszonyokat és nemcsak látgessem a zsarnokságnak, hogy értse meg a fegyverré vált békó szavából, hogy van egy harc, mely rettentőbb minden földinél, mert a szellemeknek, a sziveknek harca, amiben nem a bosszú dühe jut győzelemre, hanem: az igazság. Az igazság, ami a fenségnek bibort ad, a koldusnak rongyokat, és nem fordítva, hogy megcsúfolja ezt, vagy amazt . . . Ime prózában mondom el költeményemet. De még tovább is van. Egy köteten át hirdettem az igazság isteni igéit, és egy köteten át dörgettem az igazság tisztító villámait, a szellemek, a szivek sötét-borus, miazmás éjeiébe. És mikor kész volt a kötet, a szivem vérével megirt költemény, akkor elvittem egy kiadónak, hogy napvilágot lásson, hogy hirdesse a világba szerteszét a tiszta gondolatot; az igazságot, amitől megkönnyül a lélek. Hagy kiáltsa a nyomtatott betü, amire élőszó kevés, amire nincs kép, vagy szó, hogy kifejezné. Hagy lássa a sok hamis fénynyel övedzett epigon, hogy elfog jönni az a nap, mikor a sok elnyomott harcra kél. A lelkemet irtam meg ebben a verskötetr ben, amelyben szerelem, imádás és a sziv jogai alkották az alapigazságot. Mikor irtam, ott lebegett ön asszonyom az Íróasztalom fölött. nak, hanem akarnak is látni, azok megtalálhatják ugyanezt a képet itt is. Van a fővárosi iskolákban hitoktatás, az igaz, hanem ez az idegrontó munka, amelynek az em'berei olyan szép egymásutánban kerülnek le Meránba meg lkába, s amely azért folyik, hogy a négyszázharmincezer katholikusnak gyermekét hitében és legalább viszonylagos ártatlanságában megtartsa — ez a munka nem egyéb, mint folytonos küzdelem, nemcsak a rendelkezésre álló kevés idővel és a gyermek rossz hajlamaival, hanem igenigen sokszor éppen azokkal a tényezőkkel, amelyeknek ugyanazon célért kellene dolgozniuk: tantestületekkel, szülőkkel, iskola-igazgatókkal és ezektől följebb és lej ebb álló mindenféle kis és nagy hatalmasságokkal. A mi pedig a legelszomorítóbb az egészben, ami ennek a sokszor keserves küzködésnek a guerilla jelleget adja, az a körülmény, hogy az elcsigázott kis embernek egyedül kell küzdeni és nem segíti öt semmiféle hathatós rokonszenv. ízelítőül a vasárnapi reggeli kávé mellé egy példa, egyelőre nevek nélkül. Van a székesfőváros jobbparti részében egy polgári leányiskola, amelyet évek óta elkedvetlenedve hagy ott minden hitoktató. Az ok: az igazgató magatartása. A hitoktató tanit szertartástant, tanit egyháztörténelmet, megpróbálja növendékeit vallási gyakorlatokba is bevonni, buzdítja őket, hogy éljenek katholikus életet az iskolán kivül is, — de még nem számolt az igazgató úrral. Az nem katholikus, a mi még nem volna baj, még akkor sem, ha ö tanítja a világtörténelmet: az iskolai év első felében rendesen meg is vannak valahogyan egymás mellett, ámde az év közepénél már sehogysem birja tovább, akkorra kiszakad a hires »türelem«-nek zsákja. Akkorra elértek az anyagban az érdekes thémákhoz és hatásos világításban következnek egymásra az inkvizíció, a reformáció története és természetesen a jezsuiták. A fekete festékből kijut bőségesen a vérszomjas Torquemadának, aki 60,000 ártatlan áldozatot hurcolt a máglyára, megkapják a magukét a középkori szerzetesek, akik nem fogadták szívesen Gutenberg találmányát, mert az jövedelmi forrásaikat csökkentette, de leginkább meglakolnak a gonosz jezsuiták, akik a »cél szentesíti az eszközöket«-féle tant hirdették, a fejedelmeket mérgezett ostyával etették meg stb. Mutatóba talán elég ennyi; a többi megtalálható néhai Toldy Pista jezsuita repertoákjában, idővel majd talán a kathedrára kerül az is. Azután elkövetkezik a nagyböjt. A katholikus egyház ugyan tiltja híveinek ez időben a táncmulatságot, ámde ki tehet arról, hogy éppen ekkor ér véget az intézetben a tánctanitási kurzus, — ezt már csak illik egy kis táncmulatsággal befejezni? Vagy hogy ha esetleg beleesik az igazgató úrnak nevenapja, s ö, miután növendékeivel kellőképen megünnepeltette magát, mint jó paedagógus, örömet szerez az ifjúságnak és házi-bált rendez ? Szóval, az egyház készül a böjtnek leggyászosabb, utolsó heOtt mosolygott, vagy bántó tekintettel nézett rajtam végig. Ahogy futott az eszme után a toll, ahogy festette a fantáziám. És t a kiadó, az örökké szuszogó, aranyláncos kiadó; mit gondol asszonyom, mit mondott rá? Elolvasta figyelmesen, aztán megvitatta az egészet egy kritikussal, azután pedig megveregette a vállamat és igy prédikált: — Nagyon jó a vers! Ifjú ember! maga második Zivuska. De lássa édes barátom hova jutnánk, ha minden harmadik évben egy Zivuskát fedezünk fel? Hová jutnának azok, akiket egyes irodalmi társulatok protegálnak? És hová én, ha minden évben uj és uj neveket hoznék a piacra ? A közönségnek nem igazság kell, hanem név. Hatalmas név, például : Hazafi! Az ilyennek már nem kell aztán szép verset irni, elég ha a nevét firkantja alája. Mondom ifjú ember, ön egy valóságos zseni, de mi nem fedezhetünk fel minden évben ilyeneket, és igy — bocsásson meg, de ki sem adhatom a költeményét. Hanem tudja mit! ? Ha komolyan akar dolgozni, én megjelölöm az irányt, ahol érvényesítheti tehetségét. Irja meg egy nyolcsoros versben, hogy a legjobb magvak Mauthnernél kaphatók. Ezt jól megfizetem; sorjáért adok magának, de tére, a növendéksereg, melynek 85°/

0-a katholikus, táncol, a hitoktató pedig — máshol, nem tudom, hogy mit szokás ilyenkor tenni — a fővárosban azt teszi, hogy — nyel. Másfél évvel ezelőtt jött az intézetbe egy hitoktató, aki úgylátszik megpróbálkozott azzal, hogy hátha mégsem kellene ezeket a szurkos falatokat mind lenyelni, hátha mégis igaz valami abból a miniszterileg is hangoztatott »vallásos nevelés«-böl, még a katholikusokra nézve is ? Megpróbált hát lassan reagálni. Elmondotta a leányoknak, hogy nem kell azt szószerint venni, hogy II. Frigyest a pápa »szemelyes gyülölet«böl sújtotta egyházi átokkal, vagy hogy a boszorkányok felett egyházi bíróságok Ítélkeztek. (K. Gy. Világtörténelem a polgári és felsőbb leányiskolák III. osztálya számára. 13. és 60. 1.), hogy a Torquemada 60,000 ártatlan áldozatából (u. o. 46. 1.) bátran el lehet hagyni egynéhány zérust, meg hogy az egyház nem volt éppen ellensége a tudományoknak, mert p. o. a bolognai egyetem mást beszél stb. Megtette azután azt is, hogy a vallási társulatokat megismertette növendékeivel, mintegy száznak vakmerően feladta a skapulárét, a jobbaknak odaadta olvasmányul a szent István-társulat ifjúsági kiadványait, a növendékek közül sokan gyakrabban járultak a szentségekhez, söt még abban is reménykedett a fiatal ember, hogy azt a botrányos táncmulatságot áthelyeztetheti farsangba, vagy húsvét utáni időbe. A katechetai sziv meglehetett elégedve. De nem sokáig. Az »evangyeliomi türelem «nek sokat hangoztatott dudája nem birta ki a nagy nyomást, kilyukadt nem is egy helyen, de többön és szelepeiből mint valami kis kráterekből zúdult ki a felháborodás lávája. Elsőnek az ev. ref. kolléga menesztett a kir. tanfelügyelőség útján a felettes egyházi hatósághoz egy feljelentést »vallási izgatás« miatt. Ez azonban úgy járt szegény, mint a Noe galambja első izben, visszajött eredmény nélkül. Azaz hogy hozott valamit: egy orrot, de azt jól eltették ad acta, nem került elö máig sem. Azután megszólalt az igazgató úr. Kijelentette a konferenciai asztal zöld posztója mellől, a tantestületi hölgyek helyeslése közben, hogy a »gyakori gyónás vallási őrületbe visz« — továbbá, hogy »pedagógiai abszurdum« t. i. az egyháztól »vallási társulatokkal különbséget tenni katholikus és katholikus között« és felszólította a hitoktatót, hogy az ilyen helytelen praktikákat a módszeres nevelés és a vallási béke érdekében hagyja abba. Pe a krizis még sem itt következett be. Az váratott magára egész a nagyböjt végéig. A katecheta sejtvén, hogy mi készül, idejekorán lépéseket tett, hogy a táncmulatságot ne nagyböjti időre tegyék, ám az igazgatói válasz az volt, hogy a tánc éppen olyan tárgy, mint a hittan, és kitűzte a táncmulatság napját a fekete vasárnap előtti szombat estéjére. Itt már azután véget ért minden kedélyescsak magának, mert látom, hogy törekvő ember : husz fillért. Ezt irja meg, ezzel jövőt alapithat magának és csak arra figyelmeztetem, hogy a refrén ez legyen: Mauthneré a diadal.' Én pedig mendegéltem haza, ahol a jó honorárium reményében előlegezett három darab fával befűtött kályhába dobtam a költeményemet, és mentem uj ideált keresni, amiért ismét egy fél emberéletet rovok papírra, akiért elpocsékolhassam szivem utolsó vérét. Utamban ismét találkoztam önnel asszonyom és újból érte égtem. Azok a bolondos, szerelmes regék jutottak eszembe, melyeket már egyszer megírtam, de a közönség nem akarta olvasni. Bár tudom, hogy igy van, mégis folyton a szerelmet énekelném, mert azt tanultam a szeméből, s mert a szivem szerelemre van teremtve, de nem élhetem magam ismét bele, mert most asszonyom az ön lebegése erre int: A legjobb magvak . . . Sorja husz fillér . . . És mintha a ruhája sihegése is a refrént súgná a fülembe, édesen, szerelmesen: — Mauthneré a diadal ! A másolat hiteléül: Dvihally Géza.