ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-08-11 / 33. szám

Gondviselést dicsőségesen uralkodó pápánk jó­létéért. A bíboros helynök elrendelte, hogy a szent misében az ő szentségeért mondandó imák erre a szándékra mondassanak, nemkülömben minden templomban a szent olvasó után az »Oremus pro pontince nostro Leone : Dominus conservet Eum« kezdetű ima mondassék. Valóban megható a római templomokban az ájtatos sokaság imáit hallani, melyek a pápa hosszú életéért, boldog­ságáért és dicsőséges uralkodásáért emelkednek a magasba. E célból azonkívül f. hó 9-én a helynök ur ö fömagassága külön ájtatosságot tartatott a római szent Ignácz templomban, melyre Rómának min­den kath. iskoláját meghívta. O maga mondotta a szent misét és számos hívőnek osztotta ki az élet kenyerét. Legyen ezen ünnepségek fénypontja, mely­ben testvér a testvérrel vetekedve mintegy aján­dékul hozza a szentséges atyának legszebb aján­dékát, szive ájtatosságát. Hogy pedig a szentséges atya szivének édes vigasztalást szerezzünk, egy ujabb tervét óhajtanok megvalósítani, melynek létesítése végett mindazok jó szivéhez és nagylelkűségéhez fordu­lunk, akik e szent célra közremunkálkodni óhaj­tanak. I. Kell, hogy kivétel nélkül minden ker. kath. ember szeretettel és ragaszkodással visel­tessék a római pápa székesegyháza a lateráni szt. János Bazilika iránt, melynek tetőzete elke­rülhetlen javításokra szorul. Ki lépett be hivő lélekkel a szentélybe és nem érezte magát elra­gadtatva annyira, hogy Konstantin bazilikájának a világ összes templomai anyjának és fejének emléke lelkéből soha ki ne törlődjék? A szent-Ferenc-rend négy rendfőnöke e célra alamizsnaadásra kérte föl a harmadik rend tagjait. Bizunk benne, hogy szt. Ferenc harmadik rend­jének fiai nem késnek az Isten dicsőségére emelt e nagyszerű építmény ékesitésére sietni, hogy ezáltal örömet szerezzenek a szentséges atyának, kinek annyira szivén fekszik, hogy ez a bazilika, melyet már III. Ince pápa assisi szent Ferenc vállain szemlélt, fényben, pompában és ékesség­ben ragyogjon az Összegyház dicsőségére. Az összes egyházmegyék föpásztorait föl­kérjük majd, hívják föl papjaik jó szivét arra, hogy kiki egy szent miséje alamizsnáját erre a célra áldozza. A főtisztelendő papság a felaján­a késő órákban bandukolt az öreg ellen konspi­rációt tervezet triumvirátus meglehetős borközi hangulatban haza felé ... A stácinak különben valamelyes megkapó ötlete támadhatott, mert az eléggé barátságos 36°-os estén kedélyesen dör­zsölgette a kezét ... Másnap találkoztak. — Hová, hová Demikém ? —• Vásárra, ha ugyan megyek. — Lovakért, nemde ? — De milyenekért, gyerek ! — Valami jó vérű lovat csak nem bizol a »pro­letár« kocsishadra. Rendelek sürgönyileg jó kocsit a lovaknak s legjobb lesz, ha te is velük mégysz. Igy biztosítva vagy minden baj ellen. Tüzes angolok­nál könnyű a lábtörés, a vasút meg nem szavatol. — Megölellek szentem; — tört ki a lelke­sedés az Öregből, — pompás gondolat. Előre is köszönöm. Vásár után küldök egy-két »füstmo­só«-t! Szervusz ! Megrázogatta barátságosan a stáci kezét s elköszönt. Ez meg sunyi szemmel fordult be az iro­dába, a hol nemsokára a monoton klappolást kacaj nyomta el . . . Szerették volna mindannyian — legalább is a waggon ablakán bekukkantva szemlélni az öreg nem szokott, lovaiért áldozott (mert a magyar dzsentri sokra képes a lóért) keserves utazását ... Várták is Demetert a vásárról ! O nem jött ugyan, de a lovászgyerek egy ákum-bákumos levelet hozott másnap a főnöknek, a ki a feno­menális siker teljes tudatában lelkesedéssel ol­vasta a következendöket: lott alamizsnát a föpásztorhoz juttatja, ki a hely­nök ur ö fömagassága utján ö szentsége lábaihoz helyezi. II. Külön felhívások fognak küldetni az apácáknak, női nevelőintézeteknek és mindazok­nak, kik a szegény templomok számára egyházi ruhákat készítenek, hogy ez évben az egyházi ruhákat nagyobb számban készíteni szíveskedje­nek, hogy igy a szegény templomok számára több jusson elosztásra, az istentisztelet fényének emelésére. Nagy vigasztalás lenne a szentséges atyára nézve, ha a neki felajánlott egyházi kész­leteket az O nevében a szegény templomoknak kioszthatnák, és ez által örömet szereznének a legméltóságosabb Oltáriszentségben rejlő édes Jézusnak. III. A jövö évi április felében a kath. világ nagy zarándoklatra készül az apostolok sírjához és a szentatya lábaihoz. Róma a világegyház fiaihoz intézi hivó szózatát, hogy minél többen vegyenek részt ezen a világünnepélyen. Rajta tehát mindnyájan, kik tehetősek és befolyásosak vagytok, járuljatok hozzá, hogy a Krisztus helytartójának, a vatikáni Aggastyának szánt fiúi hódolat minél fényesebben sikerüljön; különösen pedig azok vegyenek részt, kik társa­dalmi állásuk és vagyonuknál fogva Istennek többel tartoznak, mint mások. IV. E szomorú időkben legyen a Péterfil­lér, több, mint egyszerű könyöradomány, legyen valóságos tartozása, adója a kath. népnek, hogy Krisztus mindenéből kifosztott helytartója köny­nyebben viselhesse ama nagy kiadásokat, melyek már csak a külföldi missiók fentartására és gyarapításával is vállaira nehezednek és hogy igy a kath. hivek is közremunkálkodjanak szent hitünk terjesztésében. A közelgő ünnepi évben legyenek a ka­tholikusok is a rendesnél bökezüebbek közös aty­juk, a római pápa iránt és a hivők sugallta adományt legyenek szívesek az illető püspök úrhoz juttatni. A püspök urak pedig a római rendező-bizottság utján a bíboros helynöknek, vagy személyesen a szentséges atyának mutatják be a nevezett adományokat. V. A kath. érdekeket védő római Primaria­egyesület különös ünnepségekről gondoskodik majd Rómában. Ily különös ünnepségeket ajánl a hely és idő körülményeihez képest az egyes egyházmegyékben is azon vállalatok előmozdítá­sára, melyek a hivek lelkében és szivében az »Köszönöm a figyelmet: »ökörtöl lotanacs«. Csakhogy darabokban nem liferáltak haza . . . Pipám csutorája a rázkódástól csaknem a fogam fehérjét hagyatta ott velem. Se' leülni, se' állani. Dühömben majd a lovászgyerekeket dobáltam ki ábécérendben. Perjésnél tovább nem álltam ki már. Inkább a lovak vesszenek, mint én. A mi a »füstmosót« illeti: kapsz — kancsukát. Téves nézetem megváltozott: ezek mártí­rok, ti vagytok az urak, dehogy — a prole.tárok. Jobb erkölcsöket! stb.« Megtörtelek ezzel a kis utazással — öreg dió — fejezte be a megjegyzések sorozatát a stáci. ... Jó ideig nem mert ugyan az öreg szeme elé kerülni, de azóta, hogy megbékült, a kived­lett reformátor gyakran beszél a közlekedésügy mártírjairól . . . * Ilyen testet-lelket ölő forróságban nincs na­gyobb passzióm, mint a lapokat olvasva böngészni ä híreket, csak azért, hogy a közlekedésügy éber őreinek én is tehessek egy kis viszontszolgálatot, ha mással nem, legalább azzal az Örvendetes hír­rel, hogy akadt egy maecenás, a ki az ő javukat is szivén viseli; mert a fejemet adom arra, hogy az öreg nemes Litkey testamentuma a vasutasok amúgy is mozgalmas életében szivet megmoz­gató Örömet szül : egy nagylelkű alapítvány alakjában . . . . . . De a gőz és a füst századában a stíl­szerűség adja tollamra azt a szivetszoritó csüg­gedést is: vájjon a szerkesztő ur nem füstöl-e ki értesítésemmel ? Lacsny Ferenc. igazi krisztusi szeretetet növelni leginkább alkal­masak. Oh Romának és a kath. világnak hivei ! Iparkodjatok lelketek egész hevével e meghívást követni. Minél jobban távolodik a világ Krisztus Helytartójától, annál többet szenved; minél job­ban közeledik Hozzá, annál bővebben részesül Krisztus kegyelmének ajándékában. Ünnepségeinkkel XIII. Leo pápaságának 25 éves jubileumát óhajtjuk megünnepelni. Bár vezetné vissza ájtatosságunk fönsége és komolysága elté­vedt testvéreinket ahhoz, ki e földön a menny­ország kulcsait hordozza. Áldja meg a jó Isten a mi egyetértésün­ket e vállalat megvalósításában és engedje, hogy meghozza a várva-várt gyümölcsét, a hitélet föl­lendülését. Kelt Rómában, Űrnapján, 1901. Pespighi Péter, bíboros, helynök, az ünnepi bizottság elnöke, és mások, kik az elnökség és igazgatóság tagjai. Színházainkról. Korunk legnagyobb nevelője a korszellem. O tetőzi be a munkát, melyet a modern paeda­gogia az iskolákban megkezd. E nevelő a sza­badelvüség és felvilágosultság zászlaját lobogtatva, varázserővel gyűjti maga köré a tanítványok ezreit, millióit. Tantermei a színházak, sör- és borcsarnokok, kaszinók, szabadkőműves páholy és parlamentek. Tankönyvei a pogányszellemü lapok, erkölcste­len regények, politikai irányú, szépirodalmi mü­vek, költemények és az Isten-eszmét gúnyoló természettudományi és főleg bölcseleti könyvek. Serény munkálkodását korlátlanul űzheti e hamis nevelő a szabadsajtó aegise alatt. Az állami közegek, melyek pedig a legkisebb gyanús harasztzörgést is államveszélyesnek tartják, e nevelő pusztító garázdálkodásával szemben nem gyakorolják föfelügyeleti jogukat, söt megfogha­tatlan módon még útját egyengetik. Csak akkor jajdulnak fel, akkor kapkodnak fühöz-fához, mikor a gonosz nevelő tanítványai szerzett tudományukból nyilvánosan practice vizs­gálatot tesznek: midőn a miniszterelnök palotá­ját ostrom alá veszik, a fejedelmek szivére gyil­kot irányoznak, vagy »sérthetetlen« személyöket megserétezik. Lássuk csak, hogy korunk legnagyobb neve­lője a korszellem, miként működik a színhá­zakban. A pogány Róma rabszolga népe testi és lelki igényeinek kielégítéséül nem kért mást, mint: »panem et circenses«, kenyeret és véres színjátékot. A mai kor fehér rabszolgái sem kivannak mást, mint vér- és idegizgató jelenete­ket. Ezen célra pedig legjobban megfelelnek a színházak. Szaporodik is a színházak száma rohamosan. A mit egykor Plutarch állított a vallásról t. i. hogy inkább létezhetik város falak, házak, nap nélkül, mint vallás nélkül, azt ma szórói-szóra elmondhatjuk a színházról. Mert nélküle csakugyan alig található város. Az a kérdés azonban, hogy örüljünk-e, vagy szomorkodjunk e miatt? Vájjon a színház hasznos-e, vagy veszélyes ? Színházaink hajdan hazafias hivatást telje­sítettek. Ezek voltak hivatva a magyar nyelv tiszteletét erősíteni, nemzetiségünk fönmaradásába vetett hitet föntartani és minél mélyebben meg­gyökereztetni. Ma ezeket nem tekinthetjük a színházak hivatásának. És pedig azért nem, mert a színházak már nem az erény és honszeretet melegágyai. A szín­házak mai szervezetükben, eredeti céljukat tekintve épen ellenkező irányban működnek: nem épite­nek de rombolnak, nem nevelő intézetek, hanem büntanyák. Ma a színház, mint Bonald francia iró megjegyzé: »finomitja a modort, a társalgást; rontja az erkölcsiséget.« Hallgassunk csak meg néhány tekintélyt, miként vélekednek a színházról: Racine János, az első rangú drámaíró annyira megutálta a szín­házat, a színműírási s minden vele járó dicsősé­get, hogy 38 éves korában (1677.) teljesen félre vonult s családja körében, mint példányszerü

Next

/
Oldalképek
Tartalom