ESZTERGOM VI. évfolyam 1901
1901-07-07 / 28. szám
A napirend a következő volt: Jul. 3. 7V 8 órakor vacsora. » 8V 2 B rövid bevezető a kápolnában. Jul. 4. 1 / 2 Q • kelés. » x / 4 7 » reggeli ima, elmélkedés, sz. mise. » 8 » reggeli, szabad idö. » 9 » elmélkedés. » 10 » szabad idö. » ll1 ^^ » lelki olvasás a kápolnában. » 1 / 2 12 » készület a szent gyónáshoz. » 12 » ebéd és szabad idö. » 2 » keresztút. » J / 2 4 » elmélkedés. » 4 » szabadidő, olvasgatás, reflexiók. » 5 » elmélkedés. » 1 j i 7 » olvasó a kápolnában. » 1 / 2 8 » vacsora. » » esti ima és lefekvés. Jul. 5. éppenigy; a szabadidőben gyóntatással. Jul. 6. befejezés. Sz. mise, sz. áldozással. Az egyes elmélkedések a lelkigyakorlatok jelentőségéhez mért és a tanitói hivatás körébe tartozó tárgyról szólottak és pedig: az életcélról, az örök igazság és az örök eszméről, az Isten végtelen hatalmáról, a bűnről, a bánatról, a lélek tisztulásáról és végül a kereszt szeretetéről. A jelenvoltak osztatlan figyelemmel kisérték az egyes elmélkedéseket és látható volt a hatás, melyet az eredményezett. Sokan kijelentették, hogy máskor is örömmel részt vesznek a lelkigyakorlatokon, söt jövőben a jelentkezők száma nagyon fel fog növekedni, mert érzik mindnyájan, hogy menynyire rászorulnak ilyen lelki oázisra. Nem egy tanitót egy-egy elmélkedés után könnyezni és mély gondolatokba mélyedve láttunk. Mintha most éreznék csak, hogy mivel tartoznak hivatásuknak. Nagy épülésére szolgált a tanítóságnak, hogy a lelkigyakorlatokon a tanitóképző tanári kara is tekintélyesen volt képviselve. Megjelentek : Guzsvenitz Vilmos igazgató, Keményfy K. Dániel, Bertalan Vince és Klinda Károly tanárok. Bertalan és Klinda, mint világi tanerők a tanitókkal együtt végezték végig az egész lelkigyakorlatot. A tanárok megjelenése a volt tanítványokra láthatólag jó hatással volt. A szent gycnásnál dr. Prohászkának dr. Fehér Gyula belvárosi plébános és Brühl József vice-rector segédkeztek. Feledhetetlen pillanatok voltak a búcsúzás és szétoszlás pillanatai. Mint valami keresztes örcsapat, oly lelki fönséggel és hangulattal távoztak a tanitók a szent íalak közül a lelki gyönyörök kedves emlékeivel. És mert a magyar lélek szivét ki szokta önteni, mikor az tele van érzelemmel, Guzsvenitz Vilmos talpraesett beszédben tolmácsolta a tanitók háláját Venczel Antal praelatus előtt, ki viszont rámutatva az exerciciumok fontosságára, annak minél nagyobb — Csak az első percben. Mig imádkoztunk. Belefehéredtem. Azt hittem beszélni sem tudok, úgy össze szorult-a torkom. — De aztán lecsillapodtam s ment minden, mint a karikacsapás. — S ha csak kissé is észre vettem, hogy valami izgat, a falon levő keresztre néztem s az hatott. — Lássa, mikor pedig én mondottam, hogy milyen könnyű a dolog, nem hitte ! — Oh Szent Antal is segitett. Viszem is neki a virágok felét, mert a másik a temetőbe megy atyám sírjára . . . — Szép. De mért oly kedvetlen Piroska? — Semmiért. Igazán semmiért! Az bántja, hogy a vizsga-elnök nem fogott velem kezet, s nem dicsért ki. — Oh ezért nem haragszom ! — vágott közbe Piroska is — mert az emberi dicséret nem lehet jutalma annak a fáradságnak, a melyet egy buzgó tanitó áldoz tanulói előrehaladásáért . . . De hogy a hivatalos felsöség, még csak meg se szorítsa azt a munkás kezet, az igazán rosszul esett, hogy ezzel sem buzdított, az igazán fáj . . . — Hja, hiszen ön nagy tévedésben van, kedves Piroska kisasszony, ha azt hiszi, hogy a vizsga-elnököket az igazi érdeklődés hozza oda, ugy mint a szülőket! — Ezek a vizsga-elnökök jönnek, mert kell, ott ülnek, mert kell s türelmetlenül — tisztelet a kivételeknek. Persze örülnek, ha mehetnek és szabadulhatnak ... A siető ember pedig sohasem figyelmes, sohasem méltányos. — Megvan ezzel elégedve ? — Igen! — Akkor — legyen olyan jó kedves Piroska kisasszony, adja ide a kártyát. Mi meg, Csabai néni és Ilonka! üljünk le, hisz' oly régen licitáltunk a betlire. Jeszenei. elterjedését kívánta, s egyúttal megígérte, hogy mig ö lesz a szeminárium élén, mindig szívesen lesz házigazdájuk a lelkigyakorlaton résztvevő tanítóknak. Szives szavakban köszönte meg ugyancsak az igazgató Brüll vice-rector fáradozását is, aki gavalléros routinnal rendezett mindent, ami a szeminárium vendégszeretetére fényt vet. Legmeghatóbb volt a tanitók hálája dr. Prohászka Ottokár előtt, kinek Hrivnyák János székes-fővárosi tanitó meleg és kegyeletes hangon tartott szép beszédben köszönte meg azon lelki és szellemi gyönyört, mely e napok alatt egész valójukat lefoglalta. ígérte, hogy nemcsak meghallgatói, de cselekvő férfiai is lesznek a hallott igéknek. Dr. Prohászka Ottokár a válaszában is semper idem maradt. Ezzel mindent megmondtunk. A lelkigyakorlatok után a tanitók Guzsvenitz Vilmos igazgatót keresték fel és nevükben Szimrák János dömösi kántortanító köszönte meg azon kegyeletes ügybuzgalmat, melylyel e szent ájtatosságban való részvételre őket összehívta és az intézetben a tantestülettől tanult keresztény elveket ily módon is ébren tartani iparkodik. A tanitók vidéki része még tegnap elhagyta városunkat és úgy ök, mint az itt maradtak már most, a jövö lelkigyakorlatra hangolják az elmaradt társakat. Egy jelenvolt. Az amerikai magyar kérdés. Magyarország sajtója az utóbbi napokban feljajdult ama hirek hallatára, hogy az orosz propagandát csinál saját fajának, az Amerikába vándorolt magyarság között. Ezen nagy izgalom a kellő értékre leszállítva is, túlzott sovén hűhónak tűnik fel. Olyan valami ez, de már természetes magyar betegség, mint mikor régi dicsőségünk zászlait lobogtatjuk, elhanyagolva belső erőnket s észre nem véve, hogy ez a zászló a múlté,, az alatt minekünk korcsnemzedéknek már csak elpusztulnunk lehet, ha új erőt nem szedünk magunkba; vagy hogy még világosabb példát mondjak: olyas valami, mint mikor a gazda elhanyagolja a házat, sőt még felgyújtja, aztán évtizedek múlva jajgatni kezd, hogy a puszta falak között dúvadak ütöttek tanyát. Csak nagyon természetes, hogy minden faj terjeszkedni akar, és mindent elkövet, hogy érdekeit megóvja, pláne akkor, ha már e tekintetben némi sikert is tud felmutatni. Az orosz odakint Amerikában tekintet nélkül Magyarország belviszonyaira, az ottani társadalomnak minden rétegében agitál saját érdekében, s ha látnoki erővel nem is, emberi erös számítással már ott lebeg egyesek lelki szemei előtt a hatalmas orosz világ-birodalom, a II. Róma, amely azonban, mint minden hatalom, egyszer összedől, hogy századok, talán ezredek múlva, saját romjain ismét felépüljön. Már most ha a szláv faj terjeszkedésének áramlatába került az a nyolcszázezer magyar, minden különbségtétel nélkül magával ragadja, mint épen a többi nemzetség és fajbeli népelemet. Hisz mennél zagyvább ez az elem, annál jobb talaja a célirányos propagandának, mert nem talál tömör ellentállásra, semmi politikai egyességet nem talál mi ellenét állná. S ha már most a kinlevö magyarok karjaiban vannak a hatalomnak, úsznak az árral, mennek a többiek után, lassan ugyan, de biztosan, söt a haza kerültek híveket szereznek ügyüknek, mert hisz az többet igér, mintha itthon nyomorog, és éhláztól gyötörve mellét veri, igaz magyarsága mellett. Szinte csodálatos, hogy a magyar közvélemény azokra akar számítani, kik e hazát azért hagyták el, mert létezhetésüket a magyar közöny tette lehetetlenné. Minden egyöntetű, hathatós támogatástól megfosztott népünknek itt kellett hagyni e hazát, mert nemzeti zászlókkal nem lakik jól a nép, a Himnusz bármilyen hangzatos, nem nyitja meg a mennyország mannafellegeit. Most veszszük csak észre a kivándorlással szemben viselt tétlenségünket, most, midőn Magyarországnak majd nyolcadrésze Amerikában keresi meg azt a kenyeret, melyet hazája is megadhatna neki. Ezeket az embereket akarnók ma a magyarság védőbástyájának tudni, kiknek szökni kellett a magyar otthonból, hogy az idegen által kínált kenyérbe beleharaphassanak? Akiket kidobtunk, szégyenben hagytunk, azok mentsék meg talán Magyarország önállóságát? addig mig mi tétlen tunyaságban nézzük népünk pusztulását. Mig mi itthon a nemzet nyakára engedjük a piócákat, mig saját élhetetlenségünkkel tönkreteszszük magunkat, talán az amerikai magyarok lesznek, kik annyira megerősödnek nemzeti érzelmeikben, hogy régi hazájuk iránti szeretetüktől hajtva, rettenetes hadi léghajókkal körül veszik majd a világot, és mindent romba lőnek, a mi nem magyar ? Magunk hoztuk a bajt nyakunkra. Hiába förmedünk oroszra, németre, saját gyarlóságunk müve, hogy oly rengeteg magyar van Amerikában. Az az indolencia, melylyel a magyar tűnő kormányok a kivándorlás kérdésével szemben viseltettek, most megboszulta magát, és még ha a magyar eszméletre nem tér, rettenetes következményei lehetnek a nemzeti ügyre. A kormányok saját hatalmuk biztosítására hoznak csak kocsideréknyi obskúrus rendeleteket, s hagyják a népet idegenek által megnyomoritani, s házukból, hazájukból éhen, rongyosan a világba verni. Az amerikai magyarság azért nem veti meg régi hazáját, nemzetiségét. Egy kis Magyarország lesz lassan Amerikában, melynek népe szétszórtan ugyan, de szivvel-lékkel egy, de hogy meddig fog ellent állni az ellennyomásnak ? . . . Az amerikai magyarok összetartására vonatkozólag felkérésemre a következő, s az ottani viszonyokat élénken jellemző levelet irta egy ott élő magyar ember, Kohányi Tihamér, a clevelandi Szabadság szerkesztője, ki a mult híjban épen a bevándorlás szabályozása érdekében igen mélyre ható felolvasást tartott Budapesten. Tisztelt honfitársam ! Szives felszólítása, hogy t. i. »az Amerikában élő magyaroknak összetartásáról írjak, igazán zavarba hozott. Kilenc éve szerkesztem a »Szabadság«-ot, s kilenc év alatt legalább is minden második héten történik itt valami, a mi ezt a thémát előtérbe hozza, s akkor »hivatalból« kell róla irni. Az összetartásnak ez a folytonos emlegetése annyira átment az amerikai magyar köztudatba, hogy ma már nincs valamire való magyar gyűlés, ünnepély, hogy az összetartást ne emlegetnék. »Mindenki összetart, csak mi, amerikai magyarok nem« keserüsködünk egymás között. A minap egy német kollegámmal beszélgettem, aki német honfitársait szapulva ezeket mondta: »Mi németek nem tartunk össze. Egészen máskép van ez önöknél magyaroknál, önök összetartanak.« Eleinte nevettem, de amidőn gondolkoztam a német mondása fölött, rájöttem valamire, amire kilenc év alatt nem gondoltam, hogy t. i. mi amerikai magyarok csakugyan összetartunk, csakhogy azt nem tudjuk, hogy szigorúbb bírái vagyunk önmagunknak, mint másoknak. Keresztül vittünk csekély számarányunkhoz képest igen nagy dolgokat minden segítség nélkül. Van kétszáz egyletünk, három szövetségünk, vannak templomaink, lapjaink, amelyek ebben a rengeteg országban ezer és ezer mértföldnyi területen elszórtan élő honfitársainkat összetartják, közelebb hozzák egymáshoz. Sok, igen sok teendőnk van még azonbaa, a magyarság egyesítésének nagy munkája befejezve még nincs, ezért a »Szabadság« megmarad régi politikája mellett és ezután is arról fog cikkezni, hogy az amerikai magyarság össze nem tart. Vagyok szives üdvözlettel honfitársa Kohányi Tihamér. Tehát ime, az amerikai magyarság amennyire a létérti küzdelem még megengedi neki: magyar, de vájjon a pánszláv izgatás, mely kétségtelen az orosz érdek ezer újju keze, nyugszik-e addig, mig szét nem zilálja őket ? S vájjon a magyar kormány fog-e tenni valamit ez ügyben, hogy mig lehet, addig segítsen a fenyegető bajon? Csak egy orvosszer van erre : a bevándorlási törvényt módosítani, s a kivándorlottakat a megélhetésük biztosításával vissza telepíteni. Érzelmeiket tekintve jobban számithatnánk rájuk, mint a Galíciából állami segélylyel bevándoroltakra. D. Gr.
