ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-07-07 / 28. szám

tartalmaz oly rendelkezést, hogy a községi ki­adásokra szükséges összeg a községi adónak az állami adók arányában való kivetése helyett vala­mely más vagyon, nevezetesen a házi állatokra kivethető adóból lenne fedezhető. Községi elöljárói választásnál minden választó saját szavazatán felül csupán egy meghatalmazás alapján szavazhat érvényesen. Föszolgabirói hivatal viselése a községi viri­listák névjegyzékének összeállításánál a kétszeres adószámítás kedvezményére az esetben sem ad igényt, ha az illető főszolgabíró kihágási ügyek­ben birói hatáskörrel van felruházva. Tanitók lelkigyakorlata. A mustármagból cédrusfa növekedik föl. Az a mag, melyet az esztergomi tanítóképző nö­vendékeiben az utóbbi években elvetett, kikelt és szemeink láttára látjuk a szavak helyébe a termékeny tettet ültetni. Ennek eredménye a napokban lefolyt lelkigyakorlat, melyben mint ideálban megtestesítve láttuk a tanítóság képét. Elismerés és hála illeti azért a tanítóképző derék és a tanítóság ügyéért szeretettel buzgó igazga­tóját, Guzsvenitz Vilmost, ki tanártársai lelkes köz­reműködésével testet adott ennek a rég nélkülö­zött intézménynek. Jelentősége annál nagyobb, mivel Esztergomban ez az első tanítói lelkigyakor­lat. Minél többször ismétlődjék, mert a tanítóság­nak a tudásnál is hatalmasabb ereje van a keresz­tény hivatásos működéshez való ragaszkodásban. Volt a tanítóság már eleget tetszhalott, de feltáma­dott, mert az egyház ősforrása nem engedte meghalni. Volt és van idö, mikor nem külső ellenség, hanem saját fiai törtek ellene és volt idő, mikor csüggedés fogta el a tanítóság lelkét, látva a lelkiismeretlen sáfárokat, akik a védelmükre bí­zott ősi kincset készek voltak elpazarolni. Ilyen helyzetben eröt, önfentartási ösztönt, kitartást hivatásában és ragaszkodást a hithez a lelkigya­korlatokból merit az a tanitó. Félrevonulni és a lelket megedzeni az életküzdelemre, ezt a lelkigya­korlatokban találja fel a praktikus katholikus ön­tudatosság. Ezt feltalálni jöttek össze az intézet volt növendékei 0 Eminenciája magas engedélyével a szeminárium falai közé, hol dr. Prohászka Otto­kár vezetése alatt a keresztény szellem melegsé­gében fürödtek meg. Az élet sivár, a küzdelem nehéz, a csábítás lelketlen, az ember roskadozik saját terhe alatt, meg kellett tehát az exercicium­— Ugyan kérem, hisz ez nem ok a búsu­lásra! Ezt mindig lehet pótolni. — Nem ok ? Dehogy is nem ok! Nagyon is nagy ok! — vágott közbe Ilonka, a ki nem sokkal előbb bejött s hallgatta beszédünket. — Már pedig velem tehetnek a mit akar­nak, én még mindig nem tartom valami nagy oknak arra, hogy búslakodjanak. — Mi sem tartanok annak máskor, de most.. . — Mit most? Talán valami jelentősége van ennek a »most«-nak? — Kérdeztem Ilonkához fordulva. — Hogyne. — felelte ö kissé elpirulva, a mi még jobban felcsigázta érdeklődésemet. — S nem szabad tudni az okát ? . . . — De hogy is nem. — Lássa, a jövö héten lesz az első vizsgám. Először kell bemutatnom, hogy mit faragtam az én picinyke lányaimból tiz hónap alatt. Először kell odaállanom az em­emberek elé s azt mondanom : nézzetek ide, ezek a kicsi kis lánykák voltak tiz hónapig a kezemre bizva, vizsgáljátok és Ítéljétek meg, megfeleltem-e hivatásomnak ? Teljesitettem-e kötelességemet ? — Jó kérem, de mi köze ennek a ferencren­düek csukott templomához, meg Szt. Antalhoz ? — Oh nagyon is sok köze van. Mert félek. Nagyon félek. — Nos és . . . — És én megfogadtam, hogy a vizsgáig minden nap fogom kérni Szent Antalt, hogy se­gítsen a vizsgán s ime most már másodszor tör­ténik, hogy eléje se tudunk jutni Piroskával. — Bizonyosan nem akar segíteni. — Ugyan-ugyan, nem szabad ennyire kicsi­nyesnek lenni! — Hisz' nem önökön múlt! önök mindent megtettek. ban résztvett tanítóknak találni a vigasztalás, a felemelés emberi hangját Krisztus szeretete és törvénye alapján. Az élet, a rügy a melegben fakad, e lanyha és jégmezös hitéletben a tanitó a lelkigyakorlatokból szívja magába azt a meleg­séget, mely tartalmasabb, mélyebb keresztény ön­tudatot ad neki, hogy lelke a mindennapi élet küzdelméből magasabbra szárnyalhasson és az elveket a gyakorlás által érvényesítse. Julius 3-án a délutáni órákban gyülekeztek össze a szemináriumban a lelkigyakorlatban részt­vevő tanitók. A szemináriumi rektornak, Venczell Antal praelatus-kanonoknak ügybuzgalma, ven­dégszeretete méltóan gondoskodott a tanitók el­helyezéséről s ellátásáról. A rektornak magyaros és úri befogadása nélkül alig lehetett volna az eszmét foganatosítani. Hü adlátusa volt persze a megvalósításban Brühl József vice-rector. Az est­ebéd elköltése után Guzsvenitz Vilmos igazgató átadta a lelkigyakorlatok vezetőjének, dr. Prohászka Ottokárnak a megjelent tanítókat, s ezen alka­lommal a következő rövid, de magvas beszédben méltatta az esemény jelentőségét: Kedves Tanitó Urak! Szeretett Tanítványaim ! Midőn a magyar kath. egyház ezen ősi szék­helyén, a magyar kereszténység bölcsőjénél és az egyházmegye szemefényének : ennek a sz. Ist­vánról nevezett ősrégi szemináriumnak falai kö­zött üdvözlőn önöket k. Tanitó urak, engedjék meg, hogy hivó szózatomra való készséges meg­jelenésökért őszinte és mély köszönetemet nyil­vánítsam. A tanitók lelkigyakorlata ma közszükséglet! Mindnyájan érezzük ugyanis, hogy a mindennapi élet küzdelmei az anyagi javak rendetlen szere­tetének örvényébe sodorják az embereket. Lát­juk, hogy a szenvedélyek izzó tüze lepörzsöli az örök eszmék felé sivárgó lélek szárnyait. Kinek van tehát nagyobb szüksége ércre és meggyő­ződésre, hogy lerázhassuk magunkról az anyagiak szertelen és bűnös szeretetét, mint nekünk, kik szavaink- és példáinkkal szünet nélkül tartozónk hirdetni Krisztus Urunk ezen tanítását: »keressé­tek először az Isten országát« ! Kinek van nagyobb szüksége kegyelemre, mint annak, a kinek ma­gasztos, de fölötte nehéz hivatása a gyermeki lelket a ker. tökéletesség megvalósítására nevelni. »A ki a lámpát viszi — mondja egy jeles paedagogus — könnyebben botlik, mint a ki azt követi« és »ha vak vezet világtalant, mindketten a verembe esnek«, mondja az Üdvözítő. Azért folyamodtam tehát O Eminenciája, a bib. herceg­primás magas kegyéhez és azért hivtam önöket, szeretett tanítványaimat e kiváló intézet vendég­szerető falai közé, hogy itt a hitben megerősödve, ker. meggyözödésökben megszilárdulva, úgy a — De épen az, hogy kétszer még csak maga elé se bocsátotta őket . . . szólalt meg a mama is. — Az nem jelent semmit s majd meglátják, a vizsga sikerülni fog. Sőt hogy e hitemről meg­győzzem önöket, megígérem, hogy magam is je­len leszek a vizsgán. Pedig azt már elhihetik, ha csak egy kis sejtelmem is lenne arról, hogy ez a vizsga nem fog sikerülni, akkor nem mennék el . .. — Ne, azt, ne tegye ! Nagyon kérem, ne tegye. Az ismerősök közül a mamának és a Pi­roskának szabad csak eljönni. — Akkor inkább azt mondhatná: senkinek, mert a mama és Piroska önnek nem ismerősei. — Jól van ! Hát akkor senkinek sem sza­bad eljönni. — Pedig higyje el, én is nagyon szeretném látni, mít faragott azokból a kis butusokból, a kiknek kedves csacskaságáról annyit beszélt egész éven át. — Nem lehet. — Nagyon kritizálna . . . szekírozna . . . — Jó, hát akkor nem megyek el, bár előre mondhatom, a kritika igy sem fog elmaradni. Mert megtudakolom azoktól, a kik hivatalból lesznek ott a vizsgán . . . -— Azt nem bánom, csak a vizsgán ne le­gyen ismerős. Holtra szégyenleném magam, ha véletlenül nem egész helyesen tennék valamit. . . — Csak bizalommal kell lenni önmagad iránt, ha eredményt akarsz felmutatni s nem szabad gyáváskodni — szólalt most meg a mama is. — Mindig ezt mondottam Ilának, de most már any­nyit aggodalmaskodtak itt Pirivel, hogy lassan én is kezdek rettegni, hogy valami történik. — És mi lesz akkor velünk, ha nem sikerül saját tökéletesedésükön, mint a vezetésökre bízott nép anyagi és szellemi boldogulásán lankadni nem tudó szorgalommal munkálkodhassanak a jövő­ben is. A sziv üressége és az ész hitetlensége emészti ma k. Tanitó Urak! a népek életerejét; azért az egyháznak, mint valamikor Kinizsynek a kenyér­mezei ütközetben, kettős karddal kell a megrom­lott korszellem ellen küzdenie. A papság és a tanítóság e két kard! Ad­janak nekünk jó papokat és hivő tanítókat, akkor nem kell félteni a keresztény magyar hazát. Ha Krisztus szeretetének tüze lángol e két természe­tes nevelőjének szivében, akkor nem csak tudni fogjuk, hanem valóban át is érezzük, hogy a nagy világon, e szép hazán kivül, nincsen számodra hely. Ez a valódi hazaszeretet! A ki ezt érti és ezt tanítja, az lesz majd nagy nemcsak az utódok emlékében, hanem az Isten országában is. Ennek az igazságnak az emléke késztet, söt kényszerit engem, hogy midőn e legelső szent gyakorlat alkalmával szerető szívvel üdvözlöm önöket k. Tanitó Urak! egyúttal a legmélyebb hála adóját is lerójam Magyarország bib. herceg­prímása és az egyházmegye szeretett föpásztora iránt, ki ezen tanitói sz. gyakorlatok megtartását megengedte és e szeminárium tiszteletre méltó elüljárói iránt, kik a jó szándék megvalósítását magyaros vendégszeretetökkel lehetővé tették. Kiáltsák tehát velem együtt, hogy az egyházmegye szeretett föpásztorát és a szeminárium kitűnő Elüljáróságát a jó Isten sokáig, de sokáig éltesse! A lelkigyakorlatokon a következő tanitók vettek részt: Trestyánszky Adolf Nagy-Keres­kény, Kánya Lajos Füzes-Gyarmat, Szobolovszky János Kis-Kér, Hrivnyák László Naszvad, Bohón János Komárom-Sz.-Péter, Gáspáry Sándor Job­bágyi, Kicsindy József Bajna, Lakner György Lovasberény, Pervolf József Nagy-Maros, Kovács Ödön Uri, Hollóssy Károly Esztergom, Scheiher János Garam-Sz.-György, Pleyer János Ács, Genzor János Rákos-Csaba, Lukácsik János Kis­Apáti, Faragó István, Unger Richárd, Markusz Ferenc, Szeibert Károly idén végzett tanitók Esztergom, Lendvay Ferenc Budapest, Néder István Nagy-Maros, Fray Oszkár Nagy-Salló, Kicsindy Kálmán Süttö, Kottra Rezső Nyer­ges-Újfalu, Ölveczky Pál Kernend, Slezák Jó­zsef Bény, Márkusz Kálmán Saár, Fekete János Pilismaróth, Csupák Ede Kesztölc, Meszlényi Géza Tokod-bánya, Morvay János Guta, Mé­száros Ferenc Udvard, Szentgyörgyi József Esz­tergom, Szimrák János Dömös, Szoleczky János Leled, Palotay Sándor Helemba, Bilszky János Mária-Nosztra, Bálintffy Béla Nagyfalu, Hrivnyák János Budapest, Szattinger Róbert Budapest, Stevola Péter Ipoly-Damásd, Vinkovics István Szálka. a vizsga ? Hát nem alkalmazzák majd, s nekem is hiába a kitűnő diplomám, — mondotta Piroska. — Kérem-kérem, igazán annyit aggodalmas­kodnak, hogy már én is veszteném bátorságomat, ha nem volnék tanár ember, aki már jó ideje tudom, hogy a vizsga csak épen a szülök ked­véért van. Ezek örülnek, ha gyermekeik felele­teit hallják. — De a hozzá értő ember nem na­gyon sokra tartja. A vizsga ugyanis nem próba­köve a tudásnak, a mig a felelő csak egy kér­dést kap s egy délelőtt harminc-negyven gyerek felel 6—8 tárgyból. — Igaz, igaz, de a szégyen, ha tanítónő maga vét . . . makacskodott Ilonka. — Higyjék meg, legtöbbször észre sem ve­szik . . . Különben nem vitatkozom, majd feljövök a vizsga után s megtudom: széna-e ? szalma-e ? Fel is mentem. Azt már tudtam, hogy a vizsga jól sikerült. A kis babák — mert igazán úgy néztek ki — hercigek voltak. Szépen imád­koztak s tudtak mindent. Bátran olvastak, szá­moltak, énekeltek. A verseket is hiba nélkül, gyermeki ártatlanságuk naiv bájával adták elő, ugy, hogy a szülök nem győztek eleget hálálkodni a jó tanitónéninek, a ki oly ügyes kezekkel, oly nagy gonddal, szeretettel vezette a kicsikéket a tudomány első rögös utain. S ime, mégis Csabaiék öröme, vidámsága nem volt olyan, mint váriam. Különösen Piroskáé nem. — A mama is sírt. El volt érzékenyülve. Fájt, hogy az elhunyt apa nem lehetett tanuja IIa vizsgájának. — Természetes, hogy ily körül­mények között Ilonka kedve sem lehetett túlzot­tan vig, bár örült, hogy szerencsésen túl van az első vizsgán, a mely még sem oly nehéz, mint a minőnek hitte.

Next

/
Oldalképek
Tartalom