ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-06-23 / 26. szám

a felpofozott is elgondolkozik állapotán; egy része emberkerülő, félénk lesz. Minden vonásában, minden mozdulatában szánalmat kér, s ha szemben jön egy ismeretlennel, a tekintetével már messziről könyörög, hogy ne kerülje ki öt: inkább ö megy az utca másik oldalára. Azt hiszi, hogy a pofon a homlokán szimbolikusan jelezve van, s maga árulja el magát. Ugy viselkedik, mint aki tudja, hogy valamiben hibás és alázatos hálával szorongatja az ismeretlennek feléje nyújtott kezét. Becsületben, tisztességben őszül meg, de öregségének búskomor napjaiban sem hagyja el a pofon finom, de ragaszkodó árnyéka, mely a társadalmi nézlet szemét soha nem kerüli ki, s legfeljebb szánalmát utalványozza a szegény öregnek, kit ifjabb éveiben felpofoztak. A másik része a felpofozottaknak az elsőnek merőben ellentéte. Az utcán feltűnően magasra tartja a fejét és hátra soha nem néz, mint ha nem is hurcolná maga után a pofon árnyékát. A hol ismerik s tudják róla azt, a mi őt nem izgatja, ott végtelen demokrata, a hol nem ismerik, ott adja a gentlemant, az arisztokratát. Az ismerőinek — bár mennyire terhükre esik •—• hasznára akar válni; ismeretlenéinek imponálni szeretne és fellépésével imponál is, addig mig azokat fel nem világosítják. Az ilyen felvilágosítást ha megtudja a felpofozott ember, nem hátrál meg, hanem hogy érintkezhessek továbbra is a nálánál magasabbakkal, felajánlja szolgálatait, melyek a legvakmeröbbek lehetnek, mert a pofon árnyékában történnek. Senki sem reflektál rá, senki sem nyul hozzá, nem lép az árnyékába, tehát döngetheti a tisztességnek tőle el nem érhető magas piadesztálját háborítatlanul. Vértezve van minden támadás ellen, azzal a légkörrel, mit a pofon köréje von. A társadalmi törvény, mely az egyéni tisztességet mérlegeli, bojkottálja a felpofozottat s nem kötelezi a megtámadottat védelemre, de mindez nem alterálja a vakhitüt s tovább támad megbizátlanul is mások nevében, hogy azok szövetségeseként tűnjék fel s igy értéket szerezhessen magának; indokot a társadalomban való megmaradhatására. Ez a megátalkodott dac, melylyel régi, még sértetlen konszideracióját szeretné érvényesíteni, mindenesetre méltányolandó, azonban a legjobb akarattal sem vehető észre, még azok által sem, kik tehetségét igénybe veszik. S minthogy pedig a társadalom, ha valakit erkölcsi tekintélyétől megfoszt, anyagiakkal sem igen áldja meg: az ily egyének többnyire a határozatlan ekszisztenciák közé sülyednek, kik aztán kénytelenek nézeteiket erkölcsi vagy anyagi támogatásért áruba bocsátani. Ez a pofon szerepe a közéletben és ebből az alkalomból jut eszembe a német folttisztitó szere, melyből ha nálunk raktár lenne, sokan próbálnának vele szerencsét. Ipse. rossz fátumom hozott csak mindig ily időben Fiúméba! Az ilyen utazó embernek azonban hozzá kell szoknia az utazás mindenféle kellemességeihez és kellemetlenségeihez. Nem estem kétségbe. Ha nem kellemes a nézelődés kinn, majd lesz annál érdekesebb benn. Vettem tehát esernyőmet — nem hónam alá, hanem azon erős elhatározással vettem kezembe, hogy kinyissam, s hogy a felhők bőséges növesztő, termesztő nedűjét magamtói távol tartsam; tudvalevőleg az ember nem növény, hogy Öntözni kellene, legalább kívülről nem. Indultam megnézni Fiume belső nevezetességeit. De nem célom nekem itt most ezekről beszélni, hanem csak egy nevezetességéről, melyről talán nem is tudják, hogy Fiúménak ilyen is van. Sokan meg talán nem is tartják annak. Pedig az; nevezetesség; messze földre szóló. Egy keresztről van szó, s rajta a felfeszitett Krisztusról, s a felfeszitettnek egy oldalsebéröl. Hadd mondjam el e seb történetét . . . I. Még akkor nem járta a Karszt vadonját a vasparipa. Csendes volt még minden. A zsiványok, ha akadtak, nem vasútra, utasaira, csak erdei vadakra vadászhattak. De a Karszt lejtőjén azok a kertecskék megvoltak; akkor is úgy nyomorgott a nép. A nép, kinek nincs földje, csak sziklája. Most a gyorsvonat egy óráig száguld, mig az ember embert láthat; akkor egy óráig bandukolhatott az ember, mig élő lényre akadt. A bérci A falusi gyermek-nevelésről. ii. Lépjünk be egy paraszt házba! A földes — padlózatlan szobát — melyet ritkán söpörnek, nagyobb ünnepek előtt — szépészeti szempontból trágyalével bekennek és pelyvával behintenek — 2 tenyérnyi ablak világítja meg, ha az Isten napja kegyelemből oda küldi sugarait. Ezek az ökörszem nagyságú ablakok, melyeken a 4 éves buksi fejű gyerek is alig tudja kidugni fejét — ha megengednék — alaposan be vannak téve. Télen még mellékleteket is alkalmaznak, nehogy holmi kevés alkalmatlan jó levegő az itt támadt folytonossági hiányokon betolakodjék. Itt kezdődik a papnevelőben tanult neveléstani elveknek és szabályoknak praktikus alkalmazása a pap részéről. Folytatása majdnem végtelen. Azonnal szembe ötlik a symetrikus érzékkel biró embernek a szoba méreteihez aránytalanul nagy kemence. Minden néven nevezendő ruha nemű lekívánkozik rólam. Szemeimet meg kell dörzsölnöm, hogy lássak a szobát eltöltő gőzben. A hasas kemence, mely önti a meleget, széles patkákkal van ellátva. Ezeken hentereg — mindkét nemből — néhány gyerek. Az ingújjba törülik az arcukról csöpögő verítéket. Pedig pőrére vannak vetkezödve. Nappal salon társalgó, játszó hely; éjjel hálóterem. Azután látom a szobában a természetrajznak két osztályát: az állat- és növényvilágot. Az állatvilág alatt nem értem Plató tollatlan kétlábú állatját — az embert, ezek is a szobában vannak, de értem a tojásokon ülő ludakat, a szerte szét szaladgáló virgonc csibéket, szóval egy kis menagériát — ha még a családtagokat is hozzá veszem. A növényvilág alatt értem az ágy alatt felhalmozott burgonyát és répát. Ez drágább, mint az egészség. Az egészséget ingyen adja Isten, de ha a burgonya megfagy, azt pénzen kell venni. Ez a logikus következtetésük. És ez a kép házról-házra menve is szemünkbe ötlik. Gazdánál, zsellérnél ezt tapasztaljuk. Legyen most ily család — néhol 10—12 tagból áll — egészséges ! Miazmákkal telt egy szobában, melybe a jó levegő csak Isten kegyelméből juthat be, ennyi állat, akarom mondani ember és állat! Ezt látva, arra a gondolatra, illetve meggyőződésre jut az ember, hogy mégis csak jó volt azt a neveléstant ott a papnevelőben szigorúan venni. A mindennapi érintkezés alkalmával igen sok módja van a papnak hiveit e tekintetben derekasan kioktatni és nagyobb része hallgat a jó szóra. Jövö télre már sok házban nem láthatunk az ágy alatt burgonyát és répát, az állatvilágnak találnak más tojó és költő helyet és ráadják a fejüket

; hogy jó néha egy kis szellőztetés is. A gyermekek lepafenyvest nem bántotta nyugalmában semmi, csak akkor hangzott az erdő, ha a szikla-sas ujjongva emelkedett a magasba, hogy ártatlan madártársát zsákmányul ejtse. S ijedve futott el a sütkérezni kibátorkodó evet, ha zajt hallott. Most is ott kóválygott a magasban a sas; most is ott sütkérezett az evet; de mindegyiket megzavarta valami. Emberi hangok hallatszottak és a lépések nyomában gördülő szikla-dar.abok ütöttek zajt. A nap még fényesen sütött, körülbelül délután 4 óra lehetett; a Quarnero pedig abban a végtelen sokszínű változatban tündöklött, melyet úgy megbámulnak az utazók. Egy-két vitorla is mozgott rajta, de lassan ; hiszen alig volt szellő. A sas hirtelen lecsapott s felvert egy sereg erdei madarat; de e megriasztott szárnyasok ujjogásai közül kihallatszott egy siró, kétségbeesetten vergődő madáré, melyet a sas megragadott. Nemsokára felszállt áldozatával és eltűnt a sziklák között. Az evet is megijedt, s bebújt odújába, s ismét csend lett. Csak a lépések közeledtek mindig. Végre az erdő sűrűjéből kibukkant két ember. Fiatal volt mind a kettő ; 26—27 éves ; kezükben erös bot volt, s igy haladtak lefelé a Karszt lejtőin. Ne ijedjünk meg tölök, nem vadorzók, nem zsiványok; nem olyan a képük. A vastag, erös bot a kezükben csak arra való, hogy támaszul szolgáljon a meredek hegyoldalon való haladásban ; öltözetük rendes, söt inkább ünnepiesnek is mondható. Az erdő mélyében elrejtett kis tanyáról jöttek. S jóllehet külsejük barátságos, rancsoltatnak a túlmeleg patkáról és legfeljebb akkor kuporodhatnak oda, ha olyan idő támad, a mikor a kutyát is kár kiverni a házból. Csak igy akadályozhatja, meg a pap a csecsemők, apró gyermekek tömeges halálozását. Mert ha lapozzuk a megholtak anyakönyvét, úgy azt tapasztaljuk, hogy a gyermekek halálozása aránytalanul nagyobb a felnőttek haláleseténél. Nagyon természetes! A felnőttebbeknek még a szibériai hideg időben is akad a ház körül dolga. Hozzájut az üde levegőhöz. Melléje megeszi a vasszöget. A csecsemőt, a kis gyermeket úgyszólván agyontömik általa meg nem emészthető mindenféle ételekkel, csakhogy a ház népének fülébe ne énekeljen különböző skálákat a nap minden órájában. E mellé járul még az, hogy hónapokon keresztül a bűzhödt, páratelt, túlmeleg szobában nehéz párnák alatt izzad. Lehetetlen, hogy ilyen módon angyalt ne csináljanak belőle a szülök, vagy rosszabb esetben el ne csenevésszen. A fürdésre, a mosdatásra, általában a tisztaságra keveset adnak. Elég nekik vasárnap inget váltani, akkor fésülni és esetleg ha nincs túlságos hideg még — a szemüket és az orr, száj körül egy kis vizzel megijeszteni. Hisz' a riska tehenet sem kefélik, vakarják, még is él, jó húsban van, és jól tejel. Ergo . . . A riska tehén, meg a tinó és az üsző, meg az ökör többet ér, mint egy kis cseléd, ki csak eszik, de hasznot nem hajt; majd 15—16 éves korában segiti a gazdaságot. De a riskáról jut eszembe még valami. Ha bornyazóban van, az egész ház népe Őrzi, »istrázsál« mellette, eljön segíteni a koma, sógor, vő, szomszéd is. Ne vegye senki rosz néven, hogy ily hasonlatot teszek. Ámde úgy van! Tapasztalatból irom. Csak mikor már a szegény vajúdó asszony utolsó perceinél van, akkor sietnek a falu bábájához. És a szives olvasó látott-e már ily firmát ? Láthatott már a »Peleskei nótárius«-ban Tóti Dorka a géci boszorkány személyében. Faluról-falura menve, elaggott, öreg asszonyok ezek, kik mivel saját kezükkel már képtelenek megkeresni betevő falatjukat, megtétetnek községi bábává, anélkül, hogy szemernyit értenének e fontos dologhoz. Egy füst alatt megemlítek egy ilyen bába választást curiosumképen, a mely máshol is igy esik meg. A község birája egy vasárnap kiszónokolja az ö bölcsesége szerint a »templom után«, hogy »kimutt« »az« község érdemes bábája. Nemhogy meghót volna, hanem hogy 70—80 éves aggkorára való tekintettel és tekintettel arra, hogy lábai már a sürgős dolgokban nem képesek teljesíteni, azért beadta lemondását minden néven nevezendő keresztelési tractamentumokbói való tényleges részvételről, más szóval lemondott állásáról. Ezen környü állásoknál fogvást tudtára ajánló, mégis úgy látszik nem a legnyugodtabb belsejük. Arcukon az érzelmek különféle nemei tükröződnek vissza. Egyik néha-néha örömre derül, majd ismét aggódó kifejezést ölt; a másiké állandóan mogorva, fenyegető. Egymás mellett haladnak; de hangjukat csak nagy ritkán lehet hallani. Az igaz, hogy csak az imént fejeztek be — úgy látszik — valami vitatkozást, a melynek hangjától ijedt meg előbb épen az evet, s határozott oly gyorsan a bérci sas, hogy melyik szárnyasra csapjon alá. —• Antonio, mi boldogok leszünk! szólt, mintegy önkénytelenül az első. — De én . . . ?! s Antonio arca még komorabb lett. Erre a másiké is elsötétült és elhallgatott. S haladtak egymás mellett ismét szótlanul. Jó barátok voltak nagyon. Együtt dolgoztak a kikötőben, és ha valami bú vagy bánat, avagy szerencsétlenség érte az egyiket, ott volt a másik, az is osztozott vele bánatában: s mindjárt könynyebb volt az. Igy volt ez a szerencsében s a boldogságban is. Csak, úgy látszik, most nem tudtak megegyezni érzelmeikben. Igen, mivel titkolták egymás előtt: szerelmüket ! Az emberek sokat titkolnak, sok van egy ember lelkében, mit még a hozzá legközelebb álló sem tud s a mit talán soha nem is fog senki megtudni! De vannak másrészt dolgok, a melyeket az ember épen azoknak nem mond el, a kikhez legközelebb áll, mig azoknak, a kikhez nem fűzi annyi kötelék, hamarább feltárja. Azt hiszem, ilyennek mondhatjuk a szerelmet is. Erről a legjobb ba-