ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-06-23 / 26. szám

adatik minden élemedett böcsületes szemilyzetnek, hogy aki a községi bábái állomást el akarja fogadni, az azonnal jelentkezzék a kupaktanácsnál. Megfogadás esetében 1—2 liter pályinka fizetendő. Pályázó akad holmiféle öreg, szegény, esetleg özvegy asszony személyében. Hiszen akad e hivatalból kifolyólag egy kevés aprópénz, meg nyolc napig együtt eszik a boldog anyával annyi rétest meg öreg tyúk húst, hogy még búcsúkor sem eszik annyit. Tudomány, tapasztalás, oktatás felesleges, illetőleg hiányzik. Innen van az, hogy annyi szerencsétlenség történik a születési eseteknél. Még szerencse a szerencsétlenségben, ha az anya életben marad. De a legtöbb esetben az anya nyomorult, beteges lesz élte végéig, a gyermek — ha megmarad, kiforditott fizimiskája, karika lábú, vagy más hibában szenvedő marad. Hát a mondója vagyok, hogy a pap vagy tanitó nem oktathatja ki a bábát, de lehet, legyen és kell, hogy legyen annyi befolyása a népre, hogy e tekintetben fölvilágosítsa a népet és az elöljáróságot, hogy az illetékes tényezőknél kérvényezzék a községi bába kioktatását. Hány gyermek életét menthetné meg a pap az ily eljárás után és asszonyt szabadithatna meg 10—20 évi nyomorgástól, azt sokan bizonyíthatnák. De kérem, senki se botránkozzék meg azon, ha ismét a négy lábú állatot hozom a tapétára. Azonban föltétlenül az igazságnak megfelelően és több évi tapasztalat után irok. Egy falusi embernek megbetegszik egy marhája. Nosza! nincs az a »szer« amit ne alkalmazna. Ez mind költségbe kerül. Ha már a rokonság össz' erővel és állatorvosi tudományukkal sem tudnak segíteni a beteg jószágon, nem kiméivé költséget és fáradságot, elhajtatnak a 4-ik helységbe lakó állatorvosért. Ha pedig beteg a csecsemő, vagy gyermek, vagy bármely családtag, akkor először is — nyögjön. Ha ez nem használ, akkor hiyják a kenőt. Ez a persona erös ökleivei úgy megkeni a beteg minden tagját, hogy a szegény beteg az eget is bőgőnek nézi; legalább néhány napig úgy fekszik, mint a kit tetőtől talpig jól elnáspángoltak és szemeivel csak azt nézi, hogy valamelyes oldalbordája vagy végtagja nem kelt-e lábra és nem vesz-e bucsut a többi tagtársaktól. Ez sem használ ! mert a beteg torokgyulladásban szenved és a — hátát simogatják meg alaposan ; a feje fáj, mert elrontotta a gyomrát és a — lábát igazgatják, húzogatják. Tehát a kenés után még jobban nyög a beteg. Ekkor a második, nem, ha a nyögést is beleszámítom, akkor a harmadik fórumhoz folyamodnak — a falu javasasszonyához. Ez hamar hajlik a kérésre, mert pumpoláshoz ez is ért. Titokzatosan elrejti kebelébe a »menküvet«. Ne tessék megijedni! Ez egy igazi kő, egy darab kő, — de mennykő, melyet a légkör villámai juttattak birtokába. Aki ezt nem akarja elhinni, rátok tudnak a legkevesebbet, s azok tudják meg, talán legkésőbb. Igy történt itt is. Antonio is, Carlo is a hegyen levő kis tanyán találták fel szerelmük tárgyát: Camillát. Jó lány volt, ott dolgozott azokban a kis kertecskékben, melyet fáradtságos módon csináltak. Mert csinálni kellett, a földet is. Összetörték a porhanyósabb köveket, megszitálták; kikaparták a sziklákat, s helyükbe öntötték azt — földnek. S e föld termett, — termett, mivel gondosan művelték. Camilla buzgó tisztelője volt az Isten-Anyának s a Boldogságos nem hagyta el öt sem, mint nem hagyott el senkit sem, soha. Igy boldogan teltek a napok s a kis lányból nagy lett. De ö csak jámbor férfiúhoz akart nőül menni. S most örült, hogy talált ilyet. Carlót választotta. A két jóbarát ma tudta csak meg, hogy versenytársai voltak egymásnak. Ép most találkoztak itt fönn a tanyán; onnan jöttek. Ezért volt hangulatuk oly különböző. Borzasztókra képes az ilyen csalódott ember. Itt a Karszt lejtőjén, elhagyatott helyen, mi meg nem fordult Antonio agyában. »Ha most itt leszúrnám . . . hiszen senki sem lát, nem tudná meg senki sem hová lett ? . . . s ki cselekedte ezt ?! Úgyis annyira elgondolkodik most magában . . . hátra maradok egy két lépést ... és még hangot sem ad, . . , már nincs ! . . . De mégis . . . hátha feltűnnék, hogy egymagam megyek a kikötőbe. Mit tehetnék? ... Nem jut semmi eszembe. — Meg aztán Camilla is megkérdezné, mikor vált el tőlem? hiszen együtt indultunk el a tanyáról . . . Vagy Camillán töltsem ki bosszúmat? . . . De hogyan ? Nem, ez még nehezebb, még jöjjön el hozzám, szívesen látom vendégül, de evés előtt megkenetem e tényleges mennykővel, hogy meggyőződjék róla, hogy a tényeknek megfelelően irok. Tehát a javasasszony bölcs képpel megcselekszi az ö hókusz-pókuszait, körülkeríti a »ménküvel«, zsebre rakja a honoráriumot és avval tovább áll; a beteg tovább nyög és végre fölmondja a szolgálatot és — meghal. Az orvostól — de nem az állatorvostól — és a patyikától jobban félnek, mint az ördögtől. Papjukban azonban biznak. Elfogadják töle a jó tanácsot. Látván ez állapotokat, igen megörültem a »Maria-nostrai« fegyház orvosától szívesen küldött kézi könyvnek. Első segítséget e könyv útmutatása után nyújtok; azután keményen — már amennyire lehet — rájuk parancsolok, hogy a beteget orvoshoz vigyék, vagy hivassanak orvost a beteghez. Igy lassankint azután hozzászoktak, hozzá törődtek, hogy az embernek is használ az orvos, nemcsak az állatnak. Ily módon és eljárásokkal apaszthatjuk a gyermekek halálozási esetét és hazánknak nem egy honpolgárt tarthatunk életben. E^t megteszszük, ennyit megtehetünk hazánkért, azért vagyunk »hazafiatlanok«. Most következnék a gyermeknevelés lényegesebb része, az erkölcsi nevelés. Ismét a szobába térek vissza. Az egy szobába, melyben az egész család napközben — ha nincs más munka — és éjjel együtt van. Itt beszélik meg a családi ügyeket hol szép szóval, hol keményebben és argumentumokkal. A keményebb szót megérti a gyerek, az argumentumok helyeit látja az anya arcán, hátán; hol pedig a »gyöngebb nem« erösebb, ott a teremtés koronája a férfi viseli a kék foltokat. Ez a pór családoknál nem titokban történik, mint úri helyen, hanem abban az egy szobában, melynek lakói a »falamia« összes tagjai és szemtanúi a tragédiának. Ez a szomorú színpadi jelenet nem egyszer ismétlődik évenként vagy havonként, söt néhol hetenként. Miként tanulja meg ezek láttára a gyerek a szülői iránt való köteles tiszteletet és szeretetet ? Itt megest a papnak kell belemarkolnia a dologba! Újra elöveheti a papnevelőben magába szívott neveléstani tudományt. Az apa, bármi kis kellemetlenség érje, egetdörgetöen előrántja a szenteket sorba, akár hallják nagyreményű csemetéi, akár nem. Nem folytatom e szomorú elmefuttatásomat tovább ! Hiszen akkor elővehetnem a bűnök különféle nemeit, melyeket nem egy paraszt viskóban — sajnos — tömegestül, csomóstól feltalálhat minden falusi pap. Nem szükséges erről hosszú lamentátiókat vagy praedikátiókat irni. Csak rá akartam mutatni arra, hogy a falusi nép sem testileg, sem lelkileg— erkölcsileg nem tudja gyerveszedelmesebb ! Carlót kell, Carlót, ki megcsalt engem, megcsalta legjobb barátját! Öt kell tönkre tennem !« S ismét haladtak sokáig egymás mellett szótlanul. Antonio mindig komorabb lett. Az indulatok harca bensejében mindig nagyobb és nagyobb lett. Már előbbi gondolataiból is láthatjuk, hogy Camilla éleslátása és vonzódása helyesen itélt, midőn nem Antoniót választotta, jóllehet mindketten vallásosak voltak, legalább külsőleg. Mert hiszen az olasz mind vallásos, imádkozik, jár templomba; de tudvalevőleg cselekedeteit nem egyezteti össze ezen külső vallásos tényeivel; elmegy a templomba azért imádkozni, hogy a legközelebb véghez viendő lopása sikerüljön, hogy tőrét, melyet embertársa szivébe akar mártani, helyesen tudja használni, el ne hibázza a döfést. Furcsa egy gondolkodásmód; de igy van. Antonio is ilyenforma jellem volt. »Santa Maria! ... — könyörgött — adj jó gondolatot, mint végezzek ezzel az emberrel . . . védöszentem, ne hagyj el . . .« — mint minden olasz, nagyra becsülte páduai sz. Antalt; ha nem is úgy, hogy erényeit követte volna, de legalább úgy, hogy mindig száján hordozta nevét. Igy nemzeti hiúságának is eleget vélt tenni, hisz a nagy szent az olaszoké ! Már majdnem egészen leértek a hegyoldalon. A nap nyugvóra állott, s utolsó sugarai törtek meg a fenyüfák tülevelein. Szótlanul haladtak egymás mellett. De most — Carlo megbotlik és elesik. Az árkot benőtte a kúszó növény s eltakarta az elgondolkodva haladó Carló elöl. mekeit nevelni, jó példát adni nem tud nekik. A fiú olyan lesz ily nevelés mellett mint apa, a leány meg anyját követi görbe utakon. Ezt tudja számtalan pap. Meg is teszi kötelességét. Nekik nem is szükséges a figyelmeztetés és sokkal kisebb személy vagyok a világűrben, semhogy erre hivatottnak érezném magamat. Azonban, ha egy világi úr elolvassa e cikket, lássa, hogy az a papi állás nem csak oly »sine cura«, hanem annak a falusi papnak »ha az ö misécskéjét elcsinalja« semmi gondja, jöjjön — ismételve írom — egy falusi plébániára. Pap, orvos, ügyvéd, tanácsadó és még tudja az ég minek kell lennie. Ezt megcselekszi minden pap és ezért a jutalom — »hazafiatlan papsag«. Itt a hátam, mit törődöm véle ! Arra csak ez a felelet. Ipolyfödémesi. Vidéki levél. Tisztelt Szerkesztő Ur ! Kegyeskedjék becses lapja hasábjain a következő soraimnak helyt adni: »Sasvarvideki« aláírással »Vidéki levél« cimmel egy tudósitás jelent meg az »Esztergom« 1901. évi június 9-én megjelent számában, amely foglalkozik a hegyeken tali vidék egyleti életéről, különösen hitelés fogyasztási szövetkezetekről. Cikkét átolvasva, önkénytelenül eszembe jutott: e sasvárvidéki tudósító szintén egyet rug a papságon, vagy ha ugy tetszik, ugy szőrmentében cirógatja őket. A tudósító vagy fölületesen, elhamarkodva szemlélte a szövetkezeti életet és irt róla tudósítást, vagy szándékkal agyonhallgatta a tevékenységet és akkor igazságtalan volt a papokkal szemben. Szerinte sok urambátyám és uramöcsém még semmit sem tesz . . . oka e tétlenségnek, mert -a vízözön előtti sajtó lepedőin pihennek sokan. Nézzünk e vád szemébe éles szem tekintetével. A hegyek mögötti vidék két esperesi kerületet, Szenicit és Sasvárit foglal magában. Az itt működő lelkészek plébániáin mindenütt megfordultam, 16 éve lakom itt, a lelkészeket személyesen ismerem, de egyről sem tudom, hogy liberális lapot járatna, ne feketítsen tehát a tudósító ! A második vád még súlyosabb, a mely tétlenséggel vádolja a két esperesi kerület papságát, caecutit in luce meridiana a tudósító. Nézzünk csak körül, milyen egyleti élet van e hegy mögötti vidéken : Holicson még 1875-ben alapított Blahó Pál mostani brodszkói plébános hitelszövetkezetet, amely mostanában legalább egy millió korona forgalommal dolgozik. Itt a brodszkói plébános a földmivelö és iparososztály megmentésén dolgozott; azóta már régóta elnyelte volna e két hazaföntartó elemet a zsidóság árja, amely e határvárosban oly hatalmas. Szakolczán van fogyasztási- és hitelszöItt az alkalom, Antonio, most rajta! Végezd munkádat! Keze már övében motoszkál, de valami visszatartja! Talán a szent, kinek nevét hiába vette ugyan s a rosszban való segítségre kérte, meghallotta mégis a sóhajt s most jóra segiti ?! »Nem, nem teszem . . . ezt még sem teszem . . . hiszen oly jó volt hozzám Carlo, . . . nekem nem ő kell, ... s ha én vérrel mocskolnám be kezem? . . . nem, nem . . .« És odament felsegíteni Carlót. Milyen változás ! De nem sok javulás! Egyik gondolatot, rossz szándékot csak egy másik távolította el! Most ez a gondolat nem hagyta nyugodni: — »Nekem Camilla kell . . .« II. Carlo nagyban készült boldogságára. Az esküvő már nincs messze; minden a legjobban megy, Camilla már pénzt is adott neki, hogy Carlo válaszsza ki a ruhaszövetet, a mi neki tetszik. O megnyugszik benne. Igy a boldogok . . . S Antonio ? Carló iránt mindinkább barátságosabb lett; úgy látszik, a régi jó barátok megmaradnak jó barátoknak. De vigyázzunk! Nem lehet tudni, mit rejt magában a tiszta nyári nap ? ! P-y. (Vége köv.)