ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-06-23 / 26. szám

Dicstelen, de megérdemelt sorsa ez mindig a tehetetlenségnek s a gyávaságnak! Gyávaságnak — mondom —, minek is nevezhetném másnak? Nagy érdekek harcában ki nem állni, hanem magát mások kegyelmére bízni; mi volna az egyéb mint gyávaság? Mert nem azért vonulnánk el a harctérről, mivel elveinkben kételkedünk ; sem azért, mivel jogainkról lemondani kívánnánk ; hanem egyesegyedül azért, mert a szenteknek vallott elvek kivitelét s a követelt jogoknak érvényesítését nem az erők mérkőzésében, tehát harcban, hanem kegyelmi uton, a hatalomba vetett bizalom révén akarjuk biztositani. Nos, ez uton ellenségekkel szemben elveket győzelemre juttatni s jogokat érvényesitent nem lehet. Adjátok ezt a tanácsot az agráriusoknak, hogy bizzák magukat a merkantilistákra; kapacitáljátok a szocialistákat, hogy tegyék le bizalommal érdekeiket a börziánerek puha kezeibe, s figyeljetek, hogy mi feleletet kaptok. Ügyetlen árulóknak néznék az ily tanácsadókat! Különben is roszul jár, ki a politikusoknak kegyelmére számit, mert a politikai életnek váltólázai, és meglepetései, a hatalmi érdekeknek harcai s a hatalomhoz való ragaszkodásban meghozott áldozatoknak hosszú sora kiábrándíthatnának az iránt, hogy létért való küzdelemben kegyelemnek helye nincs. Nincs tehát pardon, nincs kegyelem; minden érdeket az érdekelteknek kell kiküzdeniök, érte kell harcolniuk és áldozatot hozniok ! Ha pedig harcolni nem akarnánk, akkor ök maguk válnak majd áldozatokká, melyeket a történelem s a dolgok kérlelhetlen rendje tesz az igazság oltárára, az 50. zsoltár zárószavai szerint: »akkor tesznek oltárodra borjakat.« Vagy hős, vagy áldozati borjú ; tertium non datur. Tessék választani ! — Az esztergomi tanitóképző Mária-társulata a következő levelet intézte az esztergomi papnevelő növendékeihez: Tisztelendő Urak! »A szeminárium és a praeparandia tartják fel a bazilikat« e szavakkal kezdette meg főtiszt, dr. Prohászka Ottokár ur a mi Mária-társulatunk vezetője, felavatásunk alkalmából ünnepi beszédét. Az erők azonban kölcsönös együtthatás nélAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Emlékezés. Ha leszáll a langyos nyári alkony És az egész természeten csend ül, Lelkem húrján — mint az ima szárnya : . . . Falutoknak kis harangja rezdül . . . Ismerős hang . . . hallgatom, s a lelkem Megihleti szűzi tiszta csókja . . . Elfeledve jelent, jövőt, bút-bajt, Álmodozva száll vissza a múltba . . . * Látom azt az édes, apró népet, Szeretve csüng ajkamon, ha szólok . . . Szent örömtől dobban meg a szivem, — Higyjétek el, — a tanitó boldog. Azt mondjátok, tövises a pályánk, Igaz, csakhogy rózsa is nő rajta; Mi érezzük illatát, hisz' miénk . . . . . . Nekünk nyilik, fakad ez a rózsa ! * S újra látom gyermecskéim búsan S könyes szemmel körülöttem állni . . . Utoljára voltam akkor náluk, Búcsúzkodtunk .. . mert el kellett válni. .. kül szétforgácsolódnak, hatály nélkül maradnak. A megértés, a szeretetteljes, összhangzatos, csendes munka nyomán fakad Isten áldása. Tisztelendő Urak! Vannak társaink, kik már az életben működnek. A hivatás szelleme lengi át működésüket. A főtiszt, plébános illetve káplán urakkal való testvéri viszony ad táplálékot igyekezetünknek. Mi is kikerülünk az életbe! Magunkkal viszszük lelkesedésünk tüzét. Elveket az iskola falai közé. Szellemet talán a falu legelhagyatottabb házába: az iskolába. Előttünk van az élet — sivárságában. A tanitói hivatás — méltányolás nélkül. Sok tekintetben közös lesz a sorsunk ! A csendes nevelői munkát az önök és a mi részünkről csak Isten tudja be. De nem várunk elismerést — emberek részéről. Az emberek gondolkodása a kerék forgása. Fel- és alámegy ! önök is bizonynyal igy gondolkodnak. Mégis önöktől kérünk valamit. Jóindulatot, szeretetet! Anélkül nincs összhangzatos együttműködés. Tekintsenek minket testvéreknek ! Minden tanitót. Lássanak bennünk jóindulatú fiatalembereket. Mi találkozni fogunk. A közös cél, a munka tesz majd barátokká! Az élet harcai pedig fegyvertársakká. E szavaink a küzdeni vágyó, munkakedvtől duzzadó fiatal erők sóhaja önökhöz, önökben is e vágyak forrnak, ez erők és indulatok a mozgató erők. Isten velünk! Szivükből üdvözlik önöket a Mária-társulat tagjai és az intézet végzett növendékei. 1901. június 17. Stefkó Károly prefektus. Jindler Béla Miklovics Pál jegyző. I. assistens. Jurenka Márton Roszboryl Ferenc titkár. II. assistens. E megható sorokra a papnövendékek hasonló érzéssel válaszoltak és biztosították a levél iróit, hogy a legőszintébb testvéri szeretettel és nagyrabecsüléssel vannak eltelve a katholikus tanitók iránt. Egy ügyet szolgálnak, ugyanazon közös eszmék lelkesítők őket is és az életben igaz barátság érzésével fognak mindig velük tartani. Közöltük e sorokat jellemzésére azon szellemnek, melyben az esztergomi tanítóképző és a szeminárium neveli növendékeit. A hozzáértők ebből igen-igen sokat olvasnak. De közöltük másrészt tájékozásul azoknak, kiknek talán feltűnik az az állandó és alattomos üldözés, melynek az esztergomi tanitóképző folyton ki van téve. Hamisítatlan katholikus szellem hatja át az intézetet, a növendékek magatartása mindenütt példás, még a most lefolyt nyári mulatságuk is mintaszerű lefolyásával általános dicséretet aratott. De hát vannak romlott emberek és a jót gyűlöli a — sátán. Föleszmélek. A varázslat elmúlt; Édes falum, harangszód se hallom . . . Nyári szellő altató dalt suttog : Szépe't álmodj . . . mért az élet álom . . . Bűzse. A Szent János-kútnál. Árnyas völgy ölén, fehérlő kápolna, Jegenye-ágak lágyan ráhajolva Rejtik a világtól. Kanyargós útját de régóta járom, S mégis oda visz az utam minden nyáron Űzetve a vágytól. Ülök a padon s nézem a vidéket: Dunát, a távol kéklő erdős bércet, S elmélyed a lelkem. Más élet volt itt, amig szőlő termett ; — Szava se hallik a munkás embernek Távolban-közelben. Kopár a hegy-völgy ; elnémult a nóta: Ritkább a korsó a kútnál azóta, S a pásztor se kiált . . . S mig igy tűnődöm, csendül a harangszó, Hirdetve messze a völgyben elhangzón Az Ave Máriát. Karácsonyi Béla. Vasárnapi levél. — Pofon a közéletben. — Csak a minap olvastam valahol, hogy egy német olyan eszenciát talált fel, melylyel minden folt tisztitható. Ez egy cseppet sem lepett meg. A németnek és amerikainak régi privilégiuma, hogy a mi feltalálandó, azt mind ök találják fel az emberiségnek, igy hát ha a pecsétek irtására való geistet megkotyvasztotta az a germán, tisztogassa ki a gúnyáját; magyar ember keveset rendel belőle, mert az nem igen jár szennyesben. Igy gondolkoztam akkor, s talán soha sem jut eszembe ez a tisztító szer, ha e héten nem adta volna magát elő egy eset, mely az egész magyar, de különösen az esztergomi társadalomban járványszerüen grasszál, s olyan nyomot hagy az emberek arcán, a mit semmiféle eszencia lemosni nem képes. Ez a pofon. i A pofon alakilag nem más, mint a cirógatásnak egyetlen és gyors tempóban való végrehajtása. Súlya a pofonnak kétféle : az egyik fizikai, mely az arcra nehezül, a másik erkölcsi, mely a felpofozott társadalmi tisztességére fekszik. Mind e két súlya foltot ejt az egyénen. Az első kéket, a mely eltűnik az arcról, a másik látatlan se-szinüt, de a melyet a tekintélyről semmiféle eszencia le nem öblöget. Akár milyen becsületbe vágó dolog legyen, mindenre van ellenszer, csak erre nincs. A bűnténytől a börtönlevegö, a lopástól a fogház kiállott büntetései idővel kvalifikálják az egyént; a társadalom még visszafogadhatja; gazemberségnek, a kötekedő élhetetlenségnek szinte van egy mentő remediuma : a párbaj ; csak a pofonnak nincs ellenszere, a mely megtisztitná az egyén konsziderációját attól a folttól, mely örökké a homlokán lebeg. Nincsen olyan elégtétel, akár a törvény, akár a társadalom szabályai szerint adassék, melyet külön és együttvéve illuzoriussá ne tenne a pofon. A felpofozottaktól az ember irtózik, olyankor érintkezik velük, midőn más nem látja és csak akkor, ha elkerülhetlenül szükséges. A felpofozott, ki talán tisztességes, söt eszes ember, tekintélyét, egyéniségének erkölcsi súlyát elvesztette, mert akár mibe szól, akár mit tesz, ott lebeg felette mindig egy hir árnya, a mit a pofon kiált világgá. A felpofozott lassan észreveszi, hogy a társadalom csak névleg türi meg, bármennyire rehabilitálta, a szégyent nem vette le róla és egyénisége, tehetsége nem érvényesülhet anélkül, hogy a pofon ne kerülne ismételten a köztudat felszínére. Bár hová megy, bár merre lép, egy árny kiséri, melyet embertársai kerülnek, nem állnak az árnyékába, mert ez a pofon árnya. Minden ember többé-kevésbbé filozof és igy Egy játékos, a ki veszt. Gyorsan száguld a reggeli gyorsvonat le a Karszt tetejéről. A sziklák közt alig van valami kis élet; a hegyi lakók összehordanak egy kis földet; meg ki is kaparják a sziklákat a talajból, s oda teszik kerítésnek. No azután lesz egy kis kertecske, egy-két négyszög öl. A többi szikla. S azután hogy' megbecsülik ezt a kevéske kis kertet! Hiába, a kinek sok van, a sokat nem tudja megbecsülni, annál inkább az, kinek kevés jutott. Pedig, pedig igaz a mondás, hogy a ki a keveset nem becsüli, a többre sem érdemes. Tudom becsülni a népet, mely véres verejtékével szerzi kenyerét; de mely ellustálkodja az Istenadta időt, nem érdemes arra, hogy kenyeret egyék . . . Egyik útitársam riasztott fel gondolataimból, s mutatott dél felé. — Ime ott a tenger ! Valóban az eső szürkés ködén át észrevettem magam is. Gyorsan közeledtünk már lefelé, 800 m. magasságból kellett leszállanunk. — Fiume ! — hallatszottak a kiáltások; s mi kiszállottunk. Mit csináljunk ebben a lucskos időben ? Jó hogy nem sokáig kell itt vesztegelnünk. Nem azért mondom, mintha nem szeretném Fiumét, kikötő városunkat; többször voltam már itt; most Olaszország felé sietve utaztam át rajta. Fiumét szerettem, de esőjét nem. Pedig alig volt egy nap is, mikor itt voltam, hogy egész nap szép idő lett volna. Lehet különben, hogy az én