ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-04-14 / 16. szám

hová az embereket csak a kártya hozza össze. Ott az éltető elemnek a szellemnek kell lenni. S vájjon igy van-e ez mindenütt, vagy akár csak javarészben is? Sokat vártunk az autonómiától is. Mindenki azért óhajtotta szívvel-lélekkel, mert reméltük, hogy az autonómia szabad levegőjében jobban fejlődik mffjd a kath. öntudat, hamarább nagykorú lesz a kath. egyén és társadalom. De vájjon várhatjuk-e ezt azok után, mit az autonómiai tárgyalásokról hallunk és tudunk? Az autonómiának csak az árnyékát fogjuk élvezni, az élet pedig csak a delelő napon duzzad, a szivek csak ott melegedhettek s lelkesülhettek volna fel. A kath, egyetem még mindig csak a boldogok álma s az együgyű szivek reménye. Ismételve hangoztatjuk, hogy az augusztusban kért s megígért bizottság a kath. egyetem felállítása ügyében még most sincs kinevezve. Oh ezek a dolgok és tények még mindig a kath. élet nagyböjti szellemét lehelik, itt nem virradt még a föltámadásra. S meddig lesz ez még igy ? Mikor fog az Alleluja a templom falain kivül is kitörni? Mikor lesz már a lelkek, a kath. társadalom feltámadása ? Ezt várjuk, ezt reméljük, ezt kérjük a feltámadt Krisztustól. Túri. — Az egyetemi keresztek. Nagy felháborodás észlelhető a liberális lapokban az ujabban történt egyetemi események miatt; ütnek, gyanúsítanak mindent, a mi kezük ügyébe akad; nem kímélik az országgyűlési néppártot sem, a mely pedig teljesen ártatlan ebben az ügyben. Persze ök (a liberalis-szabadkőmivesek) nem akarják, de már nem is tudják látni az igazságot; kozmopolitizmusuk, hitetlenségük fekete hályogot vont szemükre. Pedig csak tekintsenek körül s ha ök nem is, a józan rész látni fogja, hogy ezek az események természetes folyományai annak, a mit nálunk és velünk az egyesült kazár-liberalisszabadkömüves elem elkövetett. Izgatásról, lazításról, néppárti közreműködésről beszélnek, holott nem veszik észre, hogy az egyetemi ifjúság javarésze teljesen önállóan s mindenkitől függetlenül iparkodik érvényt szerezni annak, a mit a katholikus pénzen felépült egyetemről ki- és letörölt a vallástalan liberalizmus. Gyanúsítják az országgyűlési néppártot és ennek a gyanúsításnak van is alapja, de csakis annyiban, a mennyiben a kath. néppárt adta meg az első ösztönzést a keresztény magyarság ébredéséhez és ezért a legmélyebb hálával és köszönettel tartozunk néki; fellépésével és működésével megmutatta ugyanis, hogy Magyarországban a kereszténységnek vantem kedves kis virágaimat, szegénykéket olyan régen nem láttam, talán meg is fagytak. A fájdalom alatt roskadó anya mindenre megadólag intett fejével: — Igen fiam, meggyógyít a jó Isten ! — És te mégis mindig sirsz, hiszen tudod, hogy ha sírni látlak, az nekem nagyon fáj. Jól emlékszem, szegény édes atyám ágya mellett sirtál annyit. A jó Istenben nem akarsz már bizni ? Ki gyógyíthat meg, ha O nem ?! Meghatva láttam kötelességem teljesítéséhez. Mikor elvégeztem, s elbúcsúztam az ifjútól, megígértem neki, hogy sokat, nagyon sokat fogok érte imádkozni, s gyakran meg is látogatom. Örült a szive, örült a lelke szegénynek ! Édes anyja kisért ki, s e meglepő kérdéssel szólított meg: Ugy-e Főtiszt. Uram! fiam számára nincs többé reménység ! ? Szerettem volna neki valami szépet, vigasztalót mondani az Isten jóvoltáról, de mikor egy kesergő anyát nem olyan könnyű megvigasztalni. Egy szó kevés, annyi se jött ajkaimra, éreztem, hogy az a vigasztalás, a mit mondhatnék, csak üres szócicoma marad. — Uram, csak mondja meg egészen bátran, én már számoltam önmagammal, el vagyok készülve a legrosszabbra is. — Bizony, asszonyom, itt már a jó Isten csak csodával segíthet. Szegény özvegy asszony nagyon köszönte fáradtságomat, sokáig szorongatta kezemet, mintha valamit még szeretett volna mondani, végre kinak még hősei és hogy Magyarország még nem egészen zsidó állam. Tehát a néppárt megadta a példát, hogy miképen lehet és kell küzdenünk az ország megsemmisítésével fenyegető vallástalanság és zsidó-liberalizmus ellen; s ha a keresztény egyetemi polgárság is felújult, átérezvén leendő nagy hivatását, mely nem a koncon és a sápon, hanem a keresztény-magyar eszméken lelkesedik, akkor a keresztény magyarságnak nincs más tenni valója, mint e derék ifjúságot küzdelmében támogatni, hogy Pázmány Péter egyetemén ismét olyan szellem uralkodjék, a mely nem szedeti le fönmaradásunknak, nemzeti létezésünknek diadalmi jelét és zálogát, a szt. keresztet, hanem megadja és visszaállítja nékünk keresztény magyaroknak azt, ami bennünket joggal megillet, s amit a romboló liberalizmus elvett tőlünk, a magyar állam talpkövét és éltető elemét: a keresztény szellemet és keresztény erkölcsöket. — Küzdjünk a szt. kereszt jogai mellett bátran, rendületlenül és higyjük erősen, biztosan, hogy »e jelben győzni fogunk.« — Arra pedig nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy milyen fegyelmi büntetést fog kihirdetni a kereszt-védők ellen a »katholikus vallás felmagasztaltatására« alapított egyetemen a katholikus dogmatika pap-tanára, és váljon nem fognak-e megmozdulni a pozsonyi sirban a lánglelkü Pázmány Péter hamvadó csontjai ? Kapisztrán. Katholikus mozgalom. Róma, április 6. Mindenek ellenére azt kell mondanunk, hogy bizony Olaszországban sem szabad kétségbe esni. Söt! A mit mi rendszerint olvasunk, az mindig csak a rossz, a sötét, a feltűnő, a boszantó, a mi ellen ropogós szitkokat lehet hányni. Pedig, ha egész Európa katholikusainak az a jelszavuk, hogy a jövőbe kell tekintenünk s azt előkészítenünk, okkal-móddal sejthetjük, hogy a szépért, jóért lelkesülő, gyors elhatározásu, finom olaszok sem maradnak utolsóknak. Tisztán katholikus irodalmuk gazdag és szellemes, társadalmi tevékenységük élénk, mozgalmas, — bár a gazdasági nyomor súlyosabb, mint talán bárhol egyebütt Európában. A mi a katholikus mozgalomnak lényeges föltétele, már-már teljes valóvá leszen. A közönség művelődik. Ebből az következik, hogy jószivü, engedékeny, nem durcás, szórahajló. Már vérévé lesz a tudat, hogy a kik neki és róla irnak, a kik szavukat feléje irányítják, ha néha tán bakot lőnek is, a tollforgatásban ügyetlenséget, a szavak árjában néha kissé sokat követnek el: mindamellett igazán csak javát akarják. Átérzi, hogy az eszmék harcosainak főcélja az eszmék győzelme tört belőle az, a, mit már régóta rejtegetett kesergő szivében. Arcát kötényébe rejté, s úgy zokogott keservesen. — Egyetlen reményem, mindenem e fiam volt, de az Ur jobban szerette, mint én, ugy látom, elveszi tőlem. Nehéz sóhaj szakadt föl melléből; tekintete az eget kereste: Legyen a Te akaratod ! Bámulva hallgattam ezt az odaadást, ezt a lemondást. — Asszonyom, ez a szó a szenvedő keresztény léleknek hatalmas szózata. Hogy mikor a fájdalom egészen összetöri, tekintete rendületlen bizalommal az eget keresi, s a sújtó kezet csókolja. — Uram, egy cseppet se csodálkozzék rajta, saját példámon tanultam ezt meg. Csak egyetlen egyszer nem tudtam, nem akartam megnyugodni az Isten rendelésén, vérző szivem ma is szenved miatta. Azt hittem, úgy lesz jobb, a mint én akarom, keserűen lakoltam meg érte. Adott az Isten egy leánykát, oly szép, oly kedves gyermek volt. Szivem öröme, gyönyörűsége tellett benne. Őriztem, vigyáztam reá, talán jobban, mint saját életemre, még a szellőtől, a napsugártól is óvtam. Meghűtötte magát, forró lázt kapott. A komoly betegség ágyba fektette. Ápolgattam, a mint Isten tudnom engedte, egész éjszakákat virrasztottam át betegágya mellett. Minden ápolásom hasztalan volt, nap-napután rosszabbul lett. s nem számítás; azért nagy lélekkel hordja össze azon anyagi föltételeket, a melyek nélkül a gondolat virága meg nem élhet, sőt elsatnyul s kiszárad. Északon mindenütt gazdagabb a nép, de aránylag, gondolom, sehol sem oly bőkezű, mint Olaszországban. Sokszor gondoltam, nem volna-e jó, ha például a püspökök és papok számát a szentatya leszállítaná, mert számosan igazán csak a hivek adományaiból élnek. De másrészt biztosan tudom, ha az egyik olasz városkának elvennék püspökét, nápolyi »furore cattolico« volna a vége. Azért sem engedik, mert »egészen az övék.« A másik feltétel az, hogy legyenek bátor vezérei. E tekintetben azt látom, hogy az öregebbek visszavonulnak s több helyütt, főleg Lombardiában, a katholikus körök, a szociológus társulatok szónokai fiatal ügyvédek, orvosok és papok. Igaz, sok a felolvasás, a beszéd s hasznosabb volna az anyagi munka szorgalma. De hát tavaszszal is túlon-tul bővelkednek a fák illanó virágporban, hogy jusson lehetőleg minden kocsányra s megtermékenyüljön. Jön a szél, eső, vihar s elpusztul nagyon sok; hadd maradjon a szükséges, ha már vész a fölösleges. A nagy néptömegbe is először be kell szivárognia a gondolatnak, a szükség ismeretének, az öntudatnak, az eszménynek, hogy támadjon benne vágy, akarat és végre valahára a tett. A népnevelést az olaszoknál főleg egyetemi hallgatók tették feladatukká. Esti gyűlésekben, söt vasárnapi iskolákban, meg a munkások ünnepélyein szórják a keresztény demokrácia eszméit: csak egyetlen kultúra létezik, a mely nem darabos, hanem egész, s ez a kereszténység; a hit és tudomány és gyakorlat fenséges dómja. Hogy ezt fölépítsük, okvetlenül együtt kell dolgoznunk. Lehet, hogy egyik-másik kényelmes szokásunkról, esetleg munkanélküli jövedelmi forrásunkról majd le kell mondanunk; de nem kell félni; az csak addig tart, mig az egyik társadalmi alak átmenőben van a másikba. S különben is, a miből most élünk, azt nem engedjük addig, mig az uj talaj nem eléggé termékeny. Ez szól kivált az iparos osztálynak s a gyármunkásoknak, a kiket egyrészt tömörülésre kell birni, másrészt a munkaadók iránt keresztény türelemmel s nem szocialista robbanó szerekkel szükséges ellátni. A földmives osztálynak állandó mestere Solari, a kinek gyakorlati útmutatásait számtalan füzetben röpítik a hegyek-völgyek falvaiba. Mert tudnunk kell, hogy Olaszországban mindenki olvas. A kocsisnak a bakon újság van Valahányszor kérdeztem az orvost, van-e remény, kétkedően felelt. Kétségbeesésem kimondhatlan volt. Nem tudtam, nem akartam válni gyermekemtől. Egyszer hideg, sötét, komor éjszaka volt, s ilyen éjszakának idején kikelve önmagamból, mint egy őrjöngő, rohantam ki az utcára. Csendes, nesztelen volt minden. Sehol egyetlen egy ember. A közeli torony órája elverte a tizenkettőt. Megborzadtam önmagamtól, s erőszakos cselekedetemtől. Ott az utca közepén két térdemre borultam, kezeim összekulcsolva az ég felé emeltem, úgy imádkoztam, úgy könyörögtem: Istenem! ha egy parányit szeretsz, add vissza gyermekemet! Sokáig, nagyon sokáig térdeltem ott, végre a csipös szél magamhoz téritett. Visszamentem gyermekem ágyához, s imádkoztam tovább, mái nem is kértem, de követeltem vissza gyermekemet. Még igazságtalanságról is vádoltam Istent ha gyermekem egészségét vissza nem adja. A gyermek csendesen aludt, de az én szememre álom nem jött. Reggel az orvos örömmé adja értésemre, hogy remélhetek, mert gyerme kem meg van mentve. Az orvosnak igaza volt, felgyógyult, de immár azt mondom — s hiszem, hogy nem károm lom az Istent — bár ne gyógyult volna föl. I kiben örömem, boldogságom hittem, az tette mé£ gyászosabbá szomorú özvegységemet. Felnőtt. Szép volt, kedves volt, s talán e