ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-04-14 / 16. szám

a kezében, a kőmives pedig reggel elolvassa lapját s aztán mindjárt sipkát csinál belőle hűsítőül a nap sugarai ellen. Igy a katholikusoknak is lehet reményök, hogy számos iratukkal majd csak megmozgatják a népet. Persze a papságot kell mindenekelőtt megnyerniök, mert az olyan közel áll híveihez, mint talán sehol másutt. Látni azt sokszor a templomban is. Nagyon közönséges az az eset, hogy a népből kilép egy-egy ur, elküldi a ministráns gyereket a sekrestyébe s maga áll az oltár elé. Napközben meg ott találkoznak a mindennemű társulatokban. Nincs másra szükség, mint hogy e régies módú gyülekezetekbe ujabb gyakorlati célok vonuljanak be; vagy még inkább, hogy ezek tudjanak megszűnni s másoknak helyet adni. Persze az ilyenre sok pap nem elég radikális; jó szíve még a tarthatatlant is meg szeretné ' őrizni s megharagszik, ha valaki az ősi tradíciónak ezen megfakult intézményeit el akarná tüntetni. A katholikus mozgalom vezérei azért főleg az ifjúság merész akaratában reménykednek. A lelkes Giuseppe Toniolo, pisai egyetemi tanár, egyik városból a másikba, szemináriumról-szemináriumra, egyetemröl-egyetemre siet, hogy mindenütt fölragyogtassa nemes gondolatait s megerősítse hallgatóit a katholikus újjászületés reményében. Kiváló társai a nagy munkában: R. Murri, a »Cultura Sociale« szerkesztője, P. G. Semeria, a jelenleg ünnepelt barnabita szónok. A. Parissich demokratikus konferenciáival és mások is igen nagy számban, kiknek beszédeit évkönyvekbe gyűjti a milánói Szent-István-Társulat, a »Libreria Cattolica.« Bőséges irodalommal dicsekedő országokban az ember utóvégre is kénytelen a könyveket félretenni s pusztán a katalógusokat olvasni. Hadd lássuk legalább, mily gondolatok keringenek a világ agyában. Az agrárius ésszerű földmivelésre oktat. A botanikus virágait, a méhész viaszát, a selymész hernyóit, a kertész gyümölcsfáit, meg zöldségeit, az ornitheologus pedig madarait ajánlja, mert tudni kell, hogy az olaszok botrányosan pusztítják énekeseit. Az egész Romagnában nem hallani madárszót. Az iparosok barátjai folyton azt kiáltják: szövetkezzetek ! Itt vannak a rubrikák s a fogyasztási egyletek vezérelvei! Aztán takarékoskodja' > egyéb luxust ne is kívánjatok, mint irodal: és művészetet. A szesztől óvakodjatok akár < az alkohol nevü gonosz szellemtől, a ki .biában kisért. Lesz majd könyvtár, képcsare őt szerencsétlenné. Úgy őriztem, mint szett fényét, mégis elbukott. Könnyelmű ismeretséget kötött, az én hi-tudtom nélkül, oda dobta az aljas csábitónak tlanságát s mikor már szégyene is meg volt, szál ruhában világgá ment s azóta még hirt íallottam felőle. Ilyen eset után nem mondhatok mást: — Atyám, legyen a Te akaratod ! Alig végezte szavait, az ápoló irgalmas nöhivta be az anyát. Elbúcsúztam a szegény asszonytól, jól esett . , hogy lelkén kissé könnyithetett. * Frissen hantolt, pici sírdomb emelkedik a vátemetöben, szép márvány kereszt van tövében. Ide jár naponként egy özvegy asszony 18 ; fiát siratni. Oly egyszerű a történet, mégis mélyen érző nélkül alig tudod megérteni. Falun lakott. Sorvadó gyermeke a kórházhalt meg. Nem volt annyi tehetsége, hogy >rsóját haza szállíthassa. Eladta kis vagyonát, w jutt a városba lakni, hogy kedves fiához közelebb lehessen. Napokat töltött künn a temetőben, sirva ölelgette, csókolgatta a hideg márványkeresztet. Itt keresett, itt talált vigasztalást. Valahányszor a zöldelö sírdomb mellől fölkelt, ajkai mindig e néhány szót rebegték: — Legyen a Te akaratod ! Janics Ferenc. nok, zeneterem s felolvasó estély — nos meg kerékpár is annyi, hogy nem kell unatkoznotok. Mi kell még ? Vállalkozási szellem! S a hosszú sor végén megjelenik a pap-irók csoportja s lelkes próféta hangon figyelmezteti a mozgalmas katholikus társadalmat, hogy igen, tegyen meg minden hasznosat és szépet, de tartsa mindig szem előtt az egy szükségeset: »az ember fiának« dicsőségét. Nikón. HüSYétnapi egyházi zene a Bazilikában. Az »Alkotmány« mult számainak valamelyike felsorolja honunk néhány főtemplomát, melyek egyházi zenéjét az ország többi templomai zenéjének föléje helyezi. Magam is örömmel csatlakozom a kiváló elismeréshez, és ismervén az egyházi müzene igen nemesítő hatásait, a babérkoszorút egy-két levélkével még meg is toldanám, ha lehetne: de méltán megütközöm azon, hogy a fenndicsért egri, pécsi stb. székesegyházak sorában nem szerepel Magyarország első főtemploma, az esztergomi Bazilika. Tessék, kérem, annak magasztos boitivezetei alá bármely jelentékenyebb ünnepnapon besétálni s a zenét bármily szigorú kritikus észszel megbírálni, meg vagyok győződve, hogy többet talál itt, mint mennyit várt, sokkal többet azon körülmény után, hogy Kersch zenekarának működését a lapok agyonhallgatják és senki sem vesz tudomást a kiváló szakértelem, a kiváló erő és buzgalom itt tapasztalt első rangú eredményeiről. A nagyhéti chorálról tettünk már említést, bár" megbénult a kezünk, midőn Arnold: Christus f

actus est és Kersch: Dextra Domini-jét mély meghatottságunkban leirni akartuk. E choral méltó ecsetelésére csak egy Istentől ihletett tiszta lélek, mely az isteni szeretet mennyei édességétől olvadozik, találna megfelelő finom, gyengéd szavakat. De térjünk át a husvétvasárnapi mű-zene méltatásához. Ezen előadáshoz mozgósítva az igen szerencsésen megválasztott rendes kar, a jól begyakorolt énekes dilettans-nök diszes koszorúja, a többi uri dilettánsok s a helybeli gyalogezred zenekarának egy-két mü-zeneértö tagja. Nincs e diszes társaságban, akár tekintjük az igen beváló hangskálákat, akár az ujj aknák fürgeségét, akár tekintjük a többi orgánum képességeit, nincs itt egy sem, aki nem tudna a teljes sikerhez öntudatosan hozzájárulni. Természetesen, a műkedvelő közönség roppant kíváncsisággal leste az első accordokat. A csengő megszóllal, a lankadni nem tudó ősz pátriárkánk, az általános érseki püspök-helynök, fényes segédlettel, méltóságos komolysággal a pompás szentélybe lép, Kersch bravúros ujjai az orgonából kicsalják a nagyhatású ünnepi hangokat, s a sziv, a kedély kész mindazok befogadására, mik itt a vallásos lélek kielégítésére, részint az oltár, részint a kar részéről várakoznak. A várva-várt Stehle szinre lép meglepetést jelző piston-féle instrumentátióval, egyes bevezető csendes hangocskával, melyhez társul a többi zeneszer szerepe s utána az énekkar és kifejlődik belőle az egész Bazilikát betöltő hatalmas zene. Már a »Kyrie« közepén tisztában voltunk vele, hogy ez egyszer a világi művészet szegődött az egyház szolgálatába, s amint kívánjuk, hogy ami jószándékú eljárásunkat mások szeretettel magyarázzák, mi is Stehlenek irányát igy magyarázzuk, bár szeretnők, ha az egyházi zene csak ének és nem produkció volna, mondom Stehle szándékait oda magyarázzuk, hogy ő a világi művészet zászlaját az egyház előtt mélyen megakarta hajtani, s hogy a feltámadás nagy napján a hivek sziveit örömre, ünnepies. diadalmas érzésekre akarta hangolni, felbuzditani. S ez sikerült is azokra nézve, kik a magasabb mű-zene iránt érzékkel birnak. Megfigyelvén a roppant technika nehézségeit, mindjárt mondtam, hogy Kersch és a kara még ennyire is vállalkozhatik, s tényleg teljes sikerrel vállalkozott. Mi pedig magát a nagyszabású müvet illeti, megjegyzem, hogy alapeszméje az egész misének a Salve Regina egy thémája. Könyörgő charakterét ezen motívumnak Stehle a Kyrie-ben, Qui tollis-ban és Et incarnatusban, végül az Agnus Dei-ben használta föl. Legtöbb contrapuncticus technikával a Kyrie-ben, de több inventióval a többi helyeken. A »Kyrie« ezért kevésbé hat, pedig több »tudomány« van benne lerakva. A »Gloria« szabadabban mozog, itt-ott egészen modern. A szólamok egybefonódása itt megkapó. Kiválik a »Qui tollis« alt solo s különösen a majesteticus befejező rész imitatorikus Amen-jével. A »Credo« csendesen indul meg, csak a »Genitum non factum« alkotása kezd szabadabb formában mozogni. Az »Et incarnatus« befejező zenéje, s az egyszerű gregorián motiv-sopransolo itt megkapó. A »Crucifixus« — nyilt quintjeivel erősen drámai hatású. Szintoly megkapó a mélységből föltörekvő hangáradat, mely remekül festi az »Et resurrexit«-et, s amely messze kiválik a sablonszerüségtől. Háromszólamú »Et in spiritum«-ja structurájával válik ki, de hallásra nem nyújt annyit, mint a papíron való taglalása; szintúgy nem elégíti ki a »Credonak« mondhatnám elsietett befejezése. A »Sanctus« gyönyörű; áhitatteljes bekezdése ép úgy megragad, mint majesteticus, imposáns »hosannaja.« A mise gyöngye a »Benedictus.« Három szólamban (sopran, alt, tenor) annyi kiváló szépet, imitatióban oly fönségeset nyújt, mint ritka ember. Ennek »hosannaja« is impozáns. Az »Agnus Dei« az alapmotívumon épült fel. Anpál megkapóbb tehát azon contrast, amit a Dona az ö egyszerű, de rendkívül finom bevezető zenéjével nyújt, mely az eddig e-mollban mozgott alapgondolatot e-durba tereli s mintegy az örök béke eszméjét hirdeti. Az egész mü hangszerelése is kiváló, csak itt-ott látszik, hogy a hegedűsöknek mást szánt, mint amit adott. Általában azonban az egész mise egy mű-remek. Méltó befejezése volt a szivetemelö szent szertartásoknak a fáradhatlan plébános dr. Csernoch János praelatus-kanonok beszéde, melyet a jól disponált hivő sereg feszült figyelemmel hallgatott meg mindvégig. B. J. Megjegyzések a templomvagyon kezeléséhez. i. Mivel az »Esztergom« febr. 17-iki számában névtelenül cikkező plébános felszólítást intéz aziránt, hogy az általa felvetett kérdéshez, t. i. a templomvagyon kezelését rendezni akaró főegyházmegyei szabályzat egynehány pontjához, melyet ö nem ért, mentül többen hozzászóljunk, megragadom az alkalmat és irok erről én is, de nemcsak azért, hogy nehézségeit eloszlassam, de azért is, hogy annak a gyakorlati élettel összefüggő egyéb rendelkezését is feltüntessem. Nézzük e szabályzatot és állapodjunk meg a templomatya választása kérdésénél, mely a szabályzatban a plébánoson kivül a kegyúr és a nép beleegyezésétől is tétetik függővé. Ez a régi statútum erre vonatkozó rendelkezésének fentartása, illetve az egyházi főhatóság tudtával sok éven keresztül létezett ellenkező gyakorlat folytán kötelező erejét vesztett rendelkezésnek újbóli életbe léptetése. Azt még csak meg tudom érteni, hogy a kegyúrnak, aki templomi terheket visel, legyen ehhez szava, de hogy a népnek, amely olyanokat nem visel, mire való volt ezen tekintetben befolyást engedni ? megérteni nem tudom. Talán a templomi vagyon hathatósabb biztosítása okából ? a szerzett tapasztalatok után ítélve éppen nem; de ha már egyházi vagyonról beszélünk, ugy az egyháznak nemcsak anyagi, hanem szellemi vagyona is van és ez utóbbi többre becsülendő az előbbinél, söt az előbbi az utóbbi végett van ; ilyen szellemi vagyon pedig a lelkipásztor szükséges tekintélye, befolyása, híveivel való jó egyetértése és annak a hivek lelki üdvén való áldásthozó működése. Már pedig ezen intézkedés arra alkalmas, hogy ezek valamennyiét egy egyházközség köréből kiragadja. Hogy azonban »ne quid nimis« beszéddel vádoltassam, állításomat be fogom bizonyítani és mikor ezt tenni akarom, csak rá kell mutatnom az iskolaszékek működésére és az ezeken véghezmenni szokott kántorválasztásokra, mindjárt világos képét fogjuk kapni annak, hogy mi lesz akkor, ha a templomatya választásakor a népet is kell majd összegyűjteni és megkérdezni, (mert másként akaratát meg nem tudhatjuk), hogy kit óhajt templomatyának ? Ugy, mint a kántorválasztásoknál is történni szokott, az érdemesekkel szemben az érdemteleneknek fog nem egy izben hely adatni és a plébános, sőt az egyházhatóság is a nép ezen akciójával szemben úgyszólván teljesen tehetetlen lesz ; hely fog adatni az itatásnak és etetésnek, vagyis a corruptiónak és ez el fogja hinteni a plébános és a nép között az egyénét-