ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-04-07 / 15. szám

melyet ama főpap tisztán ez ügynek érdekében rendezett, láttam azután, hogy az a főpap e k. egyetem mellett még tollat is ragad és cikkezik a Budapesti Hirlapban. Ime, hát már nekünk is van hirlapiró főpapunk. És én vagyok olyan akadékoskodó, hogy ennek a főpapnak még sem tömjénezek. Oh, hiszen az a k. betü az egyetem szó előtt csak annyit tesz, hogy kassai. Már pedig, hogy egy kath. főpap akkor, midőn országszerte a kath. egyetem után vágyódnak a keresztény Magyarország hivei, egy harmadik állami egyetem érdekében lépjen sorompóba, ez olyan jelenség, amely legalább is kétes, talán sötétségnek is mondható világosságot vet a magyar katholicizmusra. Avagy talán abban bizakodik, hogy azt az állami egyetemet is kereszténynyé teheti ? A kath. egyetem kérdése meglehetősen pikáns egy ügy, amelyet keserűség nélkül még meggondolni sem lehet. Aki minálunk komolyan, lelkesedéssel gondolkodik a katholicizmus érdekeiről, bajairól, lépésről-lépésre a legkényesebb helyzetekbe botlik és folyton azon veszélyben van, hogy esetleg bizonyos irányban tiszteletlenséget követ el. A kath. egyetem megbeszélésénél is kisért e veszély, hiszen csak a vak nem tudja, az egész min fordul. Az egyetem kérdése különben nevetségesen egyszerű; nem kellene két-három esztendő, s az egyetem készen állhatna. De hogyan? Hiszen ez már szörnye az optimizmusnak ! Oh kérem, mindenki tudja, hogy igazat mondtam; csakhogy nem igen merjük kimondani. A kath. egyetemhez csak egy pár száz ezres kellene, egy pár száz ezres a felépítéshez, s azontúl is évekint ugy 100—150 ezer forint. Vagyis — fogják nekem mondani — a felépítés és felszerelés költségén kivül körülbelül 4—5 millió forintnyi töke. Akik e milliókat várják, azok csak mondjanak le arról az élvezetről, hogy még megláthatják a magyar egyetemet. Hogyan is lehetne Magyarországon kath. egyetemre ugy hamarosan 4—5 milliót kapni ? Abban csak nem bizakodik senki, hogy több éven át folyton megnyerhetnők a kath. egyetem számára az osztálysorsjáték főnyereményét ? Nincs is rá szükségünk. Abban már majdnem egyetért a közvélemény, hogy az egyetem Pécsre" kerül, ahol — mint már itt is, ott is sokszor elmondották — a teológiai intézet s az anyagi fenmaradásában biztosított püspöki jogakadémia mellől már épen csak a bölcseleti kar hiányzik. A filozófiai karral való kibővítés pedig, amint a számításokat már Kassán is megcsinálták, alig kerül többe, mint egy nagyobbszabású modern középiskola felállítása. Erre pedig tán már megvan a pénzünk. Az intézet fentartásához azután évenkint, hogy sokat mondjak, 150 ezer forint kell. Számitásom szerint 33 tanárra volna szükség — a kassaiak kevesebbet számítottak — 33 tanár pedig három ezer forintot számítva átlagul 100,000 forintba kerül. Ami egyéb költség marad : szertárak, könyvtár, személyzet, fűtés, világítás, javítás stb. bizonyára nem nyel el ötven ezer forintott, az eredmény tehát az, hogy az egyetem 150 ezer forinton fentartható volna. De honnan ez összeget ? Nagyon sokan tudnók a módját, hát elmondom. Kis összehasonlítást teszek. A sz. Benedekrendnek 60,000 holdja van s ebből a plébániákon, népiskolákon, apátságokon kivül még fentart három kis-, ugyanannyi főgimnáziumot, egy teológiai és tanárképző főiskolát. Hogy a magyar püspököknek és káptalanoknak összesen hány ezer holdjuk van, e pillanatban nem tudom; de annyi bizonyára van, hogy évi 150,000 forint elosztva közöttük még tehernek sem volna mondható. Ne mondja senki, hogy a főpapi jövedelmek úgyis nagyon igénybe vannak véve, hogy iskolákat tartanak fenn stb. stb., mert én ezekkel szemben joggal hivatkozhatom arra, hogy a kath. egyetem életkérdése a magyar kereszténységnek, és ismétlem, — hogy azt a 150, söt mondjuk 200 ezer forintot, amely a magyar katholicizmusnak megadná az annyira szükséges egyetemet, meg sem éreznék Ime a kath. egyetem megvalósulásának ez a legközelebb fekvő, legtermészetesebb lehetősége. Ez a tervezet él a közvéleményben és reményteljesen fontolgatják. Mért is ne lehetne főpapjainkban, főpapjainknak áldozatkészségében bizakodnunk, különösen akkor, midőn anyagilag ily csekélységről, amúgy pedig egyik legfontossabb életfeltételünkről van szó ? Az igaz, hogy a tekintélynek fényes köde szinte megközelíthetetlenné teszi őket, de nigyjük el, hogy ez csak látszat és bízzunk bennük, a bizalmat bizonyára meg fogják érdemelni. Ha akadna valaki, aki püspökeinkkel, káptalanainkkal e tervet meg tudná kedveltetni — s az illető bizonyára nem végezne vele emberfölötti munkát, — bizton állithatnók, hogy három esztendő múlva megvolna az egyetem. / Húsvéti levél. —- Ünnepi gondolatok. — A feltámadás problémája a Megváltó kínszenvedésének és halálának örökéletű példája szegénynek, gazdagnak szivében egyformán kelti az áhítat visszhangját. Az Üdvözítő fényes alakjában látjuk az emberek küzdelmének képét; a kétség, a remény, a megostorozás és megdicsőülés nagy eszméjét. Egy nagy, egy örök hatalom, egy csodás láthatatlan erő ez, melyet az emberi elme csak megcsodálni képes; egy világkormányzatra rendelt misztikus erő, melyet ha ember fejteget, még hatalmasabb, még misztikusabbá válik. És mert a feltámadás problémája most alkalomszerű, neki kell mennem, bele kell mélyednem az én véges emberi eszemmel, hogy kielégítsem a hitetlen lelkemet, mert ha együtt is ünnepelem százmilliókkal a feltámadást, ha a fenséges tanok meggyőződéssé szilárdítják is a szent titok iránti hitet bennem, az ember — no mert a legtökéletesebb teremtmény, — mindenben a legtökéletesebbre vágyik, tudni, fogni akarja azt, ami az ö létesítő erővel felruházott egyéniségét igazgatja; ismerni akarja azt a rejtett erőt, a mely az anyagot szervezi, típusba alakítja, fajba sorolja, nembeli hivatásra kötelezi és felruházva minden eszközzel, melyek a lét küzdelmeiben fegyveréül szolgálhatnak: kiengedi, mint tökéleteset, az életbe. Már maga az élet is feltámadás, újra élés, mert egy fenséges eszmének vagyunk testet öltött alakjai; bennünk tökéletesedett az eszme; testi életünket egy misztérium előzte meg; okozat és kényszerűség a mi születésünk; rejtett erőknek rejtelmes müve. Ismeretlenül is kell az okot, a teremtő erőt respektálnunk, mely bennünk testi és lelki szervekből életet teremtett magának, és hinnünk kell, hogy más életet is ád, mert hisz az örök erő csak bennünk élhet; mert hisz az erő csak addig hatalom, mig van mit kormányoznia. Ha az okozat nem kél életre, s azt meg nem tartja, miért az ok? Igy tehát el kell hinnem a feltámadást, mert bár szemeim előtt nincs bebizonyítva, de a logika östörvénye igy teszi fel, s igy kell ennek lennie, mert mikor az ember tökéletes lett, az okozatból már ismét ok, a kényszerültből akaró lény vált, s annak túlján már is a lelki élet vár reá. A tulajdonképeni resurrexio igen jó jelképet választott magának: a húsvéti tojást. A héja a tojásnak a halált jelenti, a tartalma pedig az örökkön fejlődő életet, mely az ötet hatalmában tartó enyészetet megtöri és érvényt szerez individualitásának, létezésre törekszik. Ugy-e mily hatalmas rejtett erők dolgoznak odabent, ugy-e mii)'- csodálatos küzködéssel fejlődik életté az erő. És vájjon miért szervezte ez az erő életté azt az anyagot, miért fegyverezte fel temperamentummal, ha nem azért, hogy az enyészetnél hatalmasabb legyen, hogy azt megtörje és annak a misztikus erőnek hatalmát hirdetve, újabb-újabb életre lépve, fentartsa magát ? És az embernek ezen a világon való életét nem-e ilyen misztérium előzi meg ? A teremtés ereje nem-e először szervez, alkot bennünket erre az életre ? És vájjon a mindenség Istene alkotna-e ily tökéletes lényt cél nélkül ? Nem. A mi földi életünk célja : az örök, a lelki élet. Az a harc, az a küzködés, mely megelőzte ezen a világon való életünket, előkészítés volt, szervezés a földi életre; s e földi élet pedig tökéletesedés az örök életre, a lélek életére. A tojás benseje mozog, fejlődik, életre kél addig, mig tökéletes nem lesz, s akkor ott áll új élete előtt az enyészet fala. De már ekkor az érvényesíteni akarja erejét, elérni hivatását, és áttöri az enyészetet, aztán kilép az új világba. Az ember földi élete már második, de ismét csak olyan fejlődés, melynek célja nem lehet más, mint egy ujabb élet. A kisded első tanulékonyságában már megmozdul a lélek, az ifjúban már nem is ismersz rá a gyermekre, a férfiúban az ifjúra, és igy a lélek az ember késő vénségeig, folytonos elváltozásokon megy keresztül egész addig, mig meg nem érik, a késő vénségig, s aztán egyszerre megszűnik a halálnál. Megszűnik ? Nem! — mert hisz akkor minek fejlődött ? Ott van a tojás. Miért fejlődött, miért teremtődött volna az, ha akkor, midőn az új életre elö van készítve, eröt venne rajta az enyészet, és nem birna azon keresztül törni ? Egyik életünkből nem látunk a másikba. Földi életünkből nem nézhetünk abba, melyben előkészíttettünk emerre, s igy nem látunk a jövőbe sem, csak tudjuk, hogy fejlődünk, tökéletesedünk az örök életre. Mert hát miért akkor a lélek annyi átváltozása, fejlődése, ha nem ' azért, hogy megérjék az ujabb életre ? Miért tökéletesedünk mindvégig, ha nincs célja annak a talentumnak, amit elértünk. Amint hogy győz az a titokzatos erő a tojásban az enyészet, az érvényesülés akadálya fölött, úgy győz a lélek is a halál fölött, hogy megkezdje ujabb életét, mely talán ismét fejlődés egy ujabb világ felé. Azért mondjuk, hogy feltámadunk, mert annak a hatalomnak, mely a lélek értelmét fejleszti, nem lehet célja, hogy egy folyton fejlődő teremtménye, mulandó porhüvelybe szorítva, az élet gyarlóságaiban megszűnjön. Van tehát feltámadás — resurrexit a földi élet enyésztö végéből; resurrexit a halálból! Ypszilon. HIREK. Seyler Miserere je. Esztergom múltja ősrégi időkbe nyúlik, egykor nagy kiterjedésű város volt, s története nem is borulhatott homályba, mert hisz krónikásai viselt dolgairól köteteket kitevő monografikus feljegyzéseket csináltak, a melyeket az esztergomi polgár szabad idejében szívesen is olvasgat. De sehol sem találtam, hogy az esztergomi polgárok között valamelyik országra szóló müvével, nagyszerű alkotásaival, lángeszével az országnak tett ritka szolgálatával a többi polgártársait valamely jelentékenyebb módon felülmulta s nagyobb szabású müvével a többi fölött kimagaslott volna, hacsak érsekeit nem veszem tekintetbe. Hiába is keresünk Esztergomban szobrot, emléktáblát, vagy más egyéb jelt, mely nagyságait megörökítette volna. »Elhetetlen egy város ez« mondaná valaki, aki fölületesen gondolkozik Esztergomról. Én nem hiszem és nem hihetem, hogy a századok folyamán polgárai közül egy-egy tündöklő alak föl nem merült volna, s inkább elhiszem azt, s erre nyomós okom van, hogy az esztergomi polgár bármennyire tudja is a közjó javára gyümölcsöztetni talentumait, s bármely feltűnő talentumai legyenek is, munkáját kötelességnek, talentumát Isten adományának tartván, sem az előbbiért, sem az utóbbiért nem kivan, nem keres elismerést, s e lelkületénél fogva valódi nagyságaival sem teketóriázik, pompás temetést rendez, egy-egy könynyel harmatozza be sirját, s azután felette napirendre tér. Ugyvan ez, teljesen ugy van. Közel múltban is egy igen fényes csillaga hullott az enyészet országába. Negyven esztendőn fölül lövelte sugarait városára s beragyogta fénye az országot s a külföldet is. Ma a Bazilika kupolájának nehéz boltivei takarják porait, s alig vesz róla tudomást, hacsak nem gyászoló családja, mely pótolhatlan veszteségébe ma sem tud belenyugodni. Igen ám, de a kripta 7 öl széles boltivei sem képesek Seyler szellemét elrejteni, a polgártársak feledékenysége sem hagyhatja azt az enyészet homályában. Mint üvegen a napsugár, ugy áthat az a kripta falain keresztül föl a dóm magas ivezetei alá, s ott csodaszerü bűbájos han-