ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-01-01 / 1. szám

s az Isten gondolata, melyet gondolt az em­berről s a világtörténelemről. A mi táborunkban nem kisért a szen­vedélyes újítás s az erőszakos szakítás, ha­nem inkább zavarja a fejlődést s a méltá­nyos ítéletet a görcsös ragaszkodás s a régi­nek hagyományos s éppoly egyoldalú dicsérete. Érzelmeink gyakran megtévesztik Ítéletünket s nehezen helyezkedünk az új szempontokra, melyeket pedig okvetlenül el kell foglalnunk legszentebb érdekeinknek szolgálatában is. Bizalmatlanság, tartózkodás, kétség, gyana­kodás nehezíti meg az új időknek s köve­telményeiknek helyes megítélését. Veszszen hát a régi, az ósdi, a korhadt, az idejét mult s jöjjön el az új idők országa! Ne féljünk az új időktől! Mily sokat köszönhetünk nekik minden téren; nemcsak uralmat a természet tölött, de erkölcsi kiha­tásokat is: intézményeket, jogot, finomodást, emberi érzést. Elhagytuk az ököljog s a nyers, durva erőszakoskodás korszakát, s ami még van visszaesés Ázsia tornácaiban az igazi műveltségtől és szabadságtól, iparkodjunk azt is lehetetlenné tenni. Túl vagyunk a Nérók s a Kambysesek korán, túl az inkvizítorok s a boszorkányok korán; örüljünk neki s ismerjük föl az új idők áldásait; Isten gon­dolatait tükröztetik ránk' Ne féljünk az új időktől, ne a tudo­mánytól, épp attól nem! Ne féljünk a kitá­gított szabadságtól! Vannak ugyan a tudo­mánynak is gyermek-betegségei, s a szabad­ságnak is vannak forró lázai, melyekben félrebeszél s néha őrjöng is; de az örületet ne azonosítsuk a szabadság nemes termé­szetével, hanem sürgessük e nemes termé­szetnek teljesebb kifejlődését. Ki akarna közü­lünk a középkorba visszatérni? Ki akarna mult századbeli állapotokat dacára a gonosz francia forradalomnak ? meg vagyok győződve, hogy egy-két hét az elmúlt korok elzárt atmoszférájában elég volna az elméleti rajon­góknak, a régi korok dicséröinek kijózani­tására. Ne féljünk az új időktől s az új társa­dalmi alakulásoktól. Az állam szinte elvált az egyháztól s amennyiben el nem vált, annyiban vaskarjai közt tartja a szellemi hatalmat. Értsük meg az új időket, ha még­oly fájós is tapintatuk. Visszasírni az állam­rosszat drágán. S a jót olcsón venni nem szé­gyenlik a módos emberek sem s még kevésbé a módtalanok. Olcsó áruk miatt pedig bekerülnek a jó könyvek aztán oly helyekre is, hol nem rég husz filléres Rinaldó-füzetek grasszáltak teljhatalommal. Hadd vegyék grófnék s udvar­hölgyek éppúgy mint varrólányok és diákok. Tehát fillérekbe kerülnek az irodalmi nagy­ságok. Kettőről azonban mégis tudom, hogy meg­köszönné ezt a filléres dicsőséget; az egyik az öreg Somogyi, aki ki nem fogyna a dörmögésböl, hogy filozófiai gondolatai 10 fillérre becsültetnek s a jó Zádori bácsi, aki megvakulna bujában azon tüneményes becsléstől, melyben spanyol útját részesitik; azt a »Spanyol utat,« melyért éhezett, szomjazott, dilizsánszokon döcögött nap­számba, s amely most tiszta 10 fillérbe kerül. Mindegy; bizonyos, hogy a 10 filléres árral is kibékülnének, ha meghallanák, hogy müveiket olvassák; mert az irót lehet kritizálni, szidni, könyvét szabad potom-áron adni, de még vala­mit kell vele tenni: olvasni kell! nak az egyházhoz való régi állapotát lehetet­len; beleringatni magát a jóérzelmü állami hatalom támogatásába ezentúl nem lehet: az egyház számára az új idők csakis az erkölcsi kihatásokat, a társadalmi akciót, a buzgalmat, a nevelést, az erényt jelölik ki tevékenységi terül. A jogból s a közigazgatási assziszten­ciából kevés maradt; az új idők a krisztusi egyháznak anyajegyére, a veleszületett szel­lemre és életerőre mutatnak. Az új idők érdekes paradoxonkép a régi egyház szellemét és tevékenységét sürgetik: nein jogászokat, de apostolokat várnak. A szellem e megújhodásától, az új idők­nek e tavaszi leheletétől szétfoszlik majd az elfogultságnak s az animozitásnak az a köd­fátyola is, mely a világnak elborult fején ül s erőszakos kitörésekre vezet az egyház s a magánemberek szabadsága ellen. A hatalomra is ráfér az igazi, nyilt tekintet s a gyanakodni nem tudó egyenesség, melynél fogva eman­cipálja magát a modern erőszaknak vezető hatalmától, a gyűlölködő szabadkömivességtöl s a szellemi irányzatoknak az állami hatalom alá való hajtásától. Jogot, törvényt, szabad­ságot kérünk; nem szavakban, de tettekben utalványozzák ki azt nekünk s nemcsak nekünk, hanem mindnyájunknak. Tehát veszszen a régi, ami tévely, hiba, bűn, ami elavult és célszerűtlen; öltözködjék a régi és változhatatlan igazság a korszerűségnek, az új igényeknek mezébe, intézményekbe, néze­tekbe, életbe; járja át e változás szükségének belátása a vezető tényezőket, akkor kevésbé siratjuk majd a régit s kevésbé gyanakszunk majd az újra, hanem vállvetve iparkodunk a régi igazságot az új körülmények közt is diadalra juttatni. — Újévi kivánatok. Adjon az Isten a hazának kormányt, mely nem a határozatlanság­nak s bocsánatkérésnek döcögős utján azoknak hatalma alá kerül, kiktől való elpártolása ébresz­tett iránta a nemzetben valamiféle bizalmat. — Adjon az Isten a nemzetnek oly politikusokat, kiknek fejében legyen eszme és gondolat, vala­mivel magasabb, mint a rikkancsok krajcáros bölcsessége. — Adjon az Isten a hazának kép­viselőket, kiknek üzér szelleme kompatibilis legyen az önzetlenséggel és egyenes jellemmel. Válasz­Mint bolygó lélek hogy jelenj meg A szellemvárók asztalán . . . Jutalmad sürü tapsvihar lesz, Sőt szobrot is kapsz majd — talán ! De én azt mondom, csak maradj még, Maradj csak még a sír ölén; Megfojtua, mit most gyújtnak néked, A szett-vedett hamis tömény! . . . Hisz lám, a honfibú döntött meg, Nagy szived az tagolta szét, Minek hát újabb seb reája ? Minek kettőznéd lázhevét? örömmel nem tekinthetnél ránk, Gyalázatunkat meg ne lásd ! Mert, haj, mit lángelméd kitűzött, Elhagytuk régen a csapást; A géniusz nem csattog többé Szellemcsatán sorunk előtt, Tört szárnyát nézvén elsiratja A multat s véle a jövőt . . . Kihalt az eszmék törtetése, Porban ' csuszkái a gondolat, S az ősapák erkölcsein most Egy léha nemzedék mulat! S félő, ez Ossiáni ködre Nem is jön már többé derű; Jóslásod félig teljesül be : Halál tán lesz, de kisszerű! . . . tani fogunk; legyen az honpolgári kötelesség-te jesités és ne komédia. — Autonómiát kérünk; nagy államveszély, mely tavai februárban kisé tett, talán már elmúlt; hiszen Széli ur Bánffy' dudáját fújja, s a barátság egy kis autonomi elbir. — A kongruát rendező, de a tőle fáz bizottságtól, a papirivek megléniázása s rovato­zása helyett egy kis pengő krajcárt kérünk. S mit kívánjunk mi esztergomiak külön hegyibe az országos kívánságoknak ? először azt, hogy a bur háború megszűnjék s eljöjjenek az angolok pén­zükkel s megvegyék a strázsahegyi üveghutát, hogy a rengeteg adóra a keresetben födözet akadjon ; vagy ha nem az angolok, hát jöjjön el Zeppelin, vagy ha az sem, hát akárki más s termeljen köztünk léghajót, kerékpárt, kaolint vagy serumot, de ne álljon veszteg a nemzeti gazdagságnak százezrekre rugó befektetése. Kívá­nunk bakkancs megrendelést a csizmadia meste­reknek ezrivel. Teremjen sok és jó bor; fogyjon kevesebb ténta és még kevesebb pálinka; a dobpergéstöl csak verebek ijedezzenek, katonák masírozzanak, de háznak, dunnának, lába tőle ne keljen. S mit kívánjunk külön neked ó nemzet? a választásoknál egy . . . ellenjelöltet. — A Veszprémi Hirlap legutóbbi számá­ban irja a következő sorokat, melyeket mi is helyeslőleg közzé teszünk: Lonkay Antal, a Ma­gyar Állam felejthetetlen alapitója, nagy kegye­lettel viseltetett a breviárium iránt, világi ember létére mindennap elmondta az egész officiumot. Ma már másként vélekedik az ő Magyar Állama. Már mult számunkban említést tettünk a bre­viárium ellen szóló heves cikkről, a melyet a szerkesztő helyeslő megjegyzésével kisért. Ujab­ban azon cikkek védelmére kelve azt mondja, hogy a »papság minden rétegében érzik a papi zsolozsma körül tapasztalható viszás állapotok sulyat«, hogy cikkeivel a katholikus ügyet szol­gálta, a dogmákat nem érintette, az egyházi fe­gyelmet akarta Szolgálni, a papság óhajtásait akarta elüljáróival megismertetni. Legyen a Ma­gyar Állam arról meggyőződve, hogy a papi zsolozsma körül a legviszásabbak épen az ilyen újságcikkek. Nem elég az, ha a dogmákat nem sértjük, a dogmákon kivül még igen sok dolog van, a mit egy kath. újságnak nem szabad sér­teni. Ha nem is sérti a dogmákat, mélyen sérti a kath. érzületet, a ki az egyház évezredes in­tézményéről és az összes kath. theologusokról oly fitymáló hangon beszél, mint azt azok a cikkek tették. Nem szolgálja a papi fegyelem ügyét, a ki a kötelességteljesítés némi nehézsé­geit — van-e kötelesség nehézség nélkül ? — egyoldalúan, túlzottan kiszínezi és a papot leg­kedvesebb kötelessége iránt elhidegiti. A ki ezt De várj csak ! Mintha távol, messze Sugár vetődött volna fel . . . Ah, édes Istenünk, mit hozhat, Reményt, vagy vérvihart e jel ? Látom már . . . szivem, csitt! ne lázadj Feltűnt a Constantin jele ! Vakitó fényben ég a mennybolt, Az éjből napvilág kele ! Irányt hát most a gondolatnak, Forrjon fel szivünkben a vér ! Elég volt már a tespedésből, Csatára Istenér' s honér' ! . . . Ne féljetek, az Ur hatalmas, Az eszme élni, győzni fog; Ha kell, elsöprünk félvilágot, S gyözhetlen lészen kardotok! . . . Költök királya, az lesz ünnep ! Annak láttad be távolát; Akkor jöjj fel a sír öléből, Megüljük a halál torát! . . . Vagy inkább csak jövel te most is, Zászlónkra szálljon szellemed, S szilaj kézzel verd vért hevítve / Csatára hivó éneked ! . . . Mészáros F P. Vörösmarty. Költőink nagy királya, hallod ? . . . Dörömböznek sírod felett, S félszázados közöny után már Idézget hálás nemzeted ;

Next

/
Oldalképek
Tartalom