ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-10-03 / 40. szám

II. évfolyam. Esztergom, 1897. október 3. 40. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 8 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Fó'-út, Lencz-ház, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. „Bizalmam az ősi erényben." Esztergom, október 2. >A király első lévén a jogokban, első tudtál lenni a kötelességekben. A legelső magyar ember a vallásos, a lovagias érzelmek, a szó bölcseségében, a mérséklet és egyszerűség szeretetében nem a hatalom zsámolyává, hanem a fáradhatatlan munka oltárává teszed a trónt, s rajta odaadás áldozatává az uralkodót.* Vaszary Kolos a koronázás negyedszázados jubileumán. Magyarország apostoli királya a mult idők 10 kiválóbb alakjainak emlékét megörökítő szobrokkal elégtételt adott a magyar nemzeti aspirációknak és meghajtotta zászlóját a nemzetbe ojtott keresztény erő előtt. Hálával és mély köszönettel veszi tudomásul az ország a királyi elhatározást, mely csak megerősítette a kölcsönös vonzalom és ragaszkodás azon kötelékeit, melylyel nemzet és király egymás iránt éreznek. A koronázás után alig lehet lélekemelőbb ténye a felségnek, mint az alkotmányos és keresztény metamorphozis alakjainak megörökítése. Ha a király a vallás fölkent alakjainak, szabadságunk és létünk hőseinek szobrot emel, ezzel nemcsak a saját nevét örökíti meg a nemzet szivében, de vele érez, és magáévá teszi azon elvet, hogy a király erejének alapja a keresztény és alkotmányos tradíciókhoz való ragaszkodás. A fejedelmi kötelesség ilyen tudata csakugyan a munka oltárává teszi a trónt és rajta az odaadás áldozatává az uralkodót. Örvendetesebb ez annyival inkább, mert az uralkodóház és magyar nemzet közötti viszony az elmúlt idők összekuszáló kezében annyira szövevényes csomóvá vált, hogy ez a csomó csak annyiban különbözött a gordiusi csomótól, hogy még karddal se lehetett ketté vágni. Megkísértette a csomót ketté vágni ^a Habsburg-ház és a magyar nemzet is nem egyszer, de egyiknek se sikerült soha. A tapasztalás sok ideig azt a babonás érzést fogantatta mindkét félben, hogy ez: fátum. A Habsburg-ház fátuma, hogy a magyar nemzettől nem alkothat egész monarchiát, a magyaré pedig, hogy a Habsburg-ház nem akar nemzeti dinasztia lenni, nem törődik a nemzet hagyományos politikájával. A tapasztalatok arra tanítottak, hogy ez a babonás sejtelem merő babona. Az események megtanítottak, hogy amennyire pótolhatlanok egymásra nézve a magyar nemzet és a Habsburg-ház, olyannyira a szerencsének és erőnek forrása lehet mindkettő egymásra nézve, ha megértik egymást. Az a összecsomósodott kötelék, mely nemcsak írott pergamenben (pragmatica sanctio), hanem a történelem akaratában is elválhatlanul köti össze a nemzetet és a Habsburgokat, ez a csomó á kellő és elhatározott történeti pillanatokban nyugodt és okos kézzel, és mindenek fölött igazságérzettel igenis megoldható. Deák Ferenc volt a felfedezés mestere, mikor e történelmi pillanatot 1865ben, a híres húsvéti cikkben fölfedezte. Ő találta meg a csomó végszálait, s egyiket a nemzet, a másikat a király kezébe adta. Mióta azonban Deák meghalt, azóta ennek a két végszálnak, hol egyike, hol másika eltünedezett, bizalmatlan útra tévedt, mintha az elmúlt századok összekuszáló kezei visszatértek volna, és mintha az érzés puszta raisonná változnék. Csak az Isten tudja, minő küzdelmeken kellett Ferencz József királynak keresztül mennie, midőn érezte, hogy olyanra kellett magát elhatároznia, aminek következtében, sokkal nagyobbnak látja az ellentéteket, melyeket elhatározása következtében életre hivott, s amelyeket neki kell féken tartania, hogy legyen összhang, mely elhatározását a viszonyok alakulásában követni fogja. A szobrok iránt való rendelkezése uj korszakot alkot: a mult nemzet fentartó eszméinek revindikációját. Történeti pillanat előtt állunk, mely a király elé vezet bennünket, a király elé, a ki megértette nemzetét, mert lelke csupa kötelességérzet és szive csupa szeretet népe iránt. Azok szelleme a kiknek szobrot emel, mit is szólhatna egyebet mint ezt: Légy halhatatlan te jó, te bölcs király! Légy halhatatlan, hogy e nemzet hálás megemlékezése neved a késő utódokig megőrizze ! Ezt kivánni se kell, ez ugy is bizonyos. Ugy légy halhatatlan óh király, hogy kormányzatod alapeszméjét átörökítsed utódaidra, annak a felismerését, hogy valamint alkotmányos szabadságunknak egyik legerősebb bástyája a koronás király tekintélye, ugy a trónnak, az uralkodóház hatalmának legerősebb oszlopa a keresztény tradíciókhoz és a magyar nemzet alkotmányához való ragaszkodás. E nagy igazság alapján tart örökké a frigy a király és nemzet között. — A vármegye hatásköre. Esztergom vármegye szeptember 29-iki törvényhatósági közgyűlésén egy olyan eset történt, a mely kívánatos, hogy soha többé ne ismétlődjék. A megye átirt AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Egy délután a Garda-tavon. A ki az „Esztergom"-ot olvassa, az a folyó év 21. számában megtudhatta, hogy én miként szoktam utazni. Tavaszkor, igaz nagyobb utat tettem, mint most; — mert akkor nemcsak más országban, hanem más világrészben is vándoroltam, ugyanis Jakab ur tanácsára Krétában táboroztam. Hanem azért én mégis szivesebben itt a közelben utazom, ha oly gyönyörű vidéket láthatok, mint legutóbbi utazásom alatt. Nem egy hamar feledem el azokat a szép fenyveseket, azt az óriási sziklás vidéket, a mely alatt vonatunk elrobogott. Utazásom alatt szokszor hallottam emlegetni a Garda-tavat. Igen kíváncsi lettem, s már alig vártam az időt, hogy megpillanthassam. Végre az a perc is elérkezett s valóban nem hiába emlegették útitársaim, mert igazán meglepő szép látványt nyújtott már messziről. Most már nem csodálkoztam azon, hogy a régi római világban ide jártak a költők, s itt szívták magukba az ihletet, mely lelkeket, sziveket lángra gyújtani képes. Verona felől jöttünk s igy először a tó szélesebb részét láttuk. A viz szine páratlan, gyönyörű kékeszöld, s dacára annak, hogy az idő borús volt, azért szinét nem változtatta. Mikor Desenzanoba érkeztünk, attól tartottunk, hogy majd esik, s igy a délutáni hajókázás alatt nem lehetünk a fedélzeten s nem gyönyörködhetünk a vidék szépségében. Ámde kellemesen csalódtunk. Megebédeltünk a tó partján levő vendéglőben s szomorúan tapasztaltuk, hogy az eső kezd szitálni, de a jókedvű vendéglős biztositott, hogy az el fog múlni s vihartól nem kell tartanunk, hisz — úgymond — tegnap is oly erős szél fujt, hogy a hajó nem mert elindulni, mivel akkora hullámokat csapott a viz, hogy a világitó-torony tetejéig felfrecscsent, és két órával később mégis teljesen kiderült. Ezóta én a desenzanoi vendéglőst a hires Falbnál többre becsülöm. Ebéd után a parton sétálgattunk s néztük az előttünk fekvő szép vidéket. Maga a tó 56 km. hosszú és szélessége 10 km., körülbelül a közepe táján egy félsziget nyúlik bele, a másik végén pedig már annyira keskenyedik, hogy csak 3 km. széles. A tó partja sik, hanem ha kissé tovább tekintünk, akkor óriási hegyeket látunk; az úgynevezett Zía^ó-hegységet. Magassága körülbelől kétezer méter. Ezen magas hófödött hegyek lábainál terül el a hires solferinői harctér, hol 1859-ben III. Napoleon, és Victor Emanuel csapatjai és a mi hon fiaink harcoltak s számosan estek áldozatul az ellenség golyóinak. Innen hozta magával egy nagybátyám a halál csiráját, mely rövid idő alatt kioltá életét. Mennyivel szerencsésebb voltam én, ki Kréta szigetéről a Jakab úrral egyetemben ép bőrrel menekedtem meg. Az igaz, hogy mi a lövéseket csak távolból hallottuk. Amint itt sétálunk, egyszerre csónakosok ajánlkoznak, hogy elvisznek Sermione nevü félszigetre azt állítván, hogy egy fél óra alatt vissza is jövünk s nem fogunk elkésni a hajóról, mert az csak fél négykor indul. Ezen a félszigeten egy ritka szépségű villa van a régi római időből, s »Villa-Catull« nevét viseli, szép fehér márvány oszlopokon nyugszik. Van itt hasonnevű fürdő, továbbá egy földalatti barlang, melynek folyosója freskókkal van ékesítve. Én a barlangba nem igen mertem bemenni, lévén éppen olyan bátor legény, mint az »

Esztergom« Jakabja, de útitársaim azt mondták róla, hogy remek, s azért ajánlom önöknek tisztelt olvasóim, ha egykor a Garda-tavon hajókáznak, ne rösteljenek néhány pillanatra betekinteni. Desenzánoból elindulván, nagy örömünkre kezdett az ég derülni s a magas hegyek ormai is kibontakoztak a felhőgomolyból. »Benaco« nevü hajón utaztunk, s utunk alatt egy francia mulattatott, habár akaratlanul. Igen eredeti alak volt, csak reá kellett nézni s látta az ember, hogy különc. Ez az ur már a parton is felkeltette figyelmünket. A parton egy körhinta állott, de nemigen volt, a ki reá szállt volna, én legalább nem mertem, s midőn mi ott a vendéglő előtt levő verandán ebédeltünk, egyszer véletlenül reá pillantunk a körhintára s azt látjuk, hogy egészen tele van s egy ur nagyon integet és mosolyog a rajta levőkre. Kérdezőskö-