ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-05-23 / 21. szám

lönböző elemek egységes eredményt nem fognak fölmutatni. Nem kevésbé aggasztó a kongresszusra azon ellenséges magatartás, melyet a lipcsei protestáns presbyterium velük szemben mutat. A tervezet szerint a kongresszus előtt istentisztelet lett volna tartandó a Tamás-templomban. Azonban ezt az egyházi elöljáróság egyenesen megtiltotta és most keserűen panaszkodnak a rendezők, hogy még az evangyelium érdekében gyülekezők sem imádkozhatnak munkájuk előtt. Az egész kongresszus pedig arról tanúskodik már előzetesen is, hogy a protestáns egyház annyira szétmállott, az egységes működésre annyira képtelen, hogy a társadalmi kérdések megoldásánál mint tényező nem fog szerepelni. Egyedül a Centrum katholikus politikája nem ingadozik, az »erős vár« kiállja a viharokat és az események napról-napra fényesebben igazolják, hogy egyedül a katholikus kereszténységgel lehet megoldani a szociális kérdést. Porhintés. Német gazdák jártak itt nálunk Magyarországban, hogy tanulmányozzák a mi földművelési viszonyainkat. Elvezették őket az ország legelső mintagazdaságaiba és megmutatták nekik virágzó földmüvelésünket, és ők elragadtattak a magyar földmüvelés virágzó állapotától, és azt hiszik, hogy az egész országban úgy gazdálkodnak, mint a hogy azt ők a hírneves mintagazdaságokban látták. Megtekintették az állami minta-telepeket, meg a gazdag földes urak gyönyörű gazdaságait, ittak kitűnő borokat s elhitték, hogy extra Hungáriám non est vita. Pedig a szegények nem láttak egyebet ők, mint egykoron Katalin, a hatalmas cárnő Ukrainában, midőn megbámulta Potemkin gyönyörű falvait. Csakugyan úgy vezették őket is, mint egykoron a hajlongó kegyenc hatalmas uralkodónőjét. Nem itt, és nem igy kellett volna nekik a magyar gazda helyzetét megmutatni. Valamely ország földművelési ügyét nem az arany szemüvegen keresztül kell nézni, nem azt kell megtekinteni, hogy mit művelnek a nagy tőke birtokában levő gazdag urak, hanem ha az ország jólétéről, mely egyedül a földműves néposztály jólététől függ, meggyőződni akarunk, akkor első sorban meg kell ismerni a földműves nép viszonyait. Tehát ezek közé kellett volna őket vezetni. Megmutatni kellett volna nekik első sorban a szegény földműves nép adókönyvecskéit és ők bizonyára azt mondták volna, sajnálatraméltó egy nép ez, mely kénytelen az ország összes terheit egymaga viselni. Bevezetni kellett volna őket a telekkönyvekbe és ott meggyőződtek volna arról, hogy e föld a telekkönyvekben csak névleg az ősnemzeté, tényleg pedig pénzügyi részvénytársulatoké, és ide beszivárgott új honpolgároké. A magyar gazda csak béres, aki csekély bérért dolgozik, mert keserves keresetének legnagyobb részét köteles másoknak átengedni. Nézték volna meg a váltókat, melyeket földműves népünk forgat és elszörnyüködve azt mondták volna, biz ezek ázsiai állapotok, nálunk Németországban az állam nyújt a földműveseknek olcsó hitelt, itt pedig a tizenkilencedik század végén még a vidéki takarékpénztáraknak is uzsorakamatot fizetnek. Hátha megnézték volna börzénket, mit gondoltak volna erről ? Mit mást, minthogy csalás egész kereskedelmi életünk. Megvan engedve, hogy egy földmüveléssel nem foglalkozó osztály, a törvény sáncai mögé bújva, tetszése szerint nyomja el a magyar gazdát. Papirbuzájával a börze roszszabb mint a középkor rablólovagja, mert ez csak a környék népét fosztogatta, ez meg egy egész ország föntartó elemét. Ilyen börzét Németországban már 1 nem ismernek, a differenciális üzletkötés be van tiltva. Ám kösse, aki akarja, de a törvény fizetésre nem kötelezi és helyesen, mert a humanizmus is tiltja, hogy vakmerő játékosok prédájává tétessék milliók jóléte. A monakói játékbarlang ennél sokkal tiszteségesebb, mert itt nincs kényszerről szó, hanem kiki saját akaratából vesz részt a játékban. Ezeket a dolgokat kellett volna a jó német gazdáknak megmutatni és akkor meggyőződtek volna, hogy a mi föidmivelési viszonyaink a legbotrányosabbak, de legalább tiszta képet nyertek volna. Hátha még elvezették volna őket a szegény rutén nép közé, vagy a fölső vidék tótok lakta helyeire. Mit láttak volna akkor? Rabszolgaságot, akár a legsötétebb Afrikában. Bálinkának nevezett méregtől erkölcsileg és anyagilag tönkretett, emberi formából kivetkőzött népet, a mely robotol néhány kortyért, a mely még legutolsó rongyát, melylyel magát födi, sem mondhatja magáénak. És azon bevándorlott idegenek mellén, kik a nép millióinak tönkretételén munkálkodtak, látnának diszes lovagi és egyébnemü kereszteket, címereket és koronákat. Igy bizonyára a németek hamis fogalmakkal távoznak hazánkból? Mi nem hiszszük, mert ők Budapestet is végig járták, s akkor bizonyára megfordultak a Lipótés Terézvárosban is, és ez elegendő arra, hogy a tervbe vett porhintés ne sikerüljön, mert itt láthatták, hogy kiknek kezében összpontosul egész kereskedelmi életünk, melylyel az őstermelés a legszorosabb nexusban van. Nagyon tartunk attól, hogy a német gazdákkal is ugy járunk, mint tavaly az orosz újságírók kai, kik itt, mig őket vendégelték, ünnepelték, dicshymnusokat zengedeztek rólunk, de hazatérvén, nem fojthatták el érzelmeiket a látottak és a tapasztaltak fölött, és a szánalomnak bizonyos nemével csak annyit mondtak: szegény Magyarország, de kár, hogy te fogadod be azokat, kiktől mi szép szerével szabadulni iparkodunk. Jakabunk Pozsonyban. — Eredeti tudósítás. — Lapunk nagyrabecsült olvasói meggyőződhettek róla. hogy mi a legnagyobb áldozattól sem riadunk vissza, csakhogy lapunkat minél érdekesebbé tegyük. Nem történik az országban semmiféle fontos esemény anélkül, hogy tudósítónkat, az élelmes Jakab urat, ki nem küldenők a helyszínére. Az egész ország szemei most Pozsony felé irányultak. Hoztak is a lapok egész hasábokat az ünnepélyekről, de az ily alkalmakkor rendesen lejátszódó kulisszák mögötti eseményekről mélyen hallgatnak. Ezeknek földerítésében Jakabunk páratlan, miként a legutóbbi pozsonyi útja igazolja. Az ünnepélyek lefolyásáról Jakabunk ezeket irja: »Mar csütörtökön délben Budapesten voltam. Elmegyek a szabadelvű klubba, gondoltam, ott legalább megtudom az egész programmot. Különben is megbíztak, hogy a minisztereket én kisérjem el Pozsonyba, Szilágyi Dezső őshazájába, amennyiben nekem kellett ebben a német városban a cicerone tisztjét teljesítenem. Azonkívül igen sok rokonom lakik Pozsonyban, az úgynevezett Zuckermándliban, a mely városrészt édes anyám öreg atyjáról, kit Mandlzucker Baruchnak hivtak, neveztek el úgy, lévén neki ott egy virágzó szatócs-üzlete. Ezen a réven sok befolyásos rokonom van Pozsonyban, s igy Bánffy Dezső is remélte, hogy sokkal könnyebben eresztenek át bennünket a kordonon. A legutolsó választások óta ugyanis az egész országban a kordonok fön tartását egyedül a mi embereinkre bízzák, mert azok rendezték a választásoknál úgy a kordonokat, hogy majdnem csupa kormánypárti került bele a tisztelt házba. Az első, akivel a szabadelvű klubban találkoztam, báró Nopcsa, m. kir. ballerina főintendáns volt. »Szervusz Jakab«, igy kiáltott reám, »hat Száli feleségedet nem hoztad el ?« »Hadd el barátom — feleltein én — az vén, meg becsületes is.« »Te Jakab, — folytatá Nopcsa kegyelmes úr — és te hiszed azt, amit rólam irtak a lapok ? Az egészből semmi sem igaz, minthogy szenvedélyes táncos vagyok és szeretek a merveileaux-kal táncolni. Kár volt annak a Katicának ezt a dolgot úgy fölfújni. Persze irigységből tette, hogy nem vele táncoltam, mert hidd el val temették el. Ha valaki életét mint gárdista akarta tölteni, megengedtetett neki s e kedvezménynyel sokan éltek, nem kis boszáságára az aspiransoknak. A gárda fényes öltözete volt az, mely a délceg magatartással hírhedtté tette a magyar gárdista nevet. De maga a gárdista is legtöbbször erre volt rátartó. A nagy gálában vörös gazdag ezüst sujtásu nadrágot, dolmányt és mentét viseltek, ez utóbbit kettős rókaprém általvetővel, A ruha-bélés zöld selyem volt, csizmájuk sárga szattyán, kalapjuk magyar vörös föveg, fehér tollakkal. Kacagányuk ezüsttel gazdagon hímzett párduc volt, melyet drágakövekkel díszített tenyérnyi nagyságú ezüst csat tartott össze a vállon. Zöld selyem ezüsttel hímzett kardkötőjük és ezüst szablyáíyuk volt, arany tiszti rojttal. Lovaik telivér fehérek voltak, ezüstözött nyereggel, ezüsttel átszőtt takaróval, keleties diszszerszámmal. A kis gálában ehhez hasonló volt a diszöltözet, csak az ezüst diszités nem volt oly pazar. Rendes egyenruhájuk, mely véleményünk szerint ízléstelen volt. s a magyar szellemet legkevésbbé tükröztette vissza, állott: vörös nadrágból és dolmányból, molnárszinű (fehér) frakkból tábornok gombokkal s vörös hajtókával, tábornoki pofoncsappot kalapból, libegő szarkatollakkal, tiszti kardból arany rojttal s zöld alapon ezüsttel kivarrott kardkötőböl stb. (Folyt, köv.) Keniényfy K. D. Krétai veszedelmem. Tisztelt Szerkesztő Úr! Már szerencsés utat kivánt nekem tisztelt szerkesztő ur, a mi ugyan azt jelenti, hogy most már ne irjak addig, míg a közép-európai utamról vissza nem térek. Hanem azért még sem mulaszthatom el egy uti kaland leírását, a mely most történt velünk, mikor a keleten jártunk. Tizenhármán voltunk. A nagyhatalmak is beleuntak már eddig a sok vaktöltés fogyasztásába. No de akkor még nem untak bele! mert majdnem minket is lepuffantottak. De hát hogyan is történt csak ? Tizenhármán valánk együtt, csupa tudósok. Hogy én miként kerültem ezen tudományos társaságba, a mely Jeruzsálembe utazott, nagyon könnyű megfejteni. A mint a nevem is mutatja tövis vagyok, tehát a bogáncs egy neme, és ez bele tud az ember ruhájába ugy akadni, hogy nem lehet azt egy hamar belőle kirázni. Én is egyik ismerősünk ruhájának a szegélyébe ugy belebújtam, hogy nem is vett észre, ha kefélték is a kabátját, ekkor se birtak kidobni innen ; és a mi fő, ingyen utaztam s mindent jól láttam és hallottam. Mielőtt elmentem, itthon nagyon elérzékenyitő bucsu-ünnepély volt ugy, hogy szinte én is közel álltam volna a síráshoz, ha ugyan a tövis tudna sirni és érezni. Mikor elindultunk, azt gondoltam az utazás kezdetén, no hisz lesz ez egy unalmas út, csupa tudós férfiú. De csalatkoztam. Mert voltak itt hölgyek, fiatal urak és egész kellemes szórakoztató társaságban utaztunk. Volt a hajón zongora s igy sokszor rögtönzött hangversenyeket rendeztek, énekeltek, zongoráztak, hegedültek. Azután volt jó cigányunk is, s ha a társaság jó zenét akart hallani, csak reá kiáltott : »Húzd rá cigány !« Társas játékok is fűszerezték a hosszú tengeri utat s ugy össze szoktunk, mintha csak egy családot képeztünk volna. De ha én le is akarom irni utazásunkat, nem az a főcélom, hogy az érintett gyönyörű városokat és a mit benne láttunk leírjam, hanem hogy hogyan akartak Krétánál elfogni ? Mikor Jeruzsálem felé mentünk, szerencsésen tova hagytuk a harcban álló Krétát, nem akadt meg a cirkáló hajóknak a szeme rajtunk. De másként is igen szerencsésen utaztunk oda felé. Volt ugyan egy pár vihar, de ezek közül egyse volt olyan túlságos, hogy a végső szerencsétlenségtől tarthattunk volna. Csak azt idézték elő ezen viharok, hogy az egész társaság, —• tizenkét tagját kivéve, kiket feljegyeztek, mint az erősek csapatját, — (én voltam a tizenharmadik, de ez nem számit, mert engem senki se látott) megkapta a tengeri betegséget. De őket ugy látszik még ez sem kedvetlenítette el; mert mikor észrevették, hogy egyenkint távoznak, mindég egy hatalmas kiáltással kisérték ki: »Éljen !«