ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-05-23 / 21. szám

végtelenül szerelmes az orromba. Különben az egész ügy tisztázva van, és én pályázom legközelebb a vörösvári rózsaünnep alkalmából az erénydijra és ott majd rehabilitálnak.« A szomszéd terem meg már zsúfolásig telve volt képviselőkkel, kik mindannyian szerettek volna Pozsonyba menni vendégszerepelni. »No Jakab, lesz-e jó libapecsenye az ősi városban ?« kérdi tőlem Szilágyi, ki éppen Bán ff yval, Tisza Kálmánnal és Wolfner Tivadarral tarokkozott, az utóbbi a megszorult partnereknek pénzt szokott kölcsönözni. »Lesz-e jó libapecsenye ?« kegyelmes uram — felelém én — azt meghiszem, még pedig milyen ropogós ; nagybátyám Hazenpelcz Jolkesz a pozsonyi bóker akadémia rituális szertartója már tudósitott arról, hogy szivesen lát asztalánál. Dezső barátom egyet csettentett erre nyelvével, én pedig leültem kibicelni. Érdekes egy tarokkparthie volt ez. Soha életemben nem láttam olyan rosz játékost, mint Bánffy Dezső, valóságos penzionátusnak illenék be. Egyik bakot lőtte a másik után, Tisza meg Szilágyi csakúgy kacagtak, én meg Wolfner pedig vigasztaltuk: »Látod Dezső, neked buta szerencséd van másban, a politikában, a szónoklatban, a szerelemben.« — »De már abban nem — feleié Dezső barátom, mert a szerelemben egyedül Nopcsának van szerencséje, nem is kártyázik az soha, én csupán a politikában és a diplomáciában aratom baberaimat.« Sokat beszéltünk ezenkivül a pozsonyi irtunkról, s Bánffy elmondta az egész programmot, a küldöttségek sorrendjét, s abban állapodtunk meg, hogy Szilágyi fogja a legelső küldöttséget, az országház küldöttségét vezetni. Majd hamiskásan mosolyogva, azt mondta Bánffy, azokat a papokat rendbe szedem, hogy esetleg a királynak valamit viselt dolgaim felől meg ne súgjanak, Wlassics Gyula barátommal együtt bemegyünk velők, mint detektívek, van nekünk is egy szabadelvű papi képviselőnk, ki nemcsak reverendáját, de szép kucsmáját és zsinóros bundáját is ide kölcsönzi nekünk ez alkalomra. Az út maga igen kellemes volt, tarokkoztunk és megbeszéltük a történendőket. Nagyokat nevettünk útközben dr. Lenkei Béla műfestő és szenvedélyes műbarát mókáin. Ót szemelte ki Bánffy Pulszky Karcsi utódjául, és beválik, mert kitűnő műérzéke van, és bejárta már az összes európai hírneves képtárakat, és mindenütt kitűnő másolatokat készített. Tehetséges gyerek, és hogy ennyire kedveli a képeket az nem csoda, hisz azok között nevelkedett fel, édes atyja. Goldgelb Solkesz ugyanis Lipótvárosban pikáns fényképekkel kereskedik. Lenkeit azért vittük magunkkal, hogy Pozsonyban az ünnepélyen pillanatnyi felvételt eszközöljön. Maguk az ünnepségek ismeretesek. A minisztereket én vezettem mindenfelé, és midőn Goluchovszky Bánffyval beszélt, én tolmácsoltam neki a kegyelmes úr gondolatait. A pozsonyiaknak örömük óriási volt, mert megjelent köztük szeretve tisztelt képviselőjük, Szilágyi Dezső, azt hitték, hogy nemsokára választáslesz, mert ha Dezső megjelenik Pozsonyban, ez annyit jelent, kezdődik az alkotmányos élet és kapacitálás. Az egyházi szertartás alatt Bánffy adta a jó katolikust és verte a mellét, Nopcsa jobbra-balra kacsingatott, Wlassics simitgatta haját, Szilágyi szája mozgott, mintha imádkoznék, pedig csak ismételgette beszédjét, melyet a király előtt fog mondani, és emellett szoritgatta hasát, mintha már éhes volna, Neusziedler képviselő és uj nemes pedig imakönyv helyett Ollendorf magyar nyelvtanát hozta el és azt forgatta. Mire a szertartásnak vége lett, Szilágyi Dezső barátom megéhezett. »Hallod Jakab — igy szólt — én már éhes vagyok, nem mennénk Hazenpelcz nagybátyádhoz egy kis reggelire, a küldöttségek fogadtatásáig van még egy egész óránk ?« A szót követte a tett, s volt öröm Hazenpelczéknél. Dezső evett nagyokat és sokat, ugy, hogy egyszerre azon vettük észre magunkat, hogy jó lesz már most rohanni és fiakkerünk ugyancsak neki indult. A legelső kordonnál utunkat állják. Nem eresztnek át. A jelvényes uri ember, ki a mi népünkből való volt, azt mondta, hogy engem átbocsát, de társamat nem. Dezsőt a düh fogta el, én magyarázom neki, hogy hát hisz ez Szilágyi, a volt miniszter. A rendező mosolyog és azt mondja, »oz én nevem is van Sziládji, és én eztet oz orat nem ismerek, a Zuckermándliban van edj egész sereg Sziládji, de ozoknak mind thiszteségesebb arcuk van.« Majdnem fél óráig vitatkoztunk, mire jött egy rendőr és átbocsátott minket. Mire a palotába beértünk, már a küldöttségek javában tisztelegtek, Bánffy szidta Szilágyit, Szilágyi meg szidta a rendezőket. Bánffy tépte haját, Szilágyi meg tombolt dühében, mert kárba veszett beszédje, és mit fog hozzá a gonosz világ mondani ? Természetesen azt, hogy az ilyen gyalázatos módon összetákolt parlamentet nem akart a király elfogadni. Pedig dehogy. Az országgyűlés fogadtatása csupán azért maradt el, mert Szilágyi Dezső elkésett étvágya miatt, ez a valódi tényállás, nem pedig azok a kombinációk, melyeket a lapok forgalomba hoztak, és ezt egészen hitelesen állithatja Szilágyival egyetemben a tisztelgésekből kirekedt Jakab. HIREK. * A priinás pozsonyi beszéde. Vaszary Kolos bibornok hercegprimás, a tisztelgések sorában a Frigyes főherceg által vezetett katonai tisztelgés után, a királyt a következő beszéddel üdvözölte: Császári és apostoli királyi felség ! Legkegyelmesebb urunk ! Körülbelül másfél század előtt hangzottak el e helyütt uralkodó családunk ősanyjának ajkairól e szavak : »Veszélyben van koronánk.« A karoknak és rendeknek e kijelentésre adott tüntető válasza és a nemzetnek a korona védelmére meghozott áldozata legfényesebb bizonyítéka annak, hogy a fejedelmek trónjának biztos alapját nem képezi csupán a kétoldalú szerződésnek törvénykönyvbe cikkelyezése, vagy annak a külhatalmak által való elismerése, hanem főleg az alattvalóknak lelkesült, odaadó szeretete. A hajdani koronázó városnak a nagy királynő emlékére rendezett mai kegyeletes ünnepén a mi sziveinkben, a mi ajkainkon is visszhangzanak a király iránti hűségnek őseinktől átöröklött e szava: »Életünket, vérünket királyunkért, hazánkért.« Felséges Ür ! Mi, a katholikus klérusnak és Pozsony város katholikus hitközségének tagjai együttesen jelentünk meg felséged előtt amaz imaszerű óhajjal: Vajha egyházunk iránt táplált, a koronát, a hazát nem veszélyeztetett, de nem is veszélyeztethető engedelmességünkkel, hűségünkkel hazánk boldogitására együttesen, felséged viribus unitis jelszavához híven úgy működhessünk közre, hogy felséged minden nehéz gondtól menten, nyugodtan, aggodalom nélkül teljesíthesse királyi kötelmeit, melyek közül bármily csekélynek látszót, sohasem kicsinyelt, bármely fárasztót soha terhesnek nem talált. Esedezünk, hogy alattvalói legmélyebb hódolatunkat, törhetetlen hűségünket kegyesen fogadni, és bennünket legmagasabb királyi kegyében továbbra is megtartani méltóztassék. Ő Eminenciájának ezen ékes beszéde méltó volt az ünnep jelentőségéhez. A pozsonyi ünnep a dynasztia iránt való kegyelet és hűség megIgy csináltak ebből is tréfát. Az én ismerősömön se fogott a tengeri betegség s ő annak tulajdonította, hogy mindég jóizüeket nevetett. Csak az ételek ellen volt kifogásuk némelyeknek, mert persze a magyar konyhához szokott ember nem igen tud megbarátkozni az itt készített eledelekkel. Nagyon emlegették: »Be jó lenne egy pár otthon hagyott sonka s otthon elkészített étel, ha az nem is, lenne legalább rántott leves!« Végre meg is könyörült rajtuk egy magyar asszonyka és főzött jó rántott levest, hanem oly farkas étvágygyal állottak hozzá, hogy nem is jutott a társaság minden tagjának belőle. Másnap megint kérték, hogy főzzenek oly jó levest, de az a jó lélek, ki tegnap oly készséges volt, a tengeri betegséget megkapván, feküdt s igy nem teljesíthette kérésünket. Egy másik hölgyhöz fordultak tehát és kérték, hogy könyörülne meg rajtuk. »Nem tudok!« felelte ő szégyenkezve, és méltán szégyenkedhet!k is egy magyar gazdaszszony, ha még rántott levest sem tud főzni. Ekkor a kapitányhoz mentünk, siettünk, rohantunk és nagy hangon kiabáltunk feléje: »Kapitány ur! Kapitány ur!« 0 szinte meghökkent a nagy lármától és sietve kérdezte: »Mi tetszik ?« »Kérj ük szépen, ha megengedné, hogy a szakács főzzön egy kis levest nekünk.« »Igen szivesen« ; — felelt a kapitány, — »csak vegyék igénybe, hiszen arra való, hogy főzzön nekünk! És minő levest szándékoznak csin áltatni ?« »Rántott levest«, feleltük büszkén. Szaladtunk a szakácshoz. Azonban baj történt, mert a szakács nem volt ily eledel elkészítéséhez szokva s megégette a rántást s keserű lett a leves. Végre Jeruzsálemba értünk, itt a társaság elvégezte ájtatosságát és oly sok emléktárgyat vásárolt, hogy elég volt nekik hazacipelni. Megható volt nézni azt a buzgóságot, a mi itt mindegyiken viszatükrözödött. De hisz ez nagyon természetes, mert ha elgondolja az ember, hogy itt járt az Úr Jézus mint kis gyermek ; és később, mint férfiú, itt szenvedett érettünk és meghalt, akkor lehetetlen, hogy ne érzékenyülne el az ember, ne tódulna köny a szemébe és ne tudna buzgóbban imádkozni itt, mint máshol. De végre el kellett szakadnunk a szent várostól. Lelkünk fájt, szivünk vérzett. De válni kellett! Visszafelé vettük tehát utunkat és boldogok voltunk mindnyájan, hogy utazásunk végcélját ily szerencsésen elértük. De hát mikor lesz már Krétáról szó? Hiszen a cim is arról szól és én még sem irtam eddig róla ? Egy kis türelmet kérek. Most jön! Mikor visszafelé jöttünk és Krétához közeledtünk, azt vettük észre, hogy egy hajó indul felénk és egyenesen nekünk tart. Ekkor még belém is félelem szállt ; hát még akkor, midőn azt láttuk, hogy hajónkat bekeríti s két félelmes ágyút irányit ránk. Intettek a zászlóval: »Honnan —• hová?« Mi visszaintettük : »Japhabol — Fiúméba.* A hajóról most a következő jelt adják : »Megállj!« Kénytelenek voltunk megállani, mert különben kitehettük volna magunkat annak a veszélynek, hogy reánk ágyúznak. Ekkor leszáll a kapitány és odajött csónakon a hajónkhoz. Tolmácsunk egy hölgy volt, ki tudott oroszul; igy kellett beszélni, mert a hajó orosz volt és igy a kapitánya is. Tolmácsunk megmagyarázta: azért vannak a zászlók csak félig felhúzva, mert ünnepünk van és nem azért, mintha halott lenne hajónkon, a kapitány ugyanis azt hitte, hogy valami halottat viszünk. A mint megtudta, hogy semmi összeköttetésünk nincs Krétával, különösen pedig a szép tolmácsnőtől elragadtatva; de még is leginkább azért, mert a hajón keresett Jakabot nem találta meg: (erről én is tanúskodhatok, mert rejtek helyemről mindent jól láttam) a kit azért keresett, hogy megbüntesse, mivel Krétában tartózkodása alatt a nagyhatalmakat kigúnyolta, mint — mondom — ezeket megtudta, azonnal kiszabadított az előbb elzárt blokádból minket és békével tova engedett utazni. Mi pedig erősen kiabáltunk utána :