ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-12-19 / 51. szám

II. évfolyam. Esztergom, 1897. december 19. 51. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 8 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Fő-út, Lencz-ház, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. A sajtó irányítása. Esztergom, december 18. , Berlinben 1227 újság jelenik meg; ta­valy óta a szaporulat 177. Esztergomban meg öt lap kerül ki a sajtók ólomsorai közül, s hogy mennyi lesz még a szaporulat, az majd január elsején elválik. Erre mindenki kész a felelettel, s azt mondja: Istens ments, öt is sok. No de kérem, tán ez sem igaz egészen s inkább azt kell mondani: ha jó az az öt, akkor nem sok; de ha nem jó, akkor egy is sok. A probléma itt abban áll, hogy mikép legyen jó legalább az, ami elveknek szolgál, mikép nemesedjék a harcban, mint tisztuljon fölfogása s jegecesedjék meg nemes nyelve­zetben s elvhü, jellemes állásfoglalásban irányzata. Bármit hozzon is azonban a jövő, reméljük, hogy a csetepaték szaporodtával s az érc- és aluminium-tollak sercegése közben a sajtó nem fog megfeledkezni arról a méltá­nyosságról, melylyel egymás meggyőződésének tartozunk, s arról a kölcsönös tiszteletről, mely a személyt nem sérti, mert mindig csak az ügyet nézi. A toll nem arra való, hogy véres sebeket ejtsen, sem arra, hogy méreg és szeny folyjék ki belőle, hanem kormány­tolla akar lenni a szárnyaló emberiségnek, mely irányt is adjon s tisztább magaslatokra emelje a közérzést és törekvést. Ezeket az elveket kell szem előtt tar­tania a sajtónak még akkor is, mikor tapasz­talni kényszerül, hogy illetéktelen befolyások erélyesebb megtorlást sürgetnek s kivált mikor látja azt, hogy zsoldos lelkek és csúnya érdek­hajhászok csapnak föl a tpllforgatás lovagjaivá. Ezeket a gondolatokat idézi vissza emlé­kezetünkbe dr. Schöpf 50 éves irói jubileuma, amely alkalomból maga az ünnepelt elmondja, hogy irói pályájára ki és mikép avatta föl, hogy mi volt az a hozomány elvekben, ve­zérgondolatokban, melyet Mentora neki ez­előtt 50 évvel adott. 1848. ápril 20-án magához hivatta öt Schwarzenberg kardinális, hogy valami titkolt, fontos ügyet beszélhessen meg vele. Leültette, s azon kezdet, hogy a keresztény érdekek mennyi támadásnak vannak kitéve, minden­felöl szemrehányások érik a szent ügy védőit, s alig van a hivatalos közegeken kivül, ki az ügyet magáévá teszi s különösen nincs közlö­nyük, mely fölvegye a keztyüt a sok hí­vatlan és hivatalos szegény legénynyel. »La­pot akarok tehát indítani s Önt szemeltem ki szerkesztőjének«, e szavakkal zárta be az elöljáró eszmefuttatást a kardináls. Azután figyelmébe ajánlotta a következőket: 1. Kerülje az üres 1 frázisokat s kivált­kép vigyázzon, hogy ne általánosítson. Ha tehát egy zsidóról valami kompromittálót megtud, ne irja azt, hogy ilyenek a zsidók. Hát milyenek a katonák, az ügyvédek, a papok, ha az egyesek vétkeit — pedig jó madarak mindenfelé találkoznak — az egész állásra vagy hivatalkörre kiterjesztjük. 2. Helyi érdekek és bajok és bibék szellőztetésénél jól vigyázzon magára s fon­tolja meg nem egyszer, de százszor, mi­előtt egyének ellen sorompóba lép. 3. Ne károsítson senkit üzletében, hi­vatásában, iparában, általában kenyérkerese­tében; ez nem nemes eljárás s épp mert ilyen, kiolthatlan gyűlölséget szokott tá­masztani. 4. Senkit se állítson pellengére vagy köznevetség, gúny és megvetés céltáblájául; mert a gúny az erkölcsi világban az, ami a lúg a kerti növényre. Az erkölcsi szenyes ruhát nem lehet úgy mosni és lúgozni, mint azt, amit levetünk. A gúny jobban el­keserít, mint a legkomolyabb intelem. 5. Védje mindig az üldözetteket s le­gyen segítője az elnyomottaknak ; ez a zsurnalisztát is boldogító öntudattal tölti el. Az újságírás izgalmas mezején nem szokott a boldogitás bőségesen sarjadzani, de a sok tövis közt, mely vérez, s az üröm közt, mely gyakran az élet velejéig hatol s min­dent elkeserít, az ártatlanok s igazságtalanul elnyomottaknak védelme szerzi meg e vi­gasztalan élethivatásnak örömeit. 6. Legyen bátor, midőn az igazság harcai­ról van szó, aki mer, az nyer. Nem lutrit értek itt, hanem bátorságot. A sajtó munká­sait egy nagy hivatás lelkesíti, s az újkor szellemi világában tagadhatlan a legfontosabb szerepek egyike lett az ö osztályrészük. De ha hivatásról, pláne kiváló hivatásról van szó, nem vonatkozhatnak szavaim arra a sok megfontolatlan zsurnaliszta gyerköcre, azokra a riporter-vigécekre, kik szimatolnak, furakodnak, azokra a csip-csup lapocska­szerkesztőkre, kiket csúnya érdek hajt, s bosszúvágy ösztönöz. Tudja, hogy a varjak miből élnek s csőrükkel mit hánynak-vetnek széjjel az őszi szántóföldeken; ne fogjon AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A régi jó időkből. (Vége.) Nem régen olvastam, hogy Budapesten rend­őrök állják körül (sőt néha benn is vannak) az inasok, pardon ! iparostanoncok iskoláját, és nem rég történt, hogy egy ily fickó pajtását lebicskázta az utcán. Igaz, hogy az inasoknak privilégiumok volt mindig a huncutság, fiatal koruk, jókedvök nem engedte nyugodni, sőt az ember néha jóizűt nevetett egy-egy ilyen született gauner ötletén ; ez élet eleme volt a vigság ; és az ilyen fickó az utcán kárpótolta magát, ha valami geniestreichot követhetett el azért, ha otthon egy kissé megláb­szijazták, vagy fésű nélkül rendezték az üstökét ; de mellette jó lelkű maradt, és erkölcstelenséget nem tett, mert fegyelem alatt volt. Ott volt a kötelező hittani óra vasárnaponként, ott a mise és prédikáció, ott a vasárnapi munkaszünet; most van ipariskola, vannak iskolai bizonyitványok, van minden, csak erkölcs nincs. Az inas elromlik a legények között a műhelyben, el a gyárakban. Ha már az inas is csak annyit tud a templomról, hogy az egy tornyos magas épület, de egyebet semmit, honnét lehetne várni tőle, hogy belőle erkölcsös segéd vagy mester legyen? »Úgy áldj meg, a mint tisztelünk.* Megszűnt a vallásosság, meg vele az erény ! Nézzünk meg még egy árny­képet ! ott látunk egy férget, mely a népek testén rágódik, és mely sajnos, dacára annak, hogy oly rombolást tesz az emberiségben, hogy maholnap csoda lesz az egészséges ember, mely a sok sze­rencsétlen korcsszülötteket termi, országos véde­lemben részesül és iparcikké lett, ez a prostitúció. Mióta az eltörlött céhrendszer által a mester kezéből kiesett az apai hatalom a segéd felett, mióta a vallásos irányt kiölte a munkásból a pogány szellem, az iparos ifjúság oda van vetve a testi ép úgy mint a lelki romlásnak. Nem mondom én, hogy az ifjúságban az előtt is nem volt itt-ott kivetni való, igen is volt; de hogy annyi lett volna mint most, az még sem lehetett, mert volt fegyelem, a mely nem tűrte meg a műhelyben a piszkost és erkölcstelent! Ha erőszakot is gyakorolt valaha a fegyelem, nem volt az baj, mert ezreket megmentett a testi és lelki romlástól, és megmen­tette az ifjú szivét, meg annak legszebb kincsét a szégyenérzetet, mely ismét megtanitá becsülni és tisztelni azt a hajadont, kihez szive vonzott és kit mint nejét az Isten oltáránál elvévé és szivéhez öleié, kit mint nejét és gyermekei anyját becsült, és kivel ha megöregedett, az ifjúság után­zandó példájává, mintegy szent szoborrá lett, mert még őszfürtei alatt is meglátszott, hogy ők egykor egy egészséges szivet vittek Isten oltárához. Most mi van ? utálat, rom ! rothadás a kórházak szalmazsákján. Ügy áldj meg, a mint tisztelünk ! Mulatság, de szép szó ! különösen fiatalok­nál ! és szabad-e mulatni ? hogy ne, söt kell is, hisz mi is mulatunk ma! maga sz. Pál mondja : »örüljetek« de hozzá teszi, hogy az »Urban.« És itt a bökkenő! hogy ma igen sokan mulatnak, de legkevésbbé az Űrban. Jézus elment a kánai mennyegzőre! manap egy egyszerű papnak a megjelenése elegendő volna arra, hogy elrontsa a sok mulató kedvét, mert manap nincs mulatság, —• hanem csak dobzódás, mit jó magyarsággal lumpolásnak hívnak. — Már akármit mondjon nekem valaki, én mindig csak a régi időkre térek. Higyjék meg, öregeink nem voltak oly tökkel ütött fejűek, hogy nem tudták volna mi az a mulatság, mert ők tudták mikor és meddig és hogyan kell mulatni. Újra csak a vasárnap és ünnepekbe ka­paszkodom. Azok a régi jó mesteremberek, ha reggel misére, délután litániára elmentek — este felé összejöttek egy szaidlira, a kedélyes kis pol­gári korcsmába és nem drága hotelokba! Elbe­szélgettek, elnevettek ugy estig, azután ki-ki haza ment. No hogy néha egyik-másik tán többet vitt haza a jóból, annak nem az ember volt az oka, hanem az akkori jó bor, mert műbőrt akkor nem ittak, és az is a mit vitt is, csak elsőfokú spitz volt, és még az nap este vitte haza, nem hétfőn délután vagy hétfőn este. Aztán mulattak farsangban. Voltak az úgy­nevezett »lakozasok.« Ide nem kellett lakktopány, glace kesztyű, meg cilinder, hanem volt helyette helyre legény szép zsinóros magyar ruhában ezüst sarkantyúval, a ki azután egyik másik leánykával eljárta amúgy a kálai kettőst, hogy az öregek szive csak ugy ugrált, és sok apa és mama el­mondta »ej de jó pár lesz belőlük.« Itt volt jó kedve mindenkinek ; az öregek quaterkáztak, az ifjak illedelmesek voltak, nem voltak éjfél előtt

Next

/
Oldalképek
Tartalom