ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-11-21 / 47. szám

Föltekintenek a karzatra, s én hajlongok. Kubina Jóska barátom oda kiált: »Hány éves vagy Jakab«? »Negyvennegy« ! »Az semmi, vén csacsi vagy* — feleié ő. Hátam mögött ültek a fiatal Tiszák, Szászok, Beötbyek, a kik nagyon haragusznak a kath. autonómiára s azt súgják nekem : »Ne hadd magad Jakab.« Tudtam, hogy Jóska barátom fiatalabb s azért fölébredt bennem édes atyánktól öröklött nemzeti szellem, s alkudozni kezdtem s lekiáltok : »Negyven éves vagyok«! Alig hogy ezt kimondom, már hallom, egy fiatal pap odakiált: »az semmi én fiatalabb vagyok.« Dr. Dudek János nyitrai kiküldött volt. Én még lejebb szálltam. »Harminckilenc* — mondom, ő visszafelel: »az is sok.« »Harminc­nyolc éves, hat hónapos.« »Ez nem elég*, volt a válasz. »Harmincnyolc éves, két hónapos és tiz napos*, alkudoztam én. A képviselőknek türelme már fogytán volt. Frey Ferkó közbekiált: *meg kell kérdezni a bábaasszonyt«, mások meg: »ide a keresztlevelek­kel U Megszeppentem, tyű az áldóját, az baj, hogy a keresztlevelet kérik, a mikor én születtem, meg nem voltak polgári anyakönyvek, és igy engem a lipótvárosi rabbilében vezetett be az anyakönyvbe, de keresztelni, nem keresztelt meg. Tiszáék még a Szászok pedig folyton sugdostak: »ne hadd magad Jakab.* Hát hiszen én nem is hagynám magam, de mikor mások nem hagynak. Már féltem, hogy kisül a turpisságom, midőn fajbeli élelmességem segitett rajtam, s hirtelen kérdem : »mennyi a korjegyző fizetése* ? »Annyi, mint a kongresszusi tagoke«, felel­ték többen. »És a kongresszusi tagok mennyit kapnak« ? kérdem folytatólag. »Annyit mint a korjegyző, semmit« feleié Apponyi Berci. No akkor köszönöm a bizalmat, és lőn nagy csend és a bizottság zavartalanul kezdhette meg működését. Hátam mögött Tiszáék meg a Szászok foly­ton fészkelődtek, nagyon szerették volna, ha a tagok hajba kapnak, de hát ez örömben nem. részesültek, nagyon apprehandálják, hogy miért nem lehetett reformátusokat is az autonó­miába beválasztani, ők legalább alaposan bántak volna el az alapokkal. Egy dolog azonban vigasz­talja őket és ez, a magas kormány biztatása, mely kijelentette, hogy engedélyez ugyan auto­nómiát, de nem lesz benne köszönet. Nagy baj ez a kath. autonómiára nézve, hogy »intéző köreink«, a lipótvárosi és terézvárosi polgári körök sincsenek valami jóindulattal iránta. A múltkor szóba került a két körben az autonómia kérdése. Mezei Móric, Tenczer Pali, sőt Ehrlich az Erzsébetvárosból és Rémi a József­városból azok mind ellenzik és követelik, hogy az autonómia jogai az V., VI., VII. és VIII. kerü­leti polgári körökre ruháztassanak és legalább a pöspöki kinevezésekbe legyen beleszólásuk. Ők az egyháznagyi állásokat választás utján szeretnék betölteni. A budapesti r. kath. plébános-válasz­tásoknál ők viszik a főszerepet, az lesz a plébá­nos, kit Mezei. Tenczer, Ehrlich meg Rémi állam­férfiaink akarnak. Az úgynevezett döntőpártot rendszerint a Lipótváros képezi, s ezen ősi jogról nem szándékozik lemondani. Az egész Lipótváros illőnek tartaná, hogy nem csak a plébánosokat, de a püspököket is ők válaszszák. A kath. alapokra pedig szintén nagy szük­ségünk volna, mert épen most szándékozunk az uj országház szomszédságában épiteni az uj zsina­gógát. Annyit már kivittünk, hogy a magas kor­mány megigérte, miszerint a lipótvárosi bazilika, illetve a hogy most nevezik, szent István székes­egyház, nem lesz készen hamarább, még mi a mi nagyszerűbb zsinagógánkat fel nem épitjük. A vallásalap támogatására pedig nagyban szá­mítunk. Most, hogy a kath. autonómiai kongresszust a főrendiház üléstermében tartották, Lipótváros­ban nagy az apprehenzió, s legközelebb deputáció megy Wlassics miniszterhez, hogy a mi autonó­miai khongresszusunk az uj országház dísztermé­ben tartassék meg. Különben igen helyes, hogy a kongresszust elnapolták, és csak a 27-es bizottság fog dolgozni, mert most amúgy sem kisérhetnök figyelemmel működését, lévén ennél sokkal fontosabb ügygyei elfoglalva, a Dreyfuss kapitány ügyével. Lássa szerkesztő uram, mily súlyos csapás volt ez reánk nézve. Egyszer akadt a von ünser Lajt közül egy, a ki katonának ment és fölvitte kapitányságig, azt is deportálásra Ítélik s ráfogják a hazaárulást. Pedig ártatlan, és erre megeskü­szik nemcsak a budapesti, hanem a bécsi Leopold­stadtnak minden jóérzésű polgára, hisz nincsenek jobb hazafiak mint mi. Dreyfuss kapitány is nagy hazafi volt, hisz Tarnopolból származik. Vagy tessék a mi családunkat, a Kükürüczbaumokat venni. Nekem van összesen hat élő fitestvérem és mind kitűnő hazafiak dacára annak, hogy a Lipótvárosból már rég elszakadtak. Áron bátyám Bécsben lakik és ott obstruál, Icig Fiumében és ott demonstrál, Makszi Triesztben az irredentista párt feje, Dávid Parisban radikális köztársasági, Mózsi öcsém Konstantinápolyban (jelenleg Mehmet nevet vett föl) izgat a görögök és örmények ellen, Salamon Chikagóba menekült némely üzleti differenciák miatt s kitűnő yanki, és otthon a Lipótvárosban minden hazafias ügyért lelkesedik a Jakab. A tanitó-képezde segély­egyesülete. Valamint Esztergom szab. kir. város kultúr­történetében, ugy az annak kebelében fennálló királyi kath. tanitóképzö-intézet történetében is a mai nap oly emlékezetű nappá van hivatva válni, melyre a késő utókor áhitatszerü imával, az elő­döket áldva kegyelettel emlékezhetik vissza azokra, kik csüggedést nem ismerő akaraterélylyel. lelke­sedéssel párosult buzgalommal testesítették meg ama régi óhajt, melynek édes emberbaráti ölében, ha a jó Isten is úgy akarja, egy oly intézmény kezd hova-tovább kifejlődni, mely mig egyrészről a nemzet napszámosainak gondtól űzött megél­hetését enyhíteni, másrészt módot nyújtani van hivatva arra, hogy az anyagi szegénység gyer­mekei találjanak menhelyet hivatásuk sugalta tanitói pályán. Istenem! minő szép az intézmény, mely oly célnak szolgálatában áll, minő a tanítóképzés ; a tanítóképzés, mely körül az én tántorithatlan meggyőződésem szerint minden igaz és hithű ha­zafiúnak válaszfal nélkül egy szivvel, egy lélekkel kell csoportosulnia, hogy az egyesülés utján is bizonyságát nyújtsa ama szeretetének, melyet a tanitók iránt kimutatni bizony sok tekintetben kötelezve van. Legyen gazdag, vagy szegény; szülessék bíborban vagy rongyokban; lakhelye legyen palota vagy gunyhó, nem tagadhatja, hogy szülői után a tanitó az első, kinek legtöbb hálával tartozik ; az első, kinek vezetése alatt zsenge korában állván, az ő vezetése alatt szerezte meg azon erőket, melyek őt a jő cselekedetek gyakorlásában edzették meg. Nem, nem lehet ember, kinek a tanügy iránt csak egy jotta érzéke is van, ki be nem látná, hogy a jó tanitó oly megbecsülhetetlen drága kincs, minővel csak a gyermeke jövőjén csüggő és éjszakákat virrasztó anyaszeretet ver­erővel oda törekednek, hogy lehető legtökéletesebb módon gyakoroltassék az alamizsnálkodás. A sze­retet és az okosság egyaránt követeli, hogy a ta­gok közvetlenül érintkezésbe lépjenek a szegé­nyekkel, helyzetűket megismerjék és nekik lelki­testi vigaszt nyújtsanak. Amint igaz a mondás, hogy az anya áldása házakat épit gyermekeinek, úgy szentül igaz, hogy a szegényeknek áldása ezerszer felülmúlja ama csekély áldozatot, melyet érettük hozunk. Ha az Isten meg nem hallgatja imádságodat, meghallgatja a szegénynek imaszerű áldását, ha elfordulni látszik panaszaidtól, meg­hallgatja a szegénynek érted való sóhaját. És ezzel, Isten nevében és szent Erzsébet oltalma alatt közgyűlésünket megnyitom. Egyedül. — Finn elbeszélés. — Nagyon boldog házas életet éltünk egybe­kelésünktől fogva mind máig; egy bántó dissonantia se zavarja meg a harmóniát, midőn emlékemben újra felcsengnek a házas élet duójának hangjai. Olyan két hegedű valánk, amely mindig egy hangot ád. Mihelyt az egyik magasabb vagy mélyebb hangot ád, a másik rögtön átcsap ugyan­abba a skálába. Az onnan van, mert mindjárt megtaláltuk a helyes hangot. Nászúnk estéjén szánkán kellett négy óra hosszat az erdőn át hajtani, hogy a szomszéd községben lévő otthonunkba érjünk. És ez az út életem legszebb emlékei közé tartozik. Ügyszólván a nyitánya volt házaséletünk hosszú symphoniájának. Eleintén persze egy kicsit keserű volt a válás. — Emlékszel-e, mikor az utolsó vendéget lekísértük a lépcsőn és lent a fáklyák sárgás fényénél gondosan beburkoltuk őket a szőrme­takaróikba, aztán mi ketten felsiettünk, hogy átöltözködjünk. Mire te újra előkerültél a szobád­ból, már lenn állt a szánkőm és én vártalak az apád dolgozószobájában. Az ajtó megnyílt és te beléptél; hófehér menyasszonyi ruhád helyett komoly sötét utazóruha simult karcsú pehelytes­tedbez. Felkeltem és eléd siettem, de te mellettem elsiklottál és sirva borultál apád karjaiba, aztán zokogva hajtottad fejedet anyád kebelére és meg­ölelted testvéreidet. Engem észre se látszottál venni, és midőn én kissé elfogultan és zavaro­dottan a bundába burkoltalak, ugy bántott a lelkiismeretem, mintha valami rossz tettet követ­tem volna el. Te alig tudtál kibontakozni kis testvéreid hízelgő öleléseiből, kik aztán még egy jó darabig futottak a szánkánk mellett és enye­legve fogták keztyűs kis kezedet, mig a kocsiút oly keskenyre vált, hogy pici lábaik belesüppedtek a hóba. Még akkor is visszafordultál és zsebken­dődet lobogtattad búcsúkép, ámbár oly sötét volt az éj, hogy utolsó Istenhozzádodat senki se látta, csak én. — Hanna, suttogtam, ne sírj, — hallod — kérlek, csillapulj. És meg akartam simogatni ke­zecskédet, de te visszavontad és sirva tekintettél a szülői ház felé. Boldogtalannak kezdtem magam érezni, kezdtem hinni, bogy már nem szeretsz, hogy nem foglak kárpótolhatni azért, amit elvesztettél. És kevés hija volt csak, hogy magam is sirva fakadjak. — Ha ugy akarod, hát forduljunk vissza. — Nem, nem, csak hajtass előre. Lassanként csilapult a te görcsös zokogásod, de minden talpalatnyi földhöz oly édes emlékek fűződtek, hogy láttam mint remeg hattyutested a visszafojtott sírástól, midőn a szán csilingelve sik­lott el a mezőkön, a sövény ajtaján, a malmokon és csűrükön, a hidon végig, melynek jobb oldalán felcsillant a ködös távolon át a tó tükre meg a kis szigetcsoport, az a tó, melynek partján fehérlett az otthonod. De midőn a legmeghittebb vidéket és a leg­édesebb emlékeket elhagytuk és az erdős táj mind egyhangúbban terült el köröttünk, te csendes meg­adással kezdtél belenyugodni a sorsba és ajkaidról halkabban és ritkábban tört fel a fájdalmas zoko­gás. Midőn aztán újra megfogtam kis kacsódat, levetetted a keztyűt és melegen megszorítottad a kezemet. — Szeretsz-e még, Hanna kedvesem? Erre te utolsó könyedet szárítottad fel, vál­lamra hajtottad a fejedet és kis kacsod ott nyu­godott bizalmasan az én kezemben. E perctői fogva nyugodtan ültünk a szánban, felmelegedtünk és hangulatunk is megváltozott. Holdvilágos éj volt. Könnyű pelyhes felleg­fátyol borult az égre és időről-időre puha hópe­helypermeteg hullt alá a földre. Néha felderült az ég, elállt a hó. aztán újra beborult. Az országút sürü fekete fenyveseken kanyarodott végig, a ló lépésben tudott csak haladni a lábnyi magasságú hóban. — A csilingelő csengetyű, úgy látszik, ilyen éjjeli holdvilágos kocsikázások számára találtatott fel, jegyeztem meg.

Next

/
Oldalképek
Tartalom