ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-11-21 / 47. szám

embernek is javát szolgáló pénzintézmény s legjobb volna, ba nem szerveznék részvényeken, hanem állami befektetéssel ; igy azután a busás jövedelem is nem a gazdagoké, akiknek kezében vannak a részvények, hanem a szegény országé lenne. Külföld. —cs.— Németországban most élő mozgalmak egyike azon kísérletezés, melyet a protestáns lelkészek a szociáldemokrácia leküzdésére tesznek. Ugyanis látva a katholikus egyház éredménydús működését e téren, a nép megkívánja a protestánsoknál is, hogy lelkészeik az égető társadalmi bajokkal hivatásszerűi eg foglalkozzanak és azon erkölcsi elemeket hozzák oda, melyekre első sorban szükség van. És dicséretükre legyen mondva, a protestáns lelkészek nem húzódoznak a munkától, hanem folytonos kísérletezéseik azt mutatják, hogy komolyan veszik e kötelességeiket is. Az eredmény azonban korántsem felel meg a fáradságnak, melyet e célra áldoznak. A sikertelenség pedig két okra vezethető: az első a viszálykodás ama szelleme, mely a protestantizmusnak lényeges tulajdonsága; a másik ok pedig azon körülmény hogy az evangélikus egyház teljesen az állam hatalmában van. A napokban tartotta üléseit Barmenben az »egyházszociális kongresszus«, melyet Stöcker és barátai a legutóbbi időben alapítottak, mivel az úgynevezett »evangélikus-szociális kongresszus «sal összevesztek. Ezzel aztán épen négy irányra oszoltak az elmék. Van »keresztény-szociális« »nemzeti-szociális«, »evangélikus-szociális« és végre »egyház-szociális« politika, melyek mindnyájan protestáns zászló alatt küzdenek, de különböző irányban és természetesen egymás ellen is. Igy aztán összhangzó, erőteljes működés lehetetlen. Csak szavak, sokszor igen szép és igaz i jelszavak, de komoly cselekvés sehol. Mert a jóakarat mellett ott áll a tehetetlenség. Midőn kongresszuson összejönnek, sokszor okosan beszélnek ez urak, de nincs szavuknak jelentősége, mert az egész háborúban csak tisztek vannak katonák nélkül. Ok világosan látják azt és azért nem tehetnek mást, minthogy irigy szemmel néznek — Rómára. Itt Barmenben is a »szociális« működés legfőbb tartalma volt az ismeretes sopánkodás saját tehetetlenségük fölött és a katholicizmus gyalázása. Koppant erősnek kell lenni a protestáns Németországban a nagy kisebbségben levő katholicizmusnak, hogy ennyire tehetetlenné teszi a »hatalmas« protestáns egyházat! A kongresszus vezére, Oertzen pásztor, tételekbe foglalta a teendőket, melyeket ő mint valami biztos dogmákat, tévmentes tekintélylyel akar elfogadtatni mindenki részéről. E tételek szerint mindenkinek látni kell, hogy a katholikus egyház sokkal sikeresebben küzd a szociáldemokrácia ellen, mint a protestáns. Ennek oka pedig az, hogy az evangélikus egyház teljesen az állami hatalom békóiban sinylik. Ez utóbbi körülmény okozza az evangélikus egyház összes sebeit: a figyelmetlenséget, az atheismus nyilt prédikálását, a dogmatikus züllöttséget. a szabad, önálló működés lehetetlenségét, a lelkészek kormányzásánál az egyházi tekintetek mellőzését és ehelyett a politikai szempontok kizárólagos uralmát. Oertzen szerint ezen halálos sebek egyedüli oka az állami hatalom uralma; és mindaddig képtelen lesz az evangélikus egyház az erkölcsi feladatok megoldására, mig e szolgaságából ki nem szabadul! Ime tehát a protestánsok tesznek tanúságot a katholicizmus azon elve mellett, miszerint a szabadság és függetlenség a főkellék arra, hogy egy vallásos társulat az államot hathatósan segíthesse feladataiban ! Az államtóli függés következményeinek megismertetésére világos példa a németországi evangélikus egyház kormányzása. 1890. ápril 17-én a legfőbb egyházi tanács rendeletet adott ki, melynek értelmében a lelkészek első kötelességeiknek tekintsék a munkáskérdés megoldására működni ; munkás-egyleteket alapítani stb. E korszerű rendelet tetszéssel lett fogadva és megindult a társadalmi mozgalom. Ma azonbna jaj azon lelkésznek, ki a munkás-kérdéssel foglalkozott, mert Stumm miniszter óta, kinek politikájával nem egyezett meg a lelkészek szociális működése, ugyanazon legfelsőbb egyházi tanács szigorúan megtiltotta a lelkészeknek azt. Ennek következtében sűrű áthelyezések történnek, jó plébániáról koldusos helyre, sőt végleges, nyugdij nélküli elbocsátások is. A protestáns »főpapság« szolgalelküséggel hajtá végre a miniszter utasításait, melyekben az egyház teljesen a változó politikai céloknak van alárendelve. Hiába panaszkodik az állam ellen azon egyház, melyet az állam fizet és igy parancsolhat is néki. Tehát e kongresszusok feljajdulásai is csak olyan üres szavak, melyek semmi eredményt nem fognak felmutatni. Végül mindenki tudja, hogy a protestáns egyház nem rendelkezik más összetartó kapocscsal, mint az állam által érdekében hozott törvényes kényszerrel. E szerint ha az állammal szakit, akkor e törvényes oltalom is megszűnik és ezzel maga az »egyház* is. Eme kongresszusokból tehát a protestánsok azon tanulságot terjesztik, hogy az evangélikus egyház az állam gyámkodása mellett képtelen a szociális feladatok megoldására, az állam gyámkodása nélkül pedig maga az egyház is elenyészik. Jakabunk és az autonómiai kongresszus. — Eredeti tudósítás. — Budapest, nov. 19. Ugy-e igazam volt ? A kath. autonómiát a kormány őszintén akarja úgy, a hogy mult tudósításomban megírtam volt. Gajári kollégám a félhivatalos »Nemzet* szerkesztője már publikálta az autonómia programmját, melynek megvalósítására gróf Apponyit tartja legalkalmasabbnak. A kongresszus lefolyása igen érdekes volt, és érdekesek az egyes »államférfiak« és »intéző körök« nyilatkozatai az autonómia felől. Én nem tudom, mi az, hogy valahányszor az autonómiáról akarok irni, mindig bizonyos komolyság száll meg, a minőt egyéb tudósításaim alkalmával nem szoktam tapasztalni. Magáról a kongresszusról nincs szándékom bővebben irni, azt e lap nagyrabecsült olvasói amúgy is olvasták, csupán egy-két incidens fölemlitésérej szorítkozom, melyeket a lapok nem közöltek. Mint az »Esztergom« tudósítója, én is szabad belépési jegyet kaptam, még pedig a karzatra, a minek nagyon örültem, amennyiben az én összes szabad-jegyeim mind karzatra szólnak. A kongresszus iránt a fővárosi sajtó igen érdeklődött, és mi hirlapirók szép számmal vettünk részt benne. Vagy húszan ültünk egymás mellett, fel is tünt mindeniknek és hallottuk, amint egyik másik landpomarancs — mert ilyenek is kerültek be a kongresszusba, — kérdé egész mérgesen: »Mit keresnek itten ezek a jebuzeusok?« Gondoltam mindjárt, hogy ezeknek nincs fogalmuk rólunk újságírókról, mintha más is lehetne zsurnaliszta, mint mi? Az első ülés lefolyása egész zavartalanul történt, némi kis zavar a korjegyzői állás betöltésénél tört ki. »Dr Prohászka Ottokár lesz a korjegyző, — igy szólt a határozat, — foglalja el helyét.« »Nincs itt*, volt a válasz. »Azonnal itt lesz* — mondák többen — »igen jól tud gyalogolni.* Mások meg kiáltottak: »Akkor egy más fiatalabb legyen a körjegyző.« »Ki a legfiatalabb* ? kérdi az elnök. »Én. én, én« hangzik többfelől. Én körülnézek s látom, hogy én is elég fiatal vagyok, s odakiáltok harsány hangon: »Én* ! alamizsnaadás hőmérője az Isten iránt való szeretetnek. Hiába hitegetjük önönmagunkat azzal, hogy igazán szeretjük az Istent, kit nem látunk, midőn nem szeretjük ügyefogyott embertársunkat, kivel lépten-nyomon találkozunk. Ismertem embereket, kik egész éven át egy árva garast is alig áldoztak a szegénysorsu embertársaik nyomorának enyhítésére és ha mégis adtak, kelletlenül engedtek bizonyos társadalmi pressiónak, de meg is látszott egész viselkedésükön, hogy a mily közönyös szivüek a szegények iránt, ép oly hideg és rideg keblök Isten iránt. Lehet, hogy a szegény néha visszaél jóságunkkal, nem ritkán szerzünk elszomorító tapasztalatokat, midőn kezünket kinyújtjuk felebarátaink segélyezésére; de térjünk magunkba s vizsgáljuk csak meg lelkiismeretünket s kérdezzük, vájjon mi magunk hányszor éltünk vissza Istennek jóságával ? Nem bántottuk-e meg számtalanszor az Istent, ép akkor, midőn az ő áldása szállt a mi fejünkre ? És a jó Isten nem húzta vissza jótékony kezét és nem vonta meg tőlünk a sokszor meg nem érdemelt mindennapi kenyerünket; az istenadta eső termékenyíti a földet az igazak és bűnösök javára egyaránt. IV. Nem volna teljes fejtegetésem, ha az alamizsnálkodásról kifejtett fogalomnak utolsó pontjáról legalább egypár futólagos megjegyzést nem tennék. Ismétlem tehát a deíinitiót: az alamizsnálkodás a könyörületességnek ama cselekedete, mely által Isten iránt való szeretetből felebarátunknak szerencsétlenségében részt veszünk és tehetségünk szerint sorsán könnyíteni iparkodunk. Volt alkalmam ismerni egy uri embert, ki elég gyakran adott alamizsnát, de soha anélkül, hogy előbb a kéregetőt jól le ne hordta volna. Ez nem az igazi részvétnek nyilvánulása. Higyjék el, sokkal könnyebb adni, mint kérni. A rongyok alatt is rejlik önérzet és lüktet sziv, mely érez. A legtöbb szegény sokáig nyomorog, éhez és nélkülöz, mig végre a kényszerűség odáig viszi, hogy felnyissa ajkát alamizsnakérésre és elpirult arccal fogadja a nyújtott adományt. Csak képzeld magadat az ő helyzetébe, mert hogy véletlenül nem te vagy a koldus, hanem ő, ez csak a jó Istennek kifürkészhetlen kegyelme. Sok kéregetőnek ráncba vont, bús arcvonásaiból sejthető szerencsétlenségének históriája. Valamikor jobb napokat látott, talán náladnál is elönyösebb viszonyok között élt; akkor talán egy szegény sem hagyta el portáját anélkül, hogy meg ne vigasztalta volna. De egyszerre megfordult a kocka; a szerencsétlenségnek egész láncolata odáig vitte, hogy az utca sarkán dideregve könyörög alamizsnáért, vagy belép az úgynevezett háziszegények megtört sorába, várva a jó lelkek irgalmát. Elpusztult mindene, csak az önérzet és a multak emlékezete nem. Elfogad mindent, a legcsekélyebb adományt is szivesen, csak a megalázást és megvetést nem. Hálás minden jó szóért, egy mosolyért, egy elfogadott köszöntésért is megáldja annak lépteit, ki megbecsüli benne az embert. Nem az adomány nagysága, hanem a részvét melege erősiti lelkét, hogy balsorsában ne csüggedjen, ne irigyelje mások jobblétét, hanem Istenbe és a jó lelkek könyörületességébe vesse minden bizalmát. Mondhatja valaki, hogy nem rendelkezik felesleggel, vagy hogy vajmi kevés az, a mit eloszthat, mert elég gondot okoz neki is a megélhetés, de mondhatja-e valaki, hogy nem talál módot a részvétre ? Mily jól esik nekünk mindennapi bajainkban a baráti részvét; tudd meg, jól esik a szegénynek is, ha résztvevő szivvel találkozik. Legtöbb esetben pedig egy kis takarékosság és önmegtagadás mellett jut is, marad is valami a szegények számára ; egy kevés étel, vagy feleslegessé vált ruhadarab, vagy egy kis pénzsegély alakjában. Nem kívánja az Isten sem, hogy mindenkit segítsünk, vagy hogy mindenkit kielégítsünk, ez teljesen lehetetlen, ez még a Dárius kincsével rendelkezőknek sem sikerülne ; az alamizsnálkodás csak azt követeli tőlünk, hogy tehetségünk szerint iparkodjunk felebarátunk sorsán enyhíteni. Tehetség és iparkodás, ez a két szó körülírja kötelezettséged. Annyit a mennyit tehetünk, tegyünk a szegények érdekében, és hogy mennél többet tehessünk, iparkodjunk, azaz legyen gondunk arra, hogy a házban semmi el ne vesszék, amivel egy szegény sorsán könnyebbíthetnénk és a pénzbeli kiadásaink beosztásánál meg ne feledkezzünk szegényeinkről. Valaki egyszer következő hasonlattal élt : az irgalmasság angyal, kinek két szárnya van; az egyik szárny: a szeretet; a másik az okosság. Az Isten és a felebarát szeretete indít bennünket arra, hogy adjunk, az okosság irányit bennünket, hogy adjunk ugy, hogy kárba ne vesszen adományunk. A szeretet és az okosság hozta létre a jótékony egyleteket is, melyekben a tagok egyesült