ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-01-31 / 5. szám

egyezés létesült, hogy a liberálisok számára csak Bécs belvárosainak 4 mandátumát engedik, hol ezeknek még a szocialistákkal is meg kell küzdeni. A szociáldemokraták számára az általános szavazatjoggal birok 9 mandátuma közül legfeljebb négyre van kilátás, mert a többi magasabb kúriában még csak komoly jelöltet sem állithatnak. Valamennyi pártárnyalat kibocsátotta választási felhívását és ebben egymást túlszárnyalni igyekszenek az Ígéretekben. Jellemzők főleg a liberális pártok nyilatkozatai, kik megvetésre méltó képmutatással nem restellik a »keresztény* szót is használni, csakhogy választóikat félrevezessék. Főleg a keresztény-szocialisták programmjából szedik most »ígéreteiket«. biztatnak minden lehető és lehetetlen jóval, de nem mulasztják el azt sem hangoztatni, hogy a zsidókat meleg rokonszenvvel fogják védelmezni az antiszemitizmus túlkapásai ellen. Hogy aztán ezen programm milyen lelkes követőkre fog találni, azt a közel jövő mutatja meg. Az úgynevezett »német néppárU programmja azonos a keresztény-szocialistákéival, csakhogy az utóbbiak a »keresztény« eszmét állítják előtérbe, mig a néppárt a »nemzeti« jellegre fekteti a súlyt. De e párt úgyszólván semmi jelentőséggel sem bir, mert Schönerer vezetése alatt már annyiszor lett hitelvesztetté, hogy a keresztény-szocialista érzelmű nép előtt semmi rokonszenvre sem számithat. A jelenlegi keresztény szocialista képviselők közöl az általános szavazók kúriájában csak kettő lép fel: Lueger és Gessmann. E két legkimagaslóbb alakja a keresztény mozgalomnak a legnehezebb kerületeket kapja : Lueger a harmadikat, Gessmann a mannhartsbergit. A többi kerületekben iparosok lépnek fel. Tekintve azon körülményt, hogy Ausztriában csak kevéssé lehet a kormánynak a választásokat befolyásolni és csendőrről, »választási elnök«-ről ott fogalommal sem birnak, az itt nyilvánuló eredményt a nép valódi akaratának mondhatjuk, legalább megközelítőleg. Az egész harc alap-eszméje itt a kereszténység és pogányság küzdelme lesz és azért a március végén összeülő országgyűlés elé a legnagyobb érdeklődéssel nézhetünk. A börze-ankét. Vannak hölgyek, kik bárhol jelenjenek meg, mindenütt tüntetnek és mutogatják, hogy ők menynyire szorgalmasak a munkában. Keresd fel kedves otthonukban, bizonyosan valami himzés mellett találod; vedd észre őt az ablaknál, kezéből valaminő apró női munka hiányozni nem fog, kisérd el sétáira, hercig s a legújabb divat szerint készült munkakosara megint csak karján lesz ; sőt ha barátnőik szalonjában találkozol velük, ott is ölükben hever valami kis munka hanyagul eldobva, mintha épen most lett volna abbanhagyva. Pedig dehogy is munkálkodnak! Sző sincs róla s csak mutogatják, mert most ez a »bon-ton« — ez a divat. Ugyanezt a benyomást tette rám a kereskedelmi miniszter elnöklete alatt munkálkodott börze-ankét egész lefolyása. Az optimista persze bámulva olvasta azt a rengeteg sok kérdést, a melyre a báró miniszter úr feleletet kér, várt és hallott. Szinte haragra gyuladt szive azok ellen, a kik a kormány jóakaratát, munkásságát, .ügyszeretét kétségbevonni, kicsinyíteni vagy gúnyolni merészlik. Hát ennek a börze-ankétnek az előkészítése semmi ? Aztán nem volt-e teljes körültekintéssel megválasztva minden kérdés? Nem volt-e fölkarolva minden, de minden, a hol csak javításról sző lehet ? Váljon nem méltattak-e mindent apróra s nem iparkodtak-e mindenben világosságot szerezni, gyújtani? Kell-e ennél több? . . . Ámde a ki nem elégedett meg a külsőségekkel, a kit ki nem elégítettek a meg »abc«-ézett kérdések, a ki latolgatta az igazi szükségletet s figyelembe vette a nyert válaszokat, az csakhamar tisztába jött ennek az ankétnek úgy morális, mint reális értékével. Az első morális értéke igen kevés volt. Avagy talán ez volt az első ankét, a mely a tőzsde, a börzereform ügyében ülésezett ? Mióta van már fölszinen a dolog? Hányszor hallottunk ez irányban induló mozgalmakról? s még sem lett belőle semmi! De kérem, eddig nem elnökölt az ilyen ankéten egy valóságos, élő m. kir. liberális kereskedelemügyi miniszter, most pedig az vezette a tanácskozásokat! Mintha bizony az tenne valamit ! Hisz' ki ne tudná, hogy a magyar liberális minisztereknek épen ez a vesszőparipájuk. Wlassics a közoktatásügyi tanács élén ankétezik, Lukács a valutában, Erdélyi a kúriai bíráskodásban, Perczel a közigazgatásban, hát csak Dániel úr sem maradhat el kollégáitól ? S igy nem ugyanaz a kép-e ez, mint a melyet azok a munkakedvelő ! hölgyek mutatnak ? Ámde még jobban s még inkább kitűnik ez, ; ha szemügyre vesszük e tárgyalások reális értéI két. Természetesen, a hol a morális érték keveset külömbözik a semmitől, ott akarva nem akarva ; kesztyűsen kell keresni a reális értéket. Valaki j azonban ne higyje, hogy talán azért, mert túlfmom. Ah! dehogy! —• Csak azért, hogy az ember ! be ne piszkítsa a kezét, a mikor tapogatódzik. Mert a reális értéke valamely tárgyalásnak, mindig függ azon eredményektől, melyek ezen tárgyalások alapján létre jönnek. Már most mi lesz az eredmény, a mely az elhangzott és lefolyt ankét után előáll? Javulás-e vagy esés. Ha javulás, a reális érték emelkedik, ha esés, akkor csökken. S melyiket találjuk itt ? . . . Tessék végigolvasni a jelen volt urak névsorát s aztán tisztában leszünk a felvetett kérdéssel. — Vagy azt várjuk, hogy a róka Önmagát nyúzza meg? vagy hogy a denevér önmagát szögezze ki a falra? Avagy nem ilyes formát kivánnők-e, ha azon telivér bőrziáner uraktól, kik legnagyobb részét képezték az ankéten résztvevőknek, várnók a börzereform legjobb, legméltányosabb keresztülvitelét ? De ne legyünk elfogultak ! Voltak ott olyanok is, a kik nem tartoznak a börze, a tőzsde kötelékeibe. Ezek részéről hallottunk beszédeket, a melyek pengették a helyes megoldást s követelték a reform oly irányban való keresztülvitelét, hogy ne legyen az a könnyenhivő publikum kizsákmányolására, kiszipolyázására. Csakhogy a vér ritkán hazudtolja meg magát! Csoda-e tehát, ha a többségben levő urak iparkodnak túlharsogni ezek szavát, letörni ezek szavainak élét s egészen más irányba vezetni az érdeklődőket. Csak az »in sich« kötések körül felmerült kérdésekre nyert válaszokat tessék átnézni, vagy azokat, melyeket a többségtől a felügyeletre — az ellenőrzésre vonatkozólag hallottunk. Az utóbbi időkben az »in sich« kötések következtében állandó dolga jutott a törvénykezésnek, a többség mégis a föntartás elve mellett beszélt. S nem ütöttek-e agyon minden helyes, üdvös indítványt, a mely a másodikra vonatkozott, csupán csak az által, mert reá fogták, hogy lehetetlen, kivihetetlen ?! Persze hogy lehetetlen, mert az ellenőrzés tönkretenné azoknak a bizonyos uraknak a tereit, a kik .... De ne menjünk tovább. Az eddigiek is eléggé mutatják a reális értéket, a mely csekély kivétellel nem más, mint további biztosítása, az ott eddig is folyt telhetetlen epekuláeiónak, mások hiszékenysége és bizalma kihasználásának. Vagyis más szóval az egész porhintés volt a publikum szemébe, a mely publikum az utolsó időkben tapasztaltak után kezdett visszahúzódni a nem neki való játéktól. Persze ezt meg kellett szemét mindenki. Azután hogyan is táncoltak! Hét vármegyében sem járta a csárdást senki úgy, mint e két fiatal. Amint tudjuk, a csárdást rövid ideig soha sem járják, de ha még egyszer oly sokáig tartott volna is, roppant rövidnek látszott az Pistának. Mi tagadás benne, szive, ha nem is kopogott úgy, mint a közmondásos kulacs, erősebben dobogott most mégis, mint máskor. Alig váltottak ugyan táncközben egy pár szót, de abból is megértett annyit, mi őt egészen boldoggá tette. S hogy e mulatság ntán Tercsiékhez többször is ellátogatott, elgondolhatjuk ; s mire beköszöntött a szüret, örök hűséget esküdtek egymásnak Isten szent oltára előtt. Ne gondoljuk azonban, hogy ők csak a tánchoz értettek, mert a munkában is kitettek magukért s így, bár szegények voltak, nem tudták, mi fán terem a koplalás. Életük meg tükre volt a szép egyetértésben élő katholikus házaspárnak s azért az emberek, ha jóra serkenteni akarták gyermekeiket, példa gyanánt rájuk hivatkoztak. Szorgalmas munkálkodásukon volt is Isten áldása. S midőn idővel boldog házasságukból a gyermekek sem hiányzottak, nem tudtak elég hálát rebegni a Mindenhatónak, hogy így szemmelláthatólag kiséri áldásával őket földi vándorlásukban. De ennyi boldogságot megirigyelt a halál; s betegágyba dönté Tercsit, a jó anyát s példás gazdasszonyt. Elképzelhetjük, mily gyötrő fájdalom kínozta ura szivét, midőn az orvos kijelentette, hogy tehetetlen a tudomány a halállal szemben. Maga csak elvergődött volna még a világban, de mit tegyen a két apró gyermekkel ? Mikor senkije sincs, kire rábízhatná őket. mig ő maga a napi kenyérért fáradozni megy! Akárhogyan vetetteforgatta is a dolgot, csakhamar kénytelen volt belátni, hogy nem marad más hátra, mint újra megházasodni. Igen, de hol vesz olyan asszonyt, ki mindjárt két gyerek gondozására adja a fejét? Hosszas tűnődés, latolgatás után végre elhatározta magát. Először sem vett el gazdagot, most is nem vagyont, hanem anyát keresett gyermekeinek, s így választása ismét csak szegényre esett. Igaz, hogy két gyermeke volt az özvegynek, de Pista erre azt gondolta, ha én jó atyja leszek gyerekeinek, ő is, ha van szive, jó anyja lesz az enyéimnek. »Ritka a jó mostoha*, tartja a közmondás s ha azt akarjuk, hogy szánakozzék valaki a gyermekeken, sok szóbeszéd helyett csak azt mondjuk : »mostohájuk van.« De István gyermekei elmondhatták, hogy az ő mostohájuk igazán ritkaság, mert olyan jó volt hozzájuk, mint a falat kenyér. Aki nem tudta róla, hogy mostoha, édes anyának tartotta, oly igazi, odaadó szeretettel gondozta őket, saját és az első asszony gyerekei között soha sem tett különbséget. Mondták is az emberek, nem értjük, de ennek az Istvánnak minden sikerül. Éveken át igy osztották meg egymással békességben az élet gondjait és terheit, midőn István súlyos betegségbe esett s minden jel arra mutatott, hogy itt kell hagynia e siralomvölgyet, Hozzá is látott, hogy jól elkészülve tehesse meg e nagy utat. Miután lelki ügyeit, szépen rendbe hozta, intézkedett földi dolgairól is. Ügygyel-bajjal, fáradságos vesződséggel szerzett egy kis vagyonkát s ezt most második feleségére hagyta, ki az élet küzdelmeit vele hűségesen megosztotta s betegségében is szeretettel ápolta. Ezek után nyugodtan nézett szembe a halálnak. De biz ez István gazdát megtréfálta s nem jött érte, itt felejtette. Biz ő kelme nem bűsult. miatta, ha már a jő Isten úgy akarta, ő sem bánta. Hanem a baj sohasem jár egyedül, mert nem nagy idő múlva beteg lett az asszony s minden ápolgatas dacára elköltözött a jobb hazába. Hogy István gazda őszintébben siratta meg feleségét, mint gyermekei az anyát, nemsokára kiviláglott. Említettem, hogy István súlyos betegségében végrendeletet csinált s az asszony halálával ez végzetessé lett. A háládatlan fiuk ugyanis egyszerre a helyzet magaslatára tolakodtak. Pár hétre a temetés után fölkeresték István gazdát. »Anyánk, az Isten nyugosztalja szegényt, — így szólottak — meghalt s a végrendelet szerint a vagyon az övé, tehát a mienk; ha apám uram házbért fizet, nem bánjuk, itt maradhat, de különben föl is út, meg le is út.« Ezek voltak a mostoha gyerekek szavai. — »Ha jobban szerette mostohánkat, mint saját gyerekeit, mi, lássa, nem segíthetünk kelméden, csak magunknak legyen betevő falatunk* — ezt mondták édes gyermekei. Istvánnal e szavak hallatára forogni kezdett a világ, most sajnálta még csak igazán, hogy nem jött el akkor élte a halál; esze ágában sem volt soha, hogy a háladatlanság ekkora is lehet; mikor ő úgyszólván tenyerén iparkodott hordozni mindig gyermekeit, válogatás nélkül egytől-egyig. Végig hordozza először rajtuk szemeit, mintegy meggyőződni akarván, hogy azok állanak-e csakugyan