ESZTERGOM II. évfolyam 1897
1897-10-30 / 44. szám
Emelkedjék lelkesedéssé, hogy érezzük oly hőn, oly igazán, mint ö. Ezen érzés lángja ezen ünnepélyes napon legméltóbb áldozat szellemének. Érsek-Atyánk! Miután fiaid vagyunk, tied a mi hűségünk, tied a mi kegyeletünk. Te tűztél elénk nagy feladatokat a múltban, s azok megoldásához a Te erőd segítsen a jövőben is minket. Te szentelted meg a mi gerj edel műnket, s Te látod azon hivatást és munkásságot, melylyel a keresztény öntudat ébredését megtermékenyitjük. A Te példád emeli e hivatást a kötelesség és diadal magaslatára, engerJd meg azért, hogy a Te neved vegyüljön ajkunkon a szent evangélium küzdő hangjai közé. Áldd meg a magyart, hogy méltó legyen hivatása hitbuzgó múltja hagyományaihoz, alkotmányosságunk hirnevéhez, nemzeti öntudatunk nagyságához. Legyen ezért hála és dicsőség Istennek, rajtad pedig Érsek-Atyánk áldás és boldogság.; — Molnár apát kitüntetése. Olvasóink tudják már, hogy a pápa ö Szentsége Molnár Jánost, az országgyűlési néppárt elnökét, praelatussá nevezte ki. E kitüntetés, mint az az első tekintetre látható, kiemelkedik a kitüntetéseknek szokásos keretéből. Fontosságot kölcsönöz neki az, hogy a pápa az illető okmányban elmondja a kitüntetés okát, mely nem egyéb, mint azok az érdemek, a melyeket magának az egyház jogainak védelmében szerzett. Tudjuk azonban, hogy, ámbár Molnár Jánost csakugyan az oroszlánrész illeti meg az érdemekből, másoknak is vannak ily irányú érdemei s különösen annak az országgyűlési pártnak, amelynek Molnár az elnöke. Igy tehát e kitüntetésben joggal mindenki a néppártnak kitüntetését látja. Vigasztalásul szolgálhat ez mindazoknak, akik a néppárt zászlaja köré sorakoztak, és mellette oly kitartással küzdöttek s mai napig is küzdenek. A világ részéről ezek ne számitsanak kitüntetésre, hanem ellenkezőleg el legyenek készülve üldöztetésekre, mellőzésekre. Igy volt ez mindig. A világ soha sem szerette azokat, akik az egyház jogaiért harcoltak. Üldözés, megaláztatás, mellőzés volt az osztályrészök ; de annál inkább elhalmozta őket az egyház nagyrabecsülésének és elismerésének jeleivel. Különben is az egyház elismerése többet ér bármiféle kitüntetésnél, mert az egyházat örök, változhatlan elvek vezérlik ebben is, a világ pedig politikai tekintetek után indul, amelyek minduntalan változnak. — A katholikus autonómiai kongresszus kegyúri képviselői. A katholikus autonómiai kongresszusról hozott tudósításunk kiegészítéséül közöljük, hogy a kegyurak képviselőiül Esterházy Pál és Pálffy Miklós hercegek, Wenckheim Frigyes és Zichy Ferenc grófokat választották meg. — Az autonómia közös ügye a katholikusoknak. Sokszor halljuk, hogy az autonómia csak a papok érdeke. Ha nem katholikus ember mondja ezt, tudjuk honnan fuj a szél, de ha katholikus vallású hangoztatja e vádnak beillő mondást, az valójában maga se érti az autonómiát, de még érdeklődését is elfojtja vallása iránt. Nem akar a papság az autonómia segélyével a világiakba kapaszkodni, nem kívánja a papság, hogy a világiak vigyék őket, hanem azt akarja, hogy együtt működjenek. Nem a világi önt meggyőződést a papba, hanem a pap önt világosságot és hitet a világiakba. Nem kívánja a papság a világiakat se maga előtt, se háta mögött, hanem vele és mellette. Igen téved az a katholikus világi férfiú, aki azt hiszi, hogy egyházügyeink rendezése és fokaink biztosítása nem közös ügye a világinak egyuránt mint a papnak. Akik e téves véleménybenivannak, abból indulnak ki, hogy az egyházi vagyon élvezetében csak a papság részesül. Nem is említve, hogy a papság után mennyien élnek, és igy nemcsak a pap, de a világiak is igenis élveznek azután a vagyon után, csak annak hangoztatására szorítkozunk, hogy az autonómia többek közt éppen a vagyon kezelésébe és annak hova fordítására akar a világi elemnek befolyást biztosítani. Éppen az egyházi vagyon az, mely még tiszta és nincs elprédálva az állam által, ezt akarja az autonómia megmenteni, és a nemzet számára egyházi, kulturális és közgazdasági célokra kamatoztatni. A ?függetlenség egyik legnagyobb biztositéka a vagyon, mikor tehát az autonómia az egyházi vagyont megakarja a könnyelmű állami prédától menteni, csak a nemzet vagyonosodását akarja fentartani és megőrizni. Értse meg egymást az autonómia célja iránt világi és egyházi egyaránt, és sok félreértés fog elsimulni, sok meghűlt sziv fog felmelegedni. — Majláth püspök esete. A főrendiház mentelmi bizottsága kiadta Majláth püspököt s igy a komáromiak nagyon örülnek, hogy feledhetetlen lelki atyjukat megláthatják. Azt hiszem, hogy a törvényszéki birok szidják a bizottságot, minek adta ki. Most ily kényes ügy kerül elébük. A dolog története ez: Nagy Eszter ev. ref. (?) hajadon egyik nőrokonával, ki valamikor szinte ev. ref. volt, jelentkezett megtérésre. A gróf ur nem lévén otthon, Söóthy káplán fogadta a jelentkezőt. Kérdezte megtérésének okát; a felelet az volt, nagy hajlandósága van a katholikus hithez. A káplán már eleve megmondta neki, hogy ne gondolja ám, hogy egy krajcárt is kap ; áldozása napján kap egy kis képet s olvasót s többet semmit. Tanításra szorgalmasan eljárt a nevezett káplánhoz, sőt szenvedett is ezalatt. Ugyanis rokonai valahogy neszét vették a dolognak, keresték annál a nőrokonánál. Alany elbujt, koplalt, szenvedett de állhatatos maradt. Megjegyzendp. hogy a gróffal eddig nem is beszélt Nagy Eszter. Közelgett a 14 nap, keresztlevélre volt szükség. Ha jól emlékszem Ácsra küldtem 2 forintot a gróf tudta nélkül Szt. Antal perselyéből, a leány nevét és cimét irva az utalvány szélére. A kért keresztlevél azonban az ecclesiára vitetett, a leány nőrokonának azonban ott nem akarták oda adni, hanem becsukással, börtönnel fenyegették. Végre mégis az illető káplán kezeihez került a levél. Futó pillantást vetve rá 1879-ben született, tehát 18-éves. Meghatároztatott az átvétel, a leány egyszer beszélt a gróffal. Az átvételt Szporny káplán végezte, melynek megtörténte után a gróf, kezében a keresztlevéllel átírt,, hogy a megtérés, átvétel megtörtént. Másnap jön Antal Gábor »püspök* urnák egy nagyon kedves és nyájas levele, amelyben a gróf urat »telj es tisztelettel figyelmezteti és értesiti, hogy Nagy Eszter átvételénél hiba történt, a mennyiben a 18 évhez még két hónap hiányzik. A gróf a legmélyebb köszönettel és alázattal fogadja a figyelmeztetést és igéri, hogy máskor ily hiba nem történik. De Antal Gábor »püspök ur« nem azért kálvinista püspök, hogy másként ne irjon és cselekedjék. A leány rokonait föllovalta ő és »káplánai,« hogy a dolgot ne engedjék, hanem jelentsék föl a járásbíróságnál, a hol lehet Antal uram levelét is olvasni, hogy »Nagy Eszter anyagi előnyök ígérete mellett* lett •»katholikus.* A leány, kinek hite úgyis még gyenge volt, ennyi herce-hurca után megváltozott; azt mondta, hogy ő most már semmi sem lesz, se katholikus se ev. ref. nem lesz. Külföld. —cs.— Nyugot-Európa liberális lapjai sürün foglalkoznak XIII. Leo nagy törekvésével az angolok megtérítését illetőleg. Némi gúnynyal ezt csendes keresztes háborúnak nevezik és igen szivesen látnák a sikertelenséget. Harcias hangon nem léphetnek fői ellene, mert a bölcsen vezetett mozgalomban semmi megtámadhatót nem találnak ; ama fő eszköz pedig, melylyel a pápa e háborút vezeti: a népek imája, a liberálisok értelmét fölülmúlja. Igen érdekes jelenség e mozgalomban a francia katholikusok tevékeny részvéte. Franciaországban olyan nagy az érdeklődés az angolok mutat semmit se. — Azt a lámpát ne igy állítsák, mivel tavaly is hasonlóan volt és akkor nem mutat semmi uj donszerűt, s igen megszokott. — Nézzék csak a szomszéd sírboltot, milyen szép, iparkodjunk, hogy a mienk még szebb, még szembetűnőbb legyen.« Most a fiatalabb édes anyja felé fordult s igy folytatá tovább : — Nagyanyám is szerette, a mig élt, hogy a mi sírboltunk szép legyen, azért most is törekedjünk arra, hogy feltűnőbb, szebb legyen, mint a többi, mivel van hozzá elég pénzünk. Igy díszítgették, igazgatták, gyönyörködve nézegették jó sokáig; — hogy milyen szépen illik nefelejts-koszorű ahhoz a liliom-kereszthez, mily sokat mutat az a nagy rózsacsokor; — és mily fényben fog úszni a sir, ha majd mind meggyújtják a lámpákat. Mily szomorú kép ez, egy keresztény szívnek. Ugy éreztem, mintha a majmoló »divat«, a fényűzés daemonja vonult volna be velők a halottak csendes országába, és a szeretet, a keresztény Charitas, zokogva vonult el tovább ezen síroktól, mig végre a temető félre eső sötét helyein megpihent. * * Kint egészen a temető szélén, két kis gyermeket pillantottam meg, akik egy sirt iparkodtak rendbe hozni. Apró kezecskéikkel alig birták a kapát emelgetni és beleizzadtak a nagy munkába, amint a kivágott füvet oda hordozgatták a sir tetejére, hogy az szép zöld legyen. S a mig igy dolgozgattak, a következő beszélgetés ütötte meg füleimet. — Iparkodjunk szépen megcsinálni édes anyánk sirját, hiszen ő szeretett, nagyon szeretett bennünket. S a mig igy beszélgettek, szemeik könnyekkel teltek meg. A kis fiú végre befejezte a nagy munkát és fáradtan tette le a kapát maga mellé. Nővérére tekintett és kérdezte : — Juliska! nincs neked egypár krajcárod ? — Mire kellene ez neked ? — igy szólt a kis leány. — Látod kedves testvérem, hogy mily megszámlálhatatlan sok lámpa lobog a gazdagok sírboltjain, de mi ezt igy nem tehetjük, hogy igy diszitsük fel, hanem ha lenne két krajcárod, úgy összetenném az enyémmel, és vennénk egypár szál kis gyertyát, ide édes anyánk sírjára. Mikor ezeket hallotta a kis leány, elkezdett keresgélni a zsebében, s ugy látszott, nem sikertelenül, mert abból egy tiz fillérest vont elő. A fiúcska gyorsan távozott, de nem sokára visszajött, kezecskéiben hozván a kis gyertyákat. Oda érkezvén, reá állította a sírra és meggyújtotta. Ezután mindaketten letérdeltek és imádkoztak. Ugy éreztem, mintha a »Charitas« oda térdelt volna melléjök, ellesné ajkukról az ima szavait, majd boldogan repült fel ezekkel a magasba. Én sokáig utánna néztem, ugy látszott, hogy boldogan száll fel, s arcáról olvastam feleletét: >ha a gazdagok száműztek is, de szivesen fogadtak be ott, a hol az isteni szeretet Mestere szivesen látott vendég volt, a szegényeknél.* Nem is időztem ezután sokáig a temetőben. Szinte sértették a szememet azok a közönyös arcok, amelyekkel itt a sirok között találkoztam ; — hanem tova hagyva a temetőt, a székesegyház felé irányoztam lépteim, melynek mélabús szavú harangjai bugását hivólag hozta felém az esti szél. Gondoltam, jobb lesz oda mennem, mert ott nem fogok lépten-nyomon kíváncsi, közönyös arcokkal találkozni; — hanem ott csak buzgó lelkeket fogok találni. Nem is csalódtam! Nem találtam ott suhogó ruhákat, de találtam, hivő szerető sziveket. A megható szent beszéd után, megszólalt a hatalmas orgona, melynek hangjai a sziv mélyéig hatoltak. — A mélységből kiáltunk Föl tehozzád én Uram ! Hallgas meg, midőn elődbe Esdekelve jut szavam . . . Ezt hallgatva, szinte én is buzgóbban könyörögtem elhunyt szeretteim lelki üdvéért és mintegy magam elé képzeltem őket; s bármily nehezemre is esett, hogy tőlük meg kellett válnom, reá gondoltam az előbb hallott sz. beszédre, s azonnal megnyugodtam Isten akaratán. Ezalatt már az utolsó versszakot énekelték : »Adj Uram a megholtaknak A sírban szent nyugvást, És a végitélet napján Adj boldog feltámadást!* Itt már annyira meg voltam hatva, hogy alig tudtam visszatartóztatni magam, hogy hangos zokogásban ne törjek ki. De itt az Istenházában, még a fájó érzés is édessé vált, és a bús arcok zokogó éneke édes reménynyel tölte el szivemet, s velük