ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-10-30 / 44. szám

> IL évfolyam. Esztergom, 1897. október 30. 44. szám. I POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 8 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFT KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. * Szerkesztőség és kiadóhivatal: Fő-tít, Lencz-ház, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. —- —te Kolos napján. Esztergom, október 29. Eszméim győzedelme Legyen emlék-jelem. Báró Eötvös József. A hála és lelkesedés napja ezen ünnep, melyen lapunk e helyén a politika átengedi terét a kegyelet és sziv megnyilatkozásának. Ünnepel nem egy város, hanem az egész esztergomi főegyházmegye. A városok és megyék atyáig a hazának és trónnak vitézei, a hivők milliói borulnak le Isten oltára előtt. Felhangzik az orgona dallama, Palestrina gyermekei énekének árja tölti be templomainkat, az áldozat kenyere az oltáron, a szemekben köny, a szivekben buzgó ima . . . és az ég megnyilik, hogy felvigye gyermekei áldozatát érsek-atyánkért, Magyarország biboros hercegprímásáért. A bencések ősi monostorából vált ki, és mint hazájának disze tünt fel. A mint egyéniségének körvonalai észlelhetökké lettek, rögtön meghóditotta nemcsak környezetét, de egész nemzetét. Nem látjuk méltósága magaslatára készülni, oda ambicionálva fejlődni. Mindössze két jele volt, mely egyénisége providenciális jellegét kidomborította. Az egyik, hogy { elmélyed a tudományban, mint Mabiilon, a másik értelmének és kedélyének nyugodt harmóniája, mely erősségévé válik a megpróbáltatások közepette. Azok közé tartozik, a kik a cselekvő életben a lemondás glóriájával eltelve tűntek fel és idejekorán megtanulták a szenvedések elöl, melyekkel a világ üldöz, a hit és tudomány világában keresni menekülést. Nemzetének nagy és szent emlékeit tanítva, az ö nemes lelke nem állhatta meg, hogy lelkesítve általok, tanulmányukba is ne mélyedjen. És minél többször járja be a történelem csodás világát és vizsgálja annak emlékeit, minduntalan visszatér hozzájuk, Noah galambjaként rajtuk pihen meg. Igy lesz a történetíróból nemzete lelkületének megismeröje, a minek ime mint primás, Magyarország első lelki vezére veszi hasznát. Történetünkben végig, de különösen az ujabb korban nem elszigetelt eset, hogy kiemelkedik egy alak, gyűpontjává lesz a közbizalomnak, a nemzeti érdekek képviseletében vezérszerepet visz. Feltűnnek zajtalanul, a közbizalom letéteményeseivé válnak csaknem észrevétlenül, vezérlök majdnem akaratlanul. Ilyen volt Széchenyi Pál érsek, ilyen Vaszary Kolos hercegprimás. Még temperamentumuk, a kör, melyből főpapokká emelkedtek is egyező. Széchenyi Pál pálos, Vaszary Kolos bencés. Mindkettő szent rendje fia, a szerzetesség hivatásos felfogásával. Az egyik mint várfalvi perjel, a másik mint pannonhalmi apát lép a főpapi székre. Széchenyi nem készült érseki méltóságra, azt nem kereste, valamint Vaszary Kolos se ambicionálta azt a fényes polcot, melyre az isteni gondviselés emelte. A jogszerű nemzeti öntudat, a királyi esküvel biztositott alkotmány Széchenyi Pál kalocsai érsekben, — a jogfolytonosság, a király és nemzet kibékülésének hangoztatása Vaszary Kolosban találta meg szószólóját a trón előtt. Bizonyos megragadó pathosz ömlik el mindkét alakon, midőn Széchenyi Pál a császári várpalotában az elképedt országnagyok élén bátran szembeszáll az elnemzetesitö udvar előterjesztéseivel, Vaszary Kolos pedig Hollós Mátyás templomában fiaként szólítva a fejedelmet, elsőnek mondja öt a kötelességekben, hogy igy a trón a munka oltárává, rajta az uralkodó az odaadás áldozatává legyen. Ezért nem szűnik meg remélleni abban, hogy Magyarországon az egyház és állam közötti küzdelemnek nem szabad elfajulnia, be kell a fejedelem bölcsességével a'kiengesztelödésnek következnie. Reméljünk mi is vele. Legyen az ő »emlék-jele« a közszellemben és szivünkben. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Halottak estéjén. Mintha esak az idő is gyászt akart volna ölteni, olyan szomorúan zúgott a szél. Sötét felhők boriták az égboltozatot, és sürü, ködös levegő nehezedett az egész városra és környékére. Ugy látszik, hogy a természet is gyászfátyollal akarta ma este a temetőt eltakarni. Ilyen borús idő mindig lehangoltságot kelt, ugy hogy az ember kedélye is borongós és szomorú lesz, ma pedig kétszeresen leverőleg hatott reám, mert az egész város mintha átköltözött volna oda, a hova nem oly szivesen költözködünk. Mindenki sietett a temetőbe, hogy elköltözött szeretteiről megemlékezvén, egy-egy fohászt küldjön az egek Urához az ő lelkök üdveért. Én is felöltem felsőkabátom és elindultam a temetőbe. Az utakat már telehordta az őszi szél sárga falevelekkel, melyeket néha fel-felkapott s a levegőben egyideig ide-oda forgatván, újra ledobott a földre. El-elnéztem a szélnek ezen játékát s amint hallgatva ballagtam, ugy vettem észre, mintha ezen sárga hervadt falevelek azt suttogták volna: >Minden, ami e földön van, mulandó* ! Midőn kiértem a temetőbe, láttam, hogy a sirhalmokon levő kis virágocskák szomorúan lefelé hajtogatják fejecskéiket és epedve gondolnak a nyári napsugárra. Érezték talán, hogy már nem sokáig élnek, s lehet az is, hogy a holnapi hajnal mindnyájukat lekonyult fővel és hervadt levelekkel fogja megpillantani. Zúgott fülemben a hang: »Minden mulandó, mindenről le kell mondani !« » Lemondani.* De szomorúan hangzik ez a szó. Nehéz, nagyon nehéz, ennek az élvezni vágyó embernek megérteni azt, hogy lemondás nélkül nincs élet, és már a gyermekkorban meg kell szokni a lemondást. És a férfikor hányszor követeli tőlünk a lemondás áldozatát? Néha nem is lehet megmondani, mily nagy áldozatot hoz egy-egy ember, akit sokszor a legboldogabbnak gondolunk, pedig szive, lelke fáj s majd megszakad kínjában. Ha ezen sirok lakói felkelhetnének, óh! mennyit tudnának ezek erről mesélni. De ők most már nyugosznak, testük kihűlt, lelkük pedig elszállt az égi hazába. Itt, a temetőben mily szépen megférnek egymás mellett a dúsgazdag a szegénysorsúval, a hires államférfi a legutolsó napszámossal, az ifjú az aggastyánnal, a tudós ember a legkorlátoltabb eszűvel, s önkénytelenül is eszembe jutottak a költő e szavai: Ember, ember! nézd! mivé lett, Annyi büszke, fényes élet, Édes ajkak ifjú kedve Eltemetve, elfeledve! (Csicsáky Imre.) Igen, minden elmúlik, és a legkeményebb márványkő is elporlik, akár a szegény ember fejfája. És maga az ember, ki ércbe, márványba, kőbe vési nevét, hogy halhatatlanná tegye, micsoda ? Egy futó csillag, amely ha eltűnik, semmi nyomot nem hagy maga után; egy porszem, melyet ha a szél fölkap, senki se veszi észre, hová lett; egy kis fűszál, melynek helye szembe se tűnik, ha azt kitépik ; egy vizcsep, melyet a föld gyorsan magába sziv; egy gyertya, amely ha elég, semmit se hagy maga után ; egy szép virág, melynek hervadását egy ideig ugyan sajnáljuk, hanem azért nem sokáig búslakodunk utána, mivel egy virág helyett számtalan sokat találunk. Ime az ember! A mulandóság bélyege rá van nyomva homlokunkra. És sehol se érezzük mulandó voltunkat annyira, mint az elhunytak csendes birodalmában. És azok, kik éltünkben hozzánk ragaszkodtak, mily könnyen felejtnek, s minél gazdagabbak voltunk, annál hamarabb feledkeznek meg rólunk. Gyönyörű úri fogat állt meg a temető ajtaja előtt. Az inas leugrott a bakról, hogy a benn üllő két úrhölgynek segédkezzék a kiszállásnál. Nagy óvatosággal lépnek ki a kocsiból, mivel ez telve volt szebbnél-szebb koszorúkkal. Midőn leléptek, parancsokat osztogatott az idősebb nő, hogy vigyázzanak a koszorúkra, és hozzák utánuk a temetőbe. Sírboltjukhoz érkezvén, elelkezdik rendezgetni, díszítgetni, de minden meghatottság nélkül. Közelükben állván, el-elnéztem a sir ékesitését és fülemet szinte kellemetlenül érintette a nő parancsoló hangja. — >Vigyázzanak! — Tegyék ezen koszorút feljebb! — Ügy-úgy, talán most jól lesz. — Ezt a koszorút pedig igy oldalvást, mert máskép nem