ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-08-15 / 33. szám

tovább is győzték volna a harcot, végre magukkal a házszabályokkal lejáratták volna s még sem ért volna el semmit. Azt pedig, hogy a nemzet szellemi és anyagi érdekeit szivén viseli, a néppárt elegendőképen megmutatta. Ezt különösen azzal mutatták meg, hogy ismét benyújtották a földadó leszállítására és a börzeadó behozatalára vonatkozó javaslatukat, melyet azonban a liberális párt hűségesen leszavazott. E javaslatnak leszavaztatása, a cukorprémiumnak elfogadása, a sajtószabadságnak megszorítása gyászos emlékeit fogják képezni a nyaralni indult országgyűlésnek. A liberális választók tárt karokkal fogadhatják liberális képviselőiket. Külföld. —cs.— Hogy mily erővel hat jelenleg a szocializmus eszméje, azt az összes nyugateurópai pártalakulások bizonyítják. Nemsokára ez lesz az egyedüli jelzés, mely a politikai törekvéseket irányítja és minden eddig divatos felfogást háttérbe szőrit. Az élet szükségletei a népeket rohamosan kényszeritik azon kívánságra, hogy az államok kormányzata ne legyen elvont, elméleti jelszavak hangoztatása, hanem benyúlva a napi szükségletek talajára, egyetlen törekvése legyen a zilált társadalmi viszonyok rendezése és a megélhetés biztosítása. »Először élni és csak azután bölcselkedni,« ez a régi közmondás újult erővel követeli az érvényesülést! Egyik leghatalmasabb mozgató erő volt pl. eddig a »nemzetiségi« elv. Gyűlöletet és kérlelhetlen követeléseket támasztott, megalkuvást nem türt. És ime ! a szociáldemokraták ma bátran dicsekedhetnek, hogy még ezen ledönthetlennek látszó korlátok is összeomlottak az ő táborukban, mint ezt az ausztriai viszonyok jelenleg világosan bizonyítják. Azon égő nemzetiségi harcban, mely itt dúl, egyedül a szocializmus bir oly vonzerővel, mely a legellentétesebb álláspontu nemzetiségeket egy csoportba képes olvasztani. Es valóban itt a németek, csehek és általában valamennyi nemzetiség, mig a »nyelvrendelet« által felkeltett hábo rúban egymás ellen támadt, addig a szocializmus eszméje őket mintegy öntudatlanul csoportosítja. Ezen eszmével szemben félreteszik a gyűlöletet és sorakoznak zászlaja alá. Statisztikailag ki lehet mutatni, hogy a nyelvháboru a szocialisták számát városokban és falukon rohamosan szaporította. A parlamentben ülő szociáldemokrata képviselők semmi súlyt sem fektetnek a nemzetiségi kérdésre, hanem németek, csehek, lengyelek teljes egyetértésben működnek együtt és e maguktartása választóikra is elhatározó befolyást gyakorol. A közgazdasági érdek minden más kérdést háttérbe szőrit és elfelejteti a nemzeti hiúságot. Bár ez irány teljes kifejlődéséhez idő kell, azonban a jelen viszonyok közt az eszmék oly gyorsan érlelődnek, hogy néhány év múlva már megváltoztatják a föld szinét. Ekkor aztán elsöprik azon elmaradt gondolkodású államférfiakat, kik nem képesek megérteni a kor szükségleteit és igy csak koloncok a haladás útjában. A felvilágosodott németországi katholikusok már a helyzet színvonalán állanak. Itt a centrum soha nem szűnő munkája a népet politikailag nevelni és megadni azon érzéket, mely őket a valódi szükségletekkel megismerteti. Jövő évben lesz Németországban az országgyűlési képviselők választása, de már most lázas tevékenységet fejtenek ki e célból. Az életerőben virágzó Volksverein hatalmas felhívást tett közzé, melyben tájékoztat minden irányban. Egyenesen kimondja, hogy a jelenkori törvényhozás egyetlen feladata nem lehet más, mint a szociális kérdések megoldása. Mindenütt elégedetlenség uralkodik és a közgazdasági viszonyok tűrhetetlenek. Az is látható, hogy a liberális kormányok a nép jólétével nem törődnek, sőt annak ellenségei. Tehát ha a nép jelenlegi nyomasztó helyzetéből szabadulni akar, akkor a beálló képviselőválasztásokra a legnagyobb gondot kell fordítania. Mivel pedig ismeretes dolog az, hogy a hatalmon levő kormány mily óriási erőlködést fejt ki a választásoknál, azért, hogy ennek ellentállhasson a nép, a szervezésre van első sorban szükség. A helyesen szervezett választókat könnyű kioktatni, »kiiskolázni.* hogy öntudatosan és igy tántorithatlanul álljanak a csábítás és erőszak ellen. E végből sürgeti a felhívás a népgyűlések tartását, röpiratok terjesztését és általában a sajtó igénybevételét. A szociáldemokraták fáradhatlan tevékenysége folytán a politikai küzdelmek jelenleg majdnem egészen a nép kezébe lettek letéve. Éz valószínűleg a helyes és természetes fejlődés ; de éppen ez hatványozott mérvben kötelességükké teszi a nép nevelőinek, hogy minden erejükkel a helyes irányításra törekedjenek. A bekövetkező választás kizárólag szociál-politikai küzdelem lesz, melyben a keresztény és pogány elvek harca fog eldőlni. Autonómia. Az erdélyi püspök az autonómiáról. Az erdélyi katholikus status e héten tartotta meg évi közgyűlését a status tagok nagyszámú és előkelő részvéte mellett. Súlyt kölcsönzött a közgyűlésnek, hogy azon gróf Majláth Gusztáv Károly püspök először elnökölt, s először volt alkalma magas állásában számottevőleg a státus ügyeiről nyilatkozni. Különös fontosságú volt azonban azon elnöki megnyitó, melynek keretében a püspök űr a katholikus autonómiáról oly jelentőségteljesen és apostoli hévvel nyilatkozott, hogy magával ragadta az egész közgyűlést. Hatásos, megvilágosító, eszme-gazdag és lelkes volt e beszéd, és méltó, hogy nagy tanúságokat vonjunk le belőle. Nemcsak a megnyitó jelentőségeért, de mert a püspök úr főmegyénk ékessége volt, azt hiszszük, mindenki örömmel fogja olvasni beszédét, melyet illetékes helyről véve, eredeti szövegében egész terjedelmében közlünk: Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus! (Mindörökké amen !) E szentséges név erejében bizva s oltalma alá helyezkedve, megnyitom e status gyűlést. Mielőtt azonban a mai napra kitűzött tárgysorozatra áttérnénk, engedjék meg, hogy a kegyeletnek, a hálának, a szeretetnek adóját leróhassam azon férfiú iránt, a ki 15 éven át e statusgyülés elnöke volt s erdélyi egyházmegyéjét fáradtságot nem ismerő buzgalommal kormányozta. Nem lehet feladatom e megnyitó beszéd szük keretébe illeszteni Istenben boldogult elődömnek életrajzát, nem annak alkotásait munkában, szenvedésekben oly gazdag életét. Hivatottabbak erre azok, a kik hosszú munkában eltöltött életének szemtanúi, jótéteményeinek részesei, példás papi életének szemlélői voltak. Nekem csak igen rövid időre jutott a szerencse, hogy az ő közelében lehettem. Üe ezért is áldom az isteni Gondviselést, nemcsak azért, mert Istenben boldogult elődöm aggkorában, legalább annak utolsó heteiben sikerült a reá nehezedő nagy terhet valamennyire megkönnyitenem, nemcsak azért, mert mint hiszem s remélem, sikerült őt életének utolsó heteiben megvigasztalnom, hanem főleg azon tanulság miatt, melyet a vele való ezen rövid érintkezésből is merítettem. Mondhatom, sohasem távoztam tőle anélkül, hogy magamat jobbnak ne éreztem volna. Látni azt az isteni akaratban való teljes megnyugvást, melylyel az aggkornak súlyos törődöttségét elviselte, látni azt a ruganyos, vidám kedélyhangulatot, melylyel nagy és sokszoros fáradalmai és fájdalmai közt másra nem gondolt akkor sem, mint egyházmegyéjének papjaira, híveire, azoknak javára, látni ezt a magáról való megfeledkezést a fájdalmak közt, csakhogy másokra gondolhasson — tanulság volt reám nézve. De tanulság volt reám nézve látni azt az elhagyatottságot is, melyben Erdély püspöke végnapjait töltötte. íme, hova oszlik az emberi nagyság és méltóság, ime mily balga dolog az, ha mi papok másba helyezzük bizalmunkat, reményünket, mint egyedül az irgalmas Isten végtelen kegyelmébe. Azt hiszem, ez könnyítette és enyhítette Istenben boldogult szeretett elődömnek is utolsó napjait. Az Isten kegyelme szüntelen vele volt; erre gondolt, ez vigasztalta, mert egyebe sem volt. Mélyen tisztelt Statusgyülés! Azt hiszem, nincs köztünk egy is, kinek alkalma nem volt a boldogulttal érintkezni, a ki ment volna attól a varázstól, melyet az ő jó szive mindenkire gyakorolt. Mindenki át volt hatva, hogy ez egy igazán nyaralási helyemnek üdvözlő kártyáját, mely ekképen hangzik: »Gruss aus Gross-Maros a. d. Donau«, azaz »Üdvözlet a dunamenti Nagy-Marosról*. Ez aztán a nyaralási hely. Budapest székesés főváros összes intelligenciája itt szokott nyaralni s én oly otthonosan érzem itt magam akár a dohány-utcában vagy a dob-utcában. Blutegel Jacques barátom, a hires szenzál, Schindemann Khóbi a hírneves szocialista-vezér, Saugemuth Jakab, a kitűnő cubringer, Nutschludel Számi, a jártas bauernfänger, Bandwurm Makszi, országszerte ismert sipista, Schnurfusz Ábris. éjszakai atléta, mindannyi jó barátim fölkértek, hogy az ő társaságukban töltsem a nyarat és pedig Nagy-Maroson. Ők mindannyian családjaikkal együtt nyaraltak ott, és én mindennapos vendég voltam a házaiknál. Mindnyájan a »Magyar-utcában« béreltünk lakásokat, mert mi Nagy-Maroson is hazafiak vagyunk. Az egész Nagy-Maros csak úgy hemzsegett a sok pesti nyaralótól és akik már ott helyben nem kaphattak lakást, azok Visegrádra vagy Zebegénybe mentek, ugy hogy Nagy-Maroson csupa hotvolé maradt. Nem szándékom az összes ott nyaraló vendégek teljes és kimerítő névsorát adni, de annyit mondhatok, hogy a budapesti Poel Zedek és Ghevra Kadisa tagjai mind ott voltak. Annyi tény, hogy fölségesen mulattunk. Rendeztünk kirándulásokat a Dunaparthoz, néztük a fürdőzőket és úszókat, mi ugyanis nem fürödtünk, mert a fürdés a Dunában igen veszélyes és minden este a Madenfresszer és Pechele leányok ablakai alatt szerenádot rendeztünk. Ezek voltak a nyaraló hölgyközönség szépségkirálynői. Olyankor egész Nagy-Maroson mélységes csend honolt és a Zolierek meg a Metzkerek — mert tetszik tudni, Nagy-Maroson minden második ember vagy Zoller vagy Metzker, — ámulva hallgatták bájos énekünket. Zenekarunk is volt, kizárólag a fuvóhangszereket kultiváltuk, mert ez már vérünkben van. Blutegel Jacques fuvolázott, Schindemann Khóbi fütyörészett, Saugemuth Jakab furulyázott, én meg sípoltam. Igen sok darabot tudtunk előadni, de legremekebbül Rosenzweig Mókl hirneves zeneszerzőnk: »Der Pinkeljude« cimü operájából a nászindul ót és a »Krach«-polkát. A Pechele leányoknak a nászinduló tetszett, a Madenfresszer hölgyeknek a Krachpolka. Julius hó forró délutánjain a Dunához levezető bulevárdon lévő cukrászdában szoktunk volt összejönni és kedélyesen eltársalogtunk a kitűnő limonádé mellett. Fagylaltot csak ritkán ettünk, legföljebb vasárnap délután, mikor a sok marosi arra sétált, jegeskávét pedig csak szombaton. Éppen egy szombat délután ülünk a cukrászdában s egyszerre körülvesz egy sereg leány, s kiabál: »Holljo Jokob ór! mogok vonnok fiotol emberek ? Nhü még egy tháncmolotság sem thodnak rendezni? Minden vilógfördőbe, minden nyorolósi heljen vadjon molotság, csak moguk nem thodnak rendezni!« Micsoda, én nem tudok rendezni? No hát azért is, s elkiáltom magam: »Éljen az Annabál !« Lett erre öröm. A leányok ugráltak, örömükben majd hogy agyon nem csókoltak: »Eljen oz Onnobál, éljen Kükürüczbaum Jokob a fürendezü!« visszhangzott egész Nagy-Maros és a visegrádi romok meg a Salamon tornya visszaverték a zúgó örömrivalgásokat. Lázas sietséggel neki estünk a készülődéseknek. Annyi volt a munka, hogy még. A leányokat alig lehetett látni, mind varrással voltak elfoglalva, mert erre az alkalomra átvarrták ruháikat, a melyekben az utolsó purimbál alkalmával az »első hazai nagy kóser trachterben« feszitettek. A mamák csak űgy vették rőf számra a szép szallagokat, nekem meg a fejem főtt.