ESZTERGOM II. évfolyam 1897
1897-08-01 / 31. szám
II. évfolyam. Esztergom, 1897. augusztus 1. 31. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 8 krajeár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Fő-út, Lencz-ház, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. Az autonómiai választások. Esztergom, július 31. O Az autonómiai választások sok helyen befejezésökhöz közelednek, legtöbb helyen már be is fejeztettek. Lehetővé vált tehát egy kis pillantást vetni azok lefolyására és eredményére. Ez utóbbival egyébkint nem akarunk ez alkalommal foglalkozni, mert mi a megválasztottaknak kivétel nélkül készek vagyunk a bizalmat előlegezni. Mi mindenkiről, a ki a fontos és felelősséggel járó feladatra vállalkozott, föltételezzük a jóakaratot és törekvést, hogy egyházának hasznára legyen. Mert az eszközök és utakra nézve lehet ugyan köztük nézeteltérés, de a végcélnak egynek kell lennie, a mely nem lehet más, mint hazánk ősi egyházának, a katholikus egyháznak, a megváltozott viszonyok közt oly helyzetet biztosítani, a minő azt saját szervezeténél fogva és hazánk törvényeinek megfelelöleg megilleti. Ha e tekintetben tehát lennének is nézetkülönbségek a katholikus hivő nép küldöttei között, amint bizonyosan lesznek, ezeket kiegyenlíteni, összhangzásba hozni, a majdan összeülő kongresszusnak lesz a hivatása. A hivő nép küldötteinek nevezzük a megválasztottakat. Ez a fő, a mi a kongresszusi választásoknál szemünkbe ötlik. A hivő nép, majdnem mindenütt, kevés kivétellel részt vett a választásokban. Még ott is, a hol köznapon végezték a választásokat, ott hagyta a nép mezei munkáját, az iparos pedig műhelyét és vallási kötelessége egy nemének tekintette választói jogának gyakorlását. Ez az érdeklődés még általánosabb lett volna, ha az összeírás egyes helyeken nagyobb eredménynyel járt volna. Ezt nem azért mondjuk, mintha az összeírások ellen kifogást akarnánk emelni, mert ismét föltesszük — az ellenkezőjét nem is szabad föltennünk — hogy mindenütt a legjobb akarattal és szándékkal fogtak hozzá. A választási szabályzat maga azonban oly tökéletlen, oly különféle, sokszor homlokegyenest egymással ellenkező fölfogásoknak nyit tág kaput, hogy egyes helyeken végre is a subjectiv fölfogásnak kellett érvényesülnie, a mely szintén csak jót akart. A hivő népnek élénk részvételéből az autonómiai mozgalmakban tehát örömmel konstatáljuk, hogy e nép szereti az ö katholikus egyházát s kész tehetségéhez és erejéhez képest annak fölvirágoztatásához hozzájárulni. Ez az az őserő, a mely amint az államoknak, úgy az egyháznak is, legmegbízhatóbb, legbiztosabb támaszát képezi. Azért tehát meg kell becsülnünk a népet; tovább is kell tanítani, vezetni s megértetni vele, hogy itt nem a papságnak, hanem az egyháznak, maguknak a híveknek érdekeiről van szó. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a többieket el kell hanyagolni, sőt ellenkezőleg át kell vinni az érdeklődést az úgynevezett intelligencia körébe is s meg kell azt is nyernünk az egyház ügyének. Az intelligenciának egy része volt az, a mely legelőször fölkapta, a mint hisszük, a nem is katholikusoktól kiadott jelszót, hogy az autonómia a papság ügye. Az intelligenciának e része általában az egyház minden ügyét csak a papság ügyének tekinti. Az egyházpolitikai mozgalmak alatti magatartása is részben erre vezethető vissza. Ez azonban csak ürügy, külső máz, melylyel az egyházi érzület hiányát takarja. Az úgynevezett intelligens osztálynak egy része nem érdeklődik az egyház ügyei iránt, mert nem ismeri az egyházat. A mit valaha keveset tanult az egyházról a középiskolában, azt már régen elfelejtette; most pedig nemcsak, hogy katholikus könyvet nem vesz kezébe, de még újságot sem. Egész tudományát, bölcseségét liberális, zsidó lapokból meríti. Az ezekből merített elvek mételyezik meg gondolkodásmódját, irányítják cselekedeteit. S minthogy mindent anyagias szempontból fog föl, az autonómiai mozgalmakban való részvétel pedig semmi anyagi előnyt nem biztosit, azért távol tartja magát az autonómia mozgalmaitól. Mindazonáltal nem általánosítjuk az itt mondottakat, ellenkezőleg ismét jóleső örömmel konstatáljuk, hogy katholikus intelligenciánk az a része, a mely már eddig is érdeklődött az egyház ügyei iránt, a mely eddig is résztvett a katholikus egyleti és társadalmi életben, dicsérendő , buzgósággal működött az autonómiai választások alatt, sőt ismerünk helyeket, ahol, mint pl. Esztergomban is, a katholikus intelligencia maga vevezette a választási mozgalmat. A kik távol tartották magukat, csak az úgynevezett »jó« katholikusok. Ezek azok, a kik mellöket verik, valahányszor a jó kaAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Júdás. — Rapszódia. — Sötét az ég Jeruzsálem fölött . . . A szörnyű Istengyilkolást — Ne lássa a világ végetlene, Elfödte bus felhőpalást. Csend van. Lassan, fájdalmasan De rémesen búg a szellő csupán A kárhozat bűnös népének Kesereg gyalázatán. A fájdalomnak féríia Kinn függ a Golgothán, Miként a győzedelmi jelvény Dicső küzdés után. — A meggyőzött pokol bérence Rideg lakából kirohan, Támolyg a nagy utak során, Kétségb'esés van dúlt arcába metszve. S mint az éjjel záporral harcolónak A fékvesztett villámelem Egy pillanatra hirtelen Fénytengerben mutatja a világot, Hogy másik pillanatban Koromsötétbe vesszen a mit látott: Ekként — de még kegyetlenebbül Megrázza ezt egy rémes gondolat, S testén, lelkén ezalatt Sötét kétségbeesésnek vésze ül; S a kárhozat rút bélyegét mutatja Az áruló Júdásnak arculatja. . . . Megy, megy, nem áll meg, mit sem érez, Fölkel szaporán, ha bűnös homlokát Elbukva, üté a föld kövéhez. De végre megáll ! Tovább már menni nem lehet, Előtte az ut bezárul, Elzárja azt a falkerület Mely a várost köriti minden tájrul. Mi zúg, mi nyög oly fájdalommal itt? Tán a bűnösnek keble zihál ? Vagy a kárhozat visszhangja ez Mely a mélységből már feléje száll'? A fal mentén magasló fák zokognak, Ezeknek a szellő beszéli most Gyászos halálhírét Uroknak S a fák e gyászhír hallatára Rezegve, sirva fakadnak, Hull könnyjük, a harmat Hull, hull az áruló arcára, Júdásnak ajka mozdul S szól: »itt fa van, Itt felkötöm magam.« (Uram, szabadíts a gonosztól!) »Zúgj szél, viharok, valamennyin Hadd némítsátok a kín viharát, Mely mint a veszett fenevad Ordítva csörtet lelkemen át ! Ragadjatok el magatokkal . . . Oda, hol a gonoszság szelleme székel. Borzadni fog az, bűnömmel egész Birodalma sem ér fel! Mit tettem ! . . . Hah, nincsen kegyelem, Mint nincs az a bűn, melynél ez a lélek Nem volna gonoszb, nem volna setétebb, Nincs olyan a földkerekén! Ha századokig gyilkolva rabolnék, Az embereket, ha kínozva, gyönyörrel Pusztitnám, ha a csillagokat S ami kincs az egész világon akad, S amit csak gondolat ér el Ellopnám gaz rabló módjára : mi volnék ? Csak csintalanul játszó kicsi gyermek! Hah, nincs kegyelem, bűnhődni elég kín, Mely az Istenárulásra felel meg!« S arcán iszonytató vigyorgás, Meredt szemébe' szörnyű tűz világol, Tovább megyén, s köpenye aljából Kötél darabbal játszik im keze ; S amint egy fához érkeze, Nyög, majd kacag, morog, Majd ismét visszatántorog S körülhordozván vadul tekintetét, Ajkára száll e szörnybeszéd :
