ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-07-25 / 30. szám

nem követték s paripájukat nem kötötték a kor­mány szekerének saraglyájához, hogy azon a kötő­féken rángassa őket jobbra-balra, amint akarja ; önállóságukat is jobban szerették, mint az abrakos tarisznyát; ezt tették a dicső ősök.) Most persze, kényelmesebb dolog a hazafiságról ötven álmos képviselő előtt dicshimnuszokat zengeni és várni arra, mig más teszen valamit, hogy aztán azt meglehesen kritizálni. (S még kényelmesebb do­log, szép beszédet hozzáértés hijjában nem tar­tani, hanem a munkáslap tollával a munkásokat védő interpellációkat beföcscsenteni.) Lám, milyen szép szemei vannak Bánffynak, hogy elbájolják »A Mi Zászlónkat* is Én csak arra volnék kí­váncsi, hogy kinek a zászlaja ez voltakép, s hogy ez a zászló hány munkásgimplit fog vonzani a munkásokért semmit sem tevő, semmit sím ál­dozó kormány népszerető ölébe ?!A l^ty* Külföld. —cs.— „A győzők és a legyőzött" kifeje­zése Costa miniszternek az olasz képviselőházban | szálló igévé lett, melyet mindig gyakrabban és ; mindig —• gúnyosabban hangoztatnak. Az olasz parlamenti élet legnagyobb réme a »római kérdés«, melynek hallatára ideges lesz ; minden államférfi és szorultságában többé-kevésbé nevetséges kifejezésekre ragadtatja magát. Igy | történt ez a legutóbbi ülésszak alatt is, midőn az | iskolakérdés került elő. Egyes képviselők hangoz- | tatták, hogy a valláserkölcsi nevelésnek az állami iskolákban is szerepe legyen és ezzel kapcsolat­ban felemlitették ama tervet, hogy az alsó pap­ságot az állam anyagilag segélyezze. Ennek — j szerintük — azon következménye lenne, hogy az I Italia unita részére megnyerné őket az állam. Mi­vei azonban az ország nyomorúságos pénzügyi helyzete más fedezetet nem talál, tehát egyszerűen j a püspökségek számát kell törvényhozásilag le­szállítani és az igy nyert összegeket az alsó pap­ság között kiosztani. Ez indítvány kapcsán erős egyházpolitikai j vita keletkezett, melyben természetesen a Vatikán j ellen heves támadásokat intéztek. Hogy a viharzó j kedélyeket lecsendesitse, fölállt Costa miniszter éá az olasz államférfiaknak ez ügyben szokásos j önérzetével figyelmeztette a parlamentet, hogy mérsékelten gondolkodjanak, mivel »mi a győ- j zők vagyunk és a Vatikán a legyőzött. Nem illik ' tehát a győzőknek a zsarnokok modorában visel- ! kedni.« Tehát »győzők és legyőzött«. ez volna a vi­szony az állam és a Vatikán között! Érdekes azonban megfigyelni, hogy a viszony valóságát elismerik-e a többi hatalmak? Napnál világosabban beszél e tekintetben az angol királynő jubileumán történt esemény. Ez alkalommal ugyanis a hivatalos Olaszország kép­viseletén Viktor Emmanuel trónörökös, a pápa nevében pedig Sambucetti érsek lett kiküldve. Az ünnepély programmjában pedig, melyet az angol udvar állított össze a legszigorúbb megfontolással, az olasz trónörökös ugy van feltüntetve, mint Olaszország képviselője, Sambucetti pedig mint — Barnáé. Tehát a pápa képviselője egyszersmind I Róma képviselője is a hivatalos világ előtt! A »római kérdés* e váratlan szereplése rendkivül meglepte a trónörököst és boszuságát egyáltalán nem titkolta. A *győzők és legyozött« viszonya ismét kiélesedett és igyekeztek még az ünnepélyek alatt kifejezést adni az ellenszenvnek. A Brompton-Oratóriumban tartott fényes Te Deumon egyedül az olasz trónörökös nem jelent meg azon indokolással, hogy ott az istentiszteletet a pápa képviselője tartja, kivel a »hivatalos« Olaszország együtt szerepelni nem akar. Olaszországban nagy feltűnést keltett ez ese- j mény és erősen kutatták a távolmaradás okát. A nyugtalan kérdezősködésekre végre Martini mi­niszter hivatalosan válaszolt, mely válasz azonban \ csak szégyenletes színben volt képes feltüntetni a j dolgot. Martini ugyanis a távolmaradás okául egy j megelőző bántó körülményt hozott fel, mely ab­ban állt, hogy a norfolki herceg a saját nagy- j fényű kápolnájában az ünnepségek folyamán isten- | tiszteletet rendezett, melynél a pápai követ mondta a sz. misét. Ez ünnepre hivatalosak voltak és meg is jelentek az összes katholikus hercegek — az olasz trónörökös kivételével. Martini miniszter szerint az annyira bántotta a trónörököst, hogy azután a Brompton-Oratoriumban tartott hivatalos I ünnepélyre sem ment el, hol szintén a pápai kö­vet szerepelt. Az angol lapok kicsinylő sajnálattal emlé­keztek meg ez eseményről és kiemelték, hogy a civilizált világon az egyetlen Olaszország volt az, mely az angol nemzet ez ünnepén a kegyelet adóját leróni vonakodott. Otthon pedig a ^győzők« ismét arról elmél­kedhetnek, hogy a *legyőzött« mellé áll az egész civilizált világ és minden lehető alkalommal erő­sen kitünteti. Szociális kérdések. ii. És most áttérek a földmivelők osztályára. A levegő telve van agrárkérdéssel. Az agrárkrízis nem puszta frázis többé, hanem aggasztó valóság. Nemcsak a telekkönyvek beszélnek erről, hanem még inkább a hitelintézeteknél és priváthitele­zőknél levő váltók. A földmivesek egykor keve­sebbet dolgoztak, gyermekeik 16 éves korukig csak a marhát legeltették, a föld kevesebb volt és csak félannyit hozott, ma minden 9 éves gyerek 60 krt is keres napjában, mert a szülője nap­számba küldi, a föld is, a hozam is több. Hol tehát a baj ? Az agráriusok most már hősiesen küzdenek, s hiszem is hogy saját, nagybirtoku­kat érintő bajukat majd eligazítják. De mi lesz a kisbirtokossal? Mert tévedés azt hinni, hogy ennek előnyösebb a helyzete, a mennyiben min­dent maga munkál meg. Minél nagyobb a birtok, annál jövedelmezőbb, nemcsak a müvelés inten­zivitása által különféle gépek segélyével, de főként az által, hogy a termés koncentráltatván, előnyö­sebben adható el, továbbá hogy a nagygazdaság képes önmagát erdővel, (tűzi és épületfa), főz­dékkel, tejgazdasággal stb. kiegészíteni s ekként jövedelmeit inkább biztosítani és növelni. De a bevásárlásnál is előnye van a nagybirtokosnak mert pl. olajat, kocsikenőt, magvakat, műtrágyát, vasat, üveget stb. nagyban vásárol az első for­rásból, tehát jóval olcsóbban. Szerintem az agrárkrízisnek nem egyedüli oka a magas földadó, vagy a börze vagy az arany­valuta stb. legalább a kisgazdákra nézve nem. És ha ugy volna is, hát akkor ugy is lehetetlen­séggel állunk szemközt, mert az emiitettem okok annyira gyökereznek a modern kultúrában, hogy ez ellen eredményesen működni felette bajosnak látszik. Sokkal nagyobb teher a kisgazdára és mindenkire is a modern idők találmánya: a köz­vetett, nem irott adónemek, a milyenek a fogyasz­tási adó, a regálé, a különféle bélyegilleték. Már az mégis különös, hogy pl. a szesz Ht.-jétől 35 frtot vesz be az állam. Ezt a sok pénzt azért veszi be, mert a szeszfogyasztás rohamosan emel­kedik ; okosabb lett volna legalább 350 frtot venni, akkor megállna az az argumentum, hogy e magas cenzussal a pálinkaélvezetet akarja korlátozni. Az agrárkrízisnek igazi oka azonban ugyanaz a nagytőke, a mely a kisiparosságot is fenyegeti. Nem szabad felednünk, hogy a meddig vasutaink nem voltak, a gabona, gyümölcskereskedés a kis­gazdák kezében volt és általában más kereskedés is kicsiben, s e mellett sok százezer forint maradt a kisgazdák kezében mint fuvarkeresmény is. Miként forgatta ki a nagytőke, vagyis a koncen­tráció a kisgazdát előbbeni helyzetéből, azt ismét a gyakorlatból Ítélhetjük meg legjobban. Vegyünk fel egy községet, melyben 100 gazda van olyan, a ki évenkint 5 szekér gabonát szállít eladás végett a város piacára. Ha minden szállításnál a személyes költséget, a vámot, a mulasztást 2 frtba számítjuk, a község évenkint 1000 frttal károsodik. A gabonán nyerészkedik a kereskedő, ez a nye­reség a gazda vagyonából került ki; a gőzmalom ugyancsak nyerészkedik, úgyszintén a sörfőzde is, ez is a gazda gabonájából indult. Ha pedig bevá­sárol valamit a gazda, ismét nyerészkedik a kis­kereskedő, korcsmáros, s ez mind a gazda gabo­nájának értékéből származik. Vagy tegyünk próbát egy átlagos számítással. Egy 2000 lakossal biró községben a fogyasz­tási forgalom, leszámítva az italokat, legkevesebb 20.000 frt. A község tehát kiad a kereskedőknek 20.000 frtot oly árukért, a melyek kevesebbet érnek és pedig annyival, mint a mennyit a köz­vetítők nyertek ; tehát ha csak 20°/ 0-ut számítunk, 4000 frttal károsodott egy évben a község. Ugyan­azon község évenkint a gabonáért kap 50.000 frtot; a gabonája azonban többet ér, és pedig annyival, a mennyit a közvetítő nyer; tehát ha ismét 20°/ 0 számítunk a közvetítők nyereségére: a község 10.000 frttal károsodott. A községnek összes károsodása tehát évenkint 14.000 frt, a mi I 10 év alatt 140.000 frtot tesz ki. Valaki ezt rabu­: lisztikának tarthatja, de mit szólna ahhoz, ha a közvetítőknek reális nyereségét, azt t. i. a mely szokásos, venném a számitás alapjául, ha tehát 30, 35°/ 0-ot vennék fel a kereskedők nyereségéül, a mely esetben a község károsodása 10 év alatt a 200.000 frtot is meghaladná?! Azonban nem akarok túlzó lenni; de ha csak a felét számítom is a veszteségnek, vagyis 140.000 frtnak, még az is oly összeg, mely az embert gondolkodóba ejti. Szerintem tehát ebben volna keresendő az agrár­krízis oka. Láthatjuk azt is, hogy ez az ok a mo­dern kultúrának föltétlen következménye, oly ma­radandó, azt mondanám szükséges jelenség, a melyet korlátozni akarni hiába való törekvés. Hogy pl. Angliában, a nagytőke hazájában a kis­; birtokosság tönkrement, senki sem tagadhatja, valamint azt sem, hogy hazánkban is az utolsó 15 év alatt a földmivelő nép helyzete veszedel­mesen megrendült. S ez másként nem is lehet, mert ha a nagykereskedés, a gyáripar, és minden nagytőke óriásilag megnövekedett, ez csak ugy történhetett, hogy valahol másutt kellett a va­gyonnak megfelelő arányban pusztulnia : tehát első sorban a termelőknél és iparosoknál. A vagyon­elosztás ilyen felforgatása a végtelenig nem fokoz­ható, és épen nem alaptalan az az aggodalom, hogy a kisbirtokosság tönkre megy. Hogy hányan mentek már is tönkre a földmivesek között ország­szerte, arról egy kis körültekintés mellett könnyű meggyőződni. Nem hiszem, hogy volna ez ország­ban olyan község, melynek gazdái közül egy néhány tönkre ne ment volna az utolsó 10 év alatt, de olyan város is kevés lesz, a melynek tőkepénzesei elpusztultak volna. És miután egy szikrányi kilátás sincs arra, hogy a merkantilizmus I viszonya a kisemberekhez emezek előnyére vál­[ toznék: világos, hogy minden igaz népbarátnak meg kell ragadnia azt az eszközt, a mely a fenn­álló kritikus helyzet enyhítésére kivátólag alkal­mas. S mi legyen az? A föntebbiekből önként következik, hogy ezen eszköz nem lehet a reak­ció, vagyis visszakivánkozás a régi állapot után, hanem ellenkezőleg a haladás a modern korral. Azt a sok előnyt, a mit a kultúra a nagy­tőkének biztosit, meg kell szerezni a kisemberek számára. Mi által? Egy jól organizált szövetkezeti élet által. A kistőkékből, nagyobb tőkét teremtünk, s ezt állítjuk szembe a nagytőkével. Az iparosok­nál a nyersáru bevásárlási szövetkezet által, a kisgazdáknál a gazdasági, a fogyasztási és a hitel­szövetkezetek által érhetjük ezt el. A porosz bi­rodalom nagy embere: Miquel pénzügyminiszter mondotta a költségvetés tárgyalásánál a porosz képviselőházban: »A szövetkezet — úgymond — egészen uj tér. Az eredmények eddig elég ked­vezőek s a szövetkezeti ügy fejlődése még gyer­mekkorát éli. El kell érnünk, hogy egyáltalában minden községben legyen egy kölcsönpénztár. S e kölcsönpénztárak köré kell azután a többi ter­melő, bevásárlási és értékesítő szövetkezeteknek csoportosulniuk, ugy hogy egy nagy hálózat léte­süljön a közép és kisbirtok számára, a mely azon­ban a nagybirtoknak is hasznára van. Ha elérjük ezt, a miben annyi erő hasznosíthatja s haszno­sítja is magát, ha annyira visszük a dolgot, hogy a kis- és középbirtoknak azokon a természetes előnyökön kivül, a melyekkel a termelés és ver­seny szempontjából a nagybirtokkal szemben bir, hogy t. i. kevésbé van ráutalva terménye eladá­sára, mint a nagybirtok, mert legnagyobb részét maga használja fel, ha ezeken kivül a szövetke­zetek által a nagybirtok előnyeiben is részesít­hetjük, akkor megteremtettük a kis- és közép­j birtok szaporodásának alapját. Én mindig azt mondtam, — s az eddigi tapasztalatok e véle­ményemet meg is erősítették — hogy a szövet­i kezeti pénztárak a városi és vidéki közép és kis­birtokosság jólétének előmozdítói voltak.* Sándorfi E. A modern nök. (Levél a hölgyekhez.) Midőn leírandó cikkemről gondolkodtam, tekintve a tárgyat, a cikknek más nevet szán­tam, de belátva azt, hogy annak nagyon is prózai hangzása az olvasók esthetikai ízlését sérteni találná, választám a fenti cimet, azért is, mert ez ma napikérdés, a melynek már egész kis iro­dalma van. Mindazon nagy szellemek, a kik az emberiséget csupán a »nagy ész« vívmányai által akarják boldogítani, mind felveszik a »nő« kér­dését a programmba. Uram Isten! Annyi ezer éve annak, hogy Éva leányai e világon élnek és a

Next

/
Oldalképek
Tartalom