ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-01-03 / 1. szám

»jobbraát«-ot csinál, hátat fordit az ellenzéknek csekély kivétellel s igy Ordódyt kisebbségben hagyva bukni engedi. Nem kutatjuk az okát, de feljegyzésre méltó, hogy a fáma holmi megsértett hiúságokat emleget. Ha már én nem, — ne legyen Ő sem — hordozza a barsi szellő. Mi mutatja jobban a szervezkedés szükségét, ha ez nem ? Vagy nem kóros állapot az, mikor egy számbelileg erősebb ellenzék kiengedi holmi apró, nevetséges okokból kezéből a zászlót? Lehetséges volna-e ez, ha egy központi szervezettel biró ellenzékünk volna? Megejthetne-e bennünket igy az ármány ? Vagy nem igy van ? Miért ment keresztül Persay, a tiszti főügyész megválasztatása dacára annak, hogy ő nem volt a főispán jelöltje? Miért győzött Persay, a főispán jelöltjével Bottka Győző drral szemben ? Mert ott az ellenzék szervezve volt, ő nála, Persay személyében megegyezésre jutott! Hát az alispánságnál nem lehetett volna megcsinálni? Csak erősebb akarat kellett volna, tisztább ragaszkodás az elvekhez, bizton hisszük, hogy itt is lehetett volna. Lássuk tehát elérkezettnek az időt a szervezkedésre. A magunk érdeke kivánja, ne késlekedjünk! Végül mint általánosan visszatetsző dolgot emiitjük fel »a kamarás főispán úr« azon igazán méltánytalan eljárását, melyet még a gyűlésen követett el Ordódyval szemben. Mig ugyanis Simonyi Bélát és Kosztolányi Aurélt dicséretekkel halmozva terjesztette elő, addig Ordódy 20 éves tisztes, pártatlan működéséről egy szóval sem emlékezett meg. Ez még a főispán úr táborában is visszatetszett, mert a »Barsi Ellenőr« is e gyűlésről való referádájában pótolni akarja az elkövetett mulasztást, csorbítani a nyíl hegyét, arról beszélvén, hogy Ordódynak »Joga« volt föllépni, hiszen egy tisztes módon betöltött hivataloskodás adtak reá jogot. — Pedig ez a mosakodás fölösleges, hiszen »eső után késő a köpönyeg.« A titulus. Esztergom, január 2. Nagyon helyes intézmény az a közoktatási rendelet, hogy még a falusi iskolákban is kell a társasági illemtant tanítani, mert hiszen az emberi méltóság követelménye, de még a szeretet folyománya is megkívánja, hogy az emberek egymást megbecsüljék. És igaz, hogy ebben a mostani társadalom nagyon előre haladt, mert már-már túlhajtva van az úgynevezett »Salon-styl« különösen a nőkkel szemben. Annyi igaz, hogy az olyan férfi, aki nem tud nőkkel illedelmessen társalogni, nem is méltó arra, hogy tisztességes nőkkel társalogjon; de azt mégis csodálom, hogy a műveltebb női osztály udvariasság címén hogyan tudja elemészteni azt falvi Szilvássy Elemér Jakab János hátrahagyott iratai. A tekintetes polgármester ur szives engedélye alapján hazavihettem ezeket s áttanulmányozhattam. Istenben boldogult nemes, nemzetes szerelemmezei és ámorfalvi Szi'vássy Elemér Jakab János leveleit tartalmazták, melyeket külföldről édes anyjához nemes, nemzetes, nyelvesi és hegyesi Liliom Katalinhoz intézett, kinek egyedüli vágya az volt, hogy egyetlen fia, Elemér Jakab János, miután filozófiai tanulmányait itt Esztergomban és a jurátusságot Pesten elvégezte volt, külföldről hozzon magának menyasszonyt. Vájjon mi vezérelte a nemzetes asszonyt e gondolatra, azt nem tudtam kivenni a levelekből. Lehetséges, hogy hazánkban és főképpen a főúri körökben ez időtájt nagyon elterjedt szokásnak kívánt hódolni és a magyar nyelvet és szokásokat a családi körből kiküszöbölni, de lehetséges az is, hogy a nyelvesi és hegyesi Liliom Katalin nemzetes asszony egy valódi minta-anyós szeretett volna lenni, ki nem tudván beszélni jövendő menyével, a legszebb emlékeket vágyott hátrahagyni ennek szivében. — Ez pedig ritka dolog, s igy nem csoda, hogy utána törte magát. Elemér Jakab Jánosunk fölszerelve lévén jó anyai oktatásokkal és az utazáshoz szükséges legfőbb kellékkel: a pénzzel, neki indult a nagy világnak. Utazásának és a menyasszony keresésnek fáradtságos munkájáról a következő levelekben számol be édes anyjának. Az első levél Berlinből van keltezve. a sok léhaságot, zöldséget, a melylyel manap »az urak« körülveszik. Mellőzve az »udvarlás« koty vadékosságát, és holmi üres fejek bugyburékolását, maradjunk csak a nők címezésénél! Ma járja a »Nagysam, a nagysad«. Ugyai. kérdem a nőket, de különösen a magyar művelt nőket, nem találják-e visszatetszőnek s banálisnak e cimet? Van-e e cimben izlés, és van-e benne magyarosság? Ugyan magyar nők! önök is sokszor hallják, hogy a férfiak — persze a lapok nyomán — hangoztatják, hogy hazánkat mindazon elemektől meg kell tisztítani a mi nálunk a magyarosságot rontja és a nemzeti jelleget bántja, elnyomja; hogy a nyelvészet terén is arra törekszünk, hogy a sok rosszul gyártott »új magyar « szót jó hangzású régi szavakkal pótoljuk. Lármázunk a magyar nyelvbe jutott germanizmus ellen, és lelkesedünk őseink régi erényei és szokásaiért . . . papiroson, tényleg pedig kivetkőzünk a régi mundurból. Ki tagadhatná, hogy úgy mondjam ki meri tagadni, hogy a magyar minden időben a nőnem iránti illem tudásban, úgy mondjuk lovagiasságban kitűnt? Ha ezt elismerjük, akkor ismerjük el azt is, hogy az illemhez kellőn mért nyelvezete is volt, azaz tudott illemmel társalogni. Lám a mi kivetkőzni készülő fiatal nemzedékünk neveti az öregeket, hogy ceremoniás nép volt. No! én csak oda utalom őket a még most is élő öreg nénikéinkhez, kérdezzétek meg, hogy az ő ceremoniás világukban a »fiatal emberek« merték-e volna elmondani pirulás nélkül azt, amit a mostani »ceremoniatlan« gavalléroktól hallanak a leányok a »szalonokban« és másutt? De hát akkor az volt a jelszó : »kinek tisztelet, annak tisztelet a kanásznak a tülök !« azaz minden rang és fokozat szerint volt kiosztva, és nem úgy mint ma, midőn a szabadság és egyenlőség örve alatt mind egy üstbe kerülnek és az egészből oly kófic lesz. hogy benne senki magára sem ismer. Ma minden nő »nagysad és nagysaga«, azok is akiknek rang és állásuk szerint competál ez a cím, még azok is a kiknek nem ! És kihozta ezt a cimlapitást divatba ? A boltos legények, de különösen az emancipált boltosok ! Ismertem egy falusi zsidó boltost, a ki a téglagyár asszonyait mind magához hódította azzal, hogy : »ifj'asszony« meg »nagyasszonyoknak«, a leányokat meg »kisasszonyoknak* címezte. Az egész téglás »damencollectio« nála vásári ott. Aztán illik az, hogy benn a szalonban az urak a hölgyeket »nagysádolják« és oda künn a konyhában a baka meg huszár a szobacicust szinte nagysádolja ? Ugy-e ez illik ? Ki oka annak, hogy a társadalmi rangfokozatok címezése úgy ellaposodott, ahogy van ? Először az intelligens férfiak. Ők tudják, mert tanulták, hogy kinek milyen cim kell. Minek pazarolják tehát a címezést érdemetlenre, s vele rontják az izlést, és sok értelmetlen fejet elcsavarnak oly nőknél, akik alsóbb társadalmi nevelési és műveltségi fokon állván — különösen oly mamák, kiknek legalább is »polgárit végzett* leányuk van — ezen túlcimezés által valósággal helyzetökből kisodortatnak. Ismerek egy péknét, akinek a leánykái a »nevelő intézetben« vannak és a ki innen egy: »T. C. N. N. asszonyságnak« címzett levélért szörnyen compromittáltnak érezte magát a zsemlés lány előtt. A művelt férfiak legyenek először elég komolyak arra, és ne csináljanak amúgy máskép igen tiszteletreméltó mamákból a »nagysad« cim által maskf rakat! Másodszor felhívom a művelt osztálybeli nőket ! hivatkozva ízlésükre és magyarságukra. ízlésükre: vessék el a »nagysad« cimet magoktul, hagyják meg azt a schaffel-contesoknak és vasárnapi nagysádoknak és ne engedjék magokat ezekkel egy kategóriába helyeztetni, (Egy N . . . M. .. son nyaralt zsidó hordár neje összeveszett a cseléddel és ügyük a szolgabiróság elé került, mert a szolgáló alku szerint a pesti zsidó hordár nejét nem »nagysadolta«) és ha becsülik ős eleink erényeit, ha családi tradíciójukat fentartani akarják és »úrnők« akarnak maradni, ne legyenek a mostani ezernyi mindenféle > nagysad«-ok közé degradált úrnők, hanem visszatérve őseik szokásaihoz, hozzák vissza használatba a régi * kisasszony« és »tekintetes urasasszony — vagy úrnő« címezést. E tekintetben egy kis társadalmi mozgalmat kellene létrehozni, és köznapivá vált »nagysad«'ellen tüntetni, azáltal hogy a régi szokás szerint csak az legyen a kisasszony, aki régente is az volt, azaz kinek régente is competált, és hagyják meg a »nagysad« meg »nagysaga« cimet piaci árúcikknek. Jó példával mehetnének elő a sajtó kezelői is, és vonják meg az »ő nagysaga« cimet a lapszalagon azoktól, akiknek ez a cim társadalmi állásuknál fogva inkább gúnyolódás, mint kitüntetés, s valóban inkább a gyenge jellemek bolonditása ; mert addig ne beszéljünk címbeli egyenlőségről, mig más oldalt nagyon is éreztetjük a társadalmi feltagolást. Drágalátos jó anyám! Datum Berolinii 1-a Április, anno 1802. Kívánom a jó Istentől, hogy jelen soraim taitós egészségben találják. Már három hete időzöm itt a porosz svábok főfészkében, s általános bámulat tárgyai vagyunk, nem is én annyira, mint inkább Jancsi inasomnak hegyesre kikent és kifent bajusza. Feleség, az volna itt elég, hisz nem annyira utánam, mint Jancsi inasom után bomlik az egész vászoncseléd sereg, de én is megtaláltam vala szivem kincsét, a Hasenmayer Fridrich sörfőzde tulajdonos bájos leányában, Friderikában, kit rövidítve Kicsinek hívnak. Rövid ismeretségünk után, édes apjának, kinek feltűnt az én gavalléros viseletem, semmi kifogása sem volt közeledésem ellen, sőt biztosra vettem az ő atyai áldását is. Ricsi is húzódik vagyis vonzódik hozzám, különösen, midőn délutánonkint elmegyünk a »Rürgerliché«-be sörözni. Itt az a divat, édes anyám, hogy az emberek a »bürgerliches Bräuhaus«-ba járnak délutánonkint, a férfiak és az asszonyok egyaránt, sőt igen sokszor az utóbbiak leverik a férfiakat az árpáié fogyasztásában, melyet édes anyám csak nevéről ismer, de itt a műveltséghez tartozik ez. A férfiakat nem is annyira a sör, mint inkább nagy költőjük mondása szerint: »Das Ewig-Weibliche zieht uns hinein.« Boldog pillanatok voltak ezek, midőn Ricsi meg én fogyasztottuk a sört. Leendő mennyasszonyom rendkívül szellemes. Én beszélek egész délután és ő bájosan rámondja mindig: »no jó«, vagy pedig »á ná.« Ilyenkor mindig egy megenni való kis angyal. És ha látná őt édes, midőn úgy egy »más«-t, a mi olyan forma, mint nálunk a cinkotai kis itce, egyszerre szépen kiszürcsölget, tudom, hogy maga is megölelné. Oh én szerencsétlen ember, miért is szalasztottam el őt? Lássa édes anyán, Ricsi már nem nekem, de másnak virul, bizton valami hosszúlábú németnek. Mult vasárnap délután együtt mentünk a bürgerlichébe. Nekem fölséges jó kedvem volt és midőn már jócskán fogyasztottunk, észrevettem, hogy Ricsi azt tartván, hogy »man lebt nur einmal in der Welt«, folyvást egy csapra.ütött hordó felé kacsingat, melyből nem sárga, hanem fekete lé folyt. Ezt édes anyám egy vadász ember találta fel, s azért »Bockbier «-nek, édes hazai nyelvünkön baksernek hívják. Ő kelme ugyanis, mivel a vadászatok alkalmával sok bakot lőtt, sörfőzésre adta magát s innen a neve. Én Ricsi szemeiről leolvastam vágyait és kívánságait, mert ő is azt vallja Goethével: nur die Lumpen sind bescheiden, és azonnal rendöltem belőle két mászszál. Ricsi olvadozni kezdett, megsimogatja arcomat, s gyengéden igy szól: »sie sind jut.« Micsoda? ik bin jud? még az öreg apám sem volt zsidó, én nemes ember vagyok. Si sind ájne hexe, kiálték én és kravalt csaptam, hetedhét országra szólót. A németek felugráltak és még neki fogták a pártját. Én szerencsétlen, mit műveltem? Akkor jutott eszembe, hogy a poroszok g betű helyett j-et mondanak, és a Ricsi engem nem zsidónak, hanem jónak, kedvesnek nevezett. Hiába kérleltem őt, ő egy megvető tekintetet vetett reám, és a hozzá legközelebb álló lúdtalpú német karján, könnyes szemekkel odébb elsétált. Vele együtt elsétált és eltűnt baldogságom is, én is azt mondhattam a mit Schiller Don Carlosa : »Die schönen Tage in Berlin, sind nun zu Ende.«