ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-05-02 / 18. szám

Jakabunk és május elseje. — Eredeti tudósítás. — Ejnye Jakab ur, hol csavargott maga oly sokáig, hogy egy hétig nem láttuk Esztergomban? Talán most is öntözni járt ? Kérdeztük Jakabun­kat visszaérkezése után, mert egy álló hétig nem mutatta magát a szerkesztőségi irodában. Jakab komoly arcot vágott és egy heti tá­vollétnek megfelelőleg roppant sokat beszélt, mintha egész közép-Európát beutazta volna, pedig Sorok­sárnál tovább nem jutott. Szándékom volt — igy kezdé Jakabunk — a görögi török háború színhelyére utazni tudó­sítás végett, az ilyen tudósításokat rendkívül jól díjazzák ; el is mentem volna, ha meg nem ije­dek a törökök fanatizmusától, kik még fegyver­szünet alatt is éles töltényekkel gyakorolják ma­gukat, de Száli feleségem nem engedett el, s igy Soroksárnál tovább nem jutottam. Éppen Vác felé utaztunk, midőn Khóbi fiam megszólít: Ogye thátikám a nyól a legbátrabb és leghasznosabb állat, s mutogat a vasút mentén vigan ugrándozó nyulakra. En megmagyaráztam neki a dolgot. Látod fiam, igy szóltam én, a nyul csakugyan a legbátrabb állat, amikor nem szabad reá lődözni, akár a Kükürüczbaum család, a leg­bátrabb katona, amikor nem lődöznek. Hogy pedig egy rendkívül hasznos állat, azt abból is láthatod, hogy a te nagybátyáid Hirsch Jankesz, Lederfuchs Godálj és Hazenschieszer Jüfkesz a nyulbörökön szerezték meg jelenlegi kincseiket. Khóbi fiamat büszkeség fogta el, s mellét verve, azt mondta anyjának: »Mamileben én is oly bátor leszek mint a nyul.« Ezen kis incidenst leszámítva, szerencsésen Budapestre érkeztünk. Itt már javában készültek május elsejének ünneplésére. Knobloch Izidor sógorom már hetek óta szervezte a munkásokat. 0 ugyanis, tetszik tudni, egy szocialista s szinte lapszerkesztő, a »Nepsza­vá«-nál szerkeszti az apró hirdetéseket. Ő volt lelke az egész mozgalomnak. Knobloch Izidor sógorom, Hasenschmalcz Ignác, Preszwurst Móric, Szauberger Adolf szoci­alista vezérek elhatározták, hogy május elsejére kirándulunk Soroksárra, a hol legalább budapesti rendőrség nem fog minket zavarni. Soroksárt találtuk, illetve gondoltak a leg­jobb központnak, mert tudtuk, hogy Bánffy Dezső báró. érdemekben megkopaszodott miniszterel­nök úr is szinte szokott oda kirándulni, egyrészt azért, mert ott tanulmányozza a felsőbb politikai tudományt, másrészt pedig, mert a soroksáriak tudományának és tekintélyének nagy hasznát vette. Igy például ők közvetítik közötte és Bismark között az állandó diplomáciai összeköttetést, és legutóbb is midőn Bánffy Dezső Vilmos német császárt Bécs­' ben fogadta, Soroksár rendezett tanácsú község birája, Bürgermajszter Fridolin ur, készítette Bánffy Dezső nagyszabású beszédjét, melyet ez alkalommal elmondott. A derék soroksáriak hirneve, de még jobban a hírneves soroksári cipó vonzott minket is oda. Én, miként tetszik tudni, másokkal szemben min­denkor a szocializmusnak és főkép a communiz­musnak vagyok hive s ezen oknál fogva szives örömest csatlakoztam a május elsejét ünneplő munkásokhoz, annál is inkább, mert láttam, hogy a rendezők mindnyájan von ünser Lajt valának. Az ünnepség rendkívül jól sikerült. A »Gru­ner Ochs«-hoz címzett vendéglőben tartottuk az ünnepséget. Beszéltünk sokan és sokat, igy Bern­flecker Móric hordár a bányamunkások sanyarú helyzetéről, Názele Ábris siketnémaágens a hat­órai munkaidőről, Füzeié Salamon zsebmetsző bűvész a szabadságról, én a communizmusról, és pedig oly hévvel, hogy midőn egyszer elkiáltom magam, »minden közös legyen«, Száli feleségem iszonyúan . pofon vágott, lehúzott az asztalról, és gyöngéden azt mondta: »Jakabkam, the csak enyém vodj.« Idáig csak rendben ment volna minden és mi alaposan fogyasztottuk a sört, bort és egyéb enni és innivalókat, főképen mi vezérek. Örömünk azonban nem igen soká tartott, mert fizetésre került a sor. Mindnyájan szépen fizettek és én körülnézem magam, és látom, hogy a mi szocialista vezéreink, Füzeié Salamon, Názele Ábris, Hasenschmalcz Ignác stb. mindannyian el­I tűntek a nélkül, hogy fizettek volna. Ez bizonyára szocialista szokás, gondoltam i én, és kezdek szintén odább állani, de amint az ajtó felé közeledem, egyszerre csak nyakon csíp három a soroksári, Bismark-féle politikáért lelke­sülő sváb, és elkezdnek vadul simogatni. Gondoltam a revanche politikára, melynek azonnal kifejezést is adtam, még pedig ugy, hogy kiragadva magam kezeik közül, egész bátran el­j szaladtam. Csodáltam, hogy hitsorsosaim gyönyörű be­szédjei dacára a jószivü soroksáriak nem tudták átérteni a szocializmus lényegét és magasztos esz­izben visszautasította. És ugyanazon Bádeni aján­lotta most Luegert, kinek ez oly sok keserű órát szerzett a közelmúltban. Tehát ha Lueger ugyanaz maradt, akkor Bádeninak kellett változni, még pedig nagyon. Valóban a helyzet az, hogy Lueger és a vele tartó nép oly hatalmas tényezővé lett Ausztriában, hogy a kormány kénytelen vele számolni, hacsak ön­magát nem akarja lehetetlenné tenni. Fényesen bizonyítja ez eset azon igazságot, hogy a politi­kában csak az érvényesül, ki erőt képvisel, mert a hatalmon levők előtt csak az erős jön számításba. Bármily elv vagy erkölcsi eszme, legyen bár a legüdvösebb. csak úgy léphet most a politikai élet világába, ha annak követői a szavazók nagy tö­megét teszik. Az úgynevezett »magas politika« jelenleg tisztán az érdekek által van vezetve, tel­jesen anyagias ott a gondolkodásmód és a szám­adásban semmi nagylelkűség nem szerepel. Ott a szinteret csakis az érdekek harca alkotja és amelyik gyöngébb, azt kíméletlenül elnyomják. Az osztrák keresztények jól tudván a poli­tikai világ eme jellemét, tömött hadseregben cso­portosulva követelik jogaikat. Nem hivatkoznak semmi más gondolatra, mint egyedül saját hatal­mukra. Magasabb erkölcsi eszmék nevében re­ménykedni olyanoknál, kik azok iránt érzékkel nem bírnak: nevetséges ábrándozás. Már pedig a jelenleg divó kormányzati bölcseség nem tekint tényezőnek semmiféle eszményi dolgot. Előtte csak az jön tekintetbe, akitől félni kell. És ha Lueger előtt a kormány meghátrált, ennek oka egyedül az, hogy Lueger erős, mert a népek milliói, a sza­vazók százezrei állnak mellette. Hogy pedig Lueger ilyen hatalommá lett, ennek oka az ő jellemes következetessége. A nép­tömeg csak az előtt hajlik meg, aki sohasem haj­long. A sziklaszilárd férfiasság képezi azon vonzó­erőt, melyhez a tömegek csatlakoznak. Lueger sohasem változott egész politikai pályáján. Mióta az antiszemitizmus zászlaját kibontotta, határtalan sok küzdelmen, keserűségen ment át, számtalan kísértésnek volt kitéve : de soha sem csüggedett, soha sem alkudott. Soha nem lankadó munkával hirdette a ke­resztény elveket, lemondott mindenről, hogy egé­szen a népnek szentelhesse idejét. Nem csügge­dett akkor sem, midőn a liberalizmus hatalmának tetőpontján állott és a keresztények minden moz­galmát gúnyos megvetéssel tiporta le. Lueger mindig bizott, buzdított, lelkesedett, mig végre fölvilágosult a nép, megértette Lueger céljait és ellenállhatlan erővel lépett fel mellette. Főleg ama föltétlen bizalom, melylyel iránta viseltetik, volt és jelenleg is az oka ama tömör összetartásnak, melylyel köréje csoportosulnak, és mely meghiu­sítja az ellenfél minden kísérletét. Lueger jelszava : Isten és a nép ; és az esz­mények igazolják, hogy csakis ily módon lehet győzelmet remélni. dották volna: még rózsafüzérük sincs ! Gyönyörű­séges papok ! Magunkba mélyedve, csendesen lépegettünk a városka főpiacára vezető meredek uton felfelé. Eszünkbe jutott, hogy réges-régen egy nagy em­ber járt ugyanezen uton. Testünkből való test, vérünkből való vér. Dicsősége és büszkesége nemzetének és századának. A legnagyobb magyar főpapok egyike : Pázmány Péter. Bizonyos jóleső büszkeség dagasztotta szive­met, mikor elgondoltam, hogy most, vagy har­madfélszáz év után, a nagy ember kitűnő élet­irójának kíséretében teszem meg ezt az utat. A kis város legmagasabb s legelőkelőbb helyén, a piac főhelyén egy ósdi, hatalmas palota néz felénk. VIII. Orbán pápa építtette nyaraló­helyül. Csak ekkor tudtam meg, hogy ez is a garanciális törvény kiváltságában részesül, mint akár a Vatikán maga. A komor, hallgatag épület nem látszik erről tudomással birni. Mióta a pápa fogolylyá lett, a palota egy­kori fényes élete is zajtalan, mélységes csendbe veszett. Egy kiszolgált öreg pápai katona, ugylátszik a portás, hozzánk szegődött kalauzul. Nagyon erősködött, hogy fel a második emeletre, a pápai lakosztályba (az alsót szerzetesek foglalják el) csak külön e célból Rómából hozott engedélylyel lehet bejutni. Elhittük neki. Hanem azért nem tágított tőlünk s lecsalt bennünket az úgynevezett pápai kertbe. Megkövetem az Orsiniak parkját. Mert ha ez itt kert, akkor az csakugyan valóságos para­dicsom. Itt nincs ut, nincs fa, nincs madárdal, nincs virág. Még a lépcsőkül szolgáló márvány­lapokat is ellopták belőle. Összes disze egy pár csonkán éktelenkedő káposztatorzsa. S valamikor itt a világ leghatalmasabb ura üdült! Ez is elhagyatottság. Ez is szegénység. Még nagyobb, mint amaz ott. S éppen ez okból fájdal­mas ez is. De nem keserű, nem vigasztalan, mert meg van benne a lemondás és az önfeláldozás. Hanem azért vezetőnk vigan beszélt tovább. II mio principio cristiano — az én keresztény elveim -— volt minden második szava. Hát bizony manapság csak önfeláldozó lelkek képesek arra, hogy kitartsanak elveik, meggyőző­désük mellett állhatatosan. Mert ez nehéz dolog. Maga magát emésztő foglalkozás, vagy ha ugy tetszik állapot, sőt valóságos mártiromság. A mi vezetőnkön is meglátszott ennek nyoma. Olyan révedező tekintettel, összecsukló tagokkal állott előttünk, mint a legreménytelenebb szenvedés. S mi igazat adtunk neki. Valóban ő is rab, ő is áldozat. Nem ugyan az annyira han­goztatott keresztény elveknek áldozata, mint in­kább annak a szenvedélynek, amely árulkodóan rézvörös orrán ült ki. Itt van jó öreg néhány centesimi, legalább nem mondhatod, hogy nem méltányoljuk eléggé a hozott áldozatokat ! Már-már azon kezdtem tűnődni, hogy ugyan miért is választották a pápák éppen ezt a város­kát nyaralóhelyül, mikor a vasúthoz vezető lejtőn egy kanyarulatnál, megnyílt előttem a világ egyik legpompásabb panorámája, az albánói tó környéke, ahová a pápai palota és Castel S. Gandolfó egyik házsora is szédítő magasból néz alá. A nap éppen nyugovóra szállt. A tavát kö­rülövező hegyfal magasáról haladt a túlsó oldalon alá égi utján tovább. Bucsuzásuf még egy pár bágyadt fényű sugárt lövelt felénk s aztán végkép eltűnt szemeink elől. Aranyos párázat szállott fel a tó mélyéből, mely lassan elöntötte az egész hegykatlant, a hegyormokát, a sziklatömböket, a házakat. Fent a magasban édesen csendült meg az est-harangszó, az Ave-Mária. Kékes köd ereszkedett a tájra le. Majd violaszint öltött az egész vidék. A kör­rajzok elmosódtak, a távolság elveszett s a fél­homály odahozta a hegyeket, a kiugró szikla­csúcsokat a tó fölé. Éppen megérkezett a vonat, mely egy óra alatt visszavitt bennünket Rómába. Kollányi Ferenc.

Next

/
Oldalképek
Tartalom