ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-04-25 / 17. szám

szeritik a kormányt nyilatkozni, eltüri-e, hogy az állami iskolákból a kereszt kidobassák^ Hisz az állami népiskolák nem lehetnek hivatalból terjesztői a vallástalanságnak. Ha pedig azok akarnának lenni s e célból volna szükségök & kereszt eltávolítására, akkor legalább tudjuk, mennyire vagyunk az állami iskolákkal és a miniszter által annyira hangoztatott jóakarattal. .-:'\ \ — A szociáldemokrácia és a liberalizmus. A liberális körökben sok orrfintoritást vont maga után az esztergomi kath. legényegylet »Kinek higyjen a munkás ?« cimü kiadványa. Nagyban orrolják liberális uraink, hogy egy kalap alá merte őket vonni a szociáldemokratákkal. Pedig hát hiába ti'takoznak, a tények ellenök bizonyítanak. Ma már nem akad ember, legalább a külföldön nem, ki nem tudná és nem bizonyítaná, hogy a szociáldemokratizmust egyenesen a liberalizmus szülte, ápolta, nevelte és egyedül ez tartja fenn. A liberalizmus az ő gazdasági rendszerével teremtette meg a társadalmi nyomort s igy az ennek következtében elkerülhetetlenné vált szocializmust. Ez juttatta elveivel nyomorba a munkásnép millióit és hazátlanná tette a népet. És hogy az anya ráismer gyermekére, onnan is látszik, hogy a liberalizmus, a judaizmus és a szociáldemokratizmus egy zászló alatt küzd és harcol, ha bármelyiknek érdeke úgy kívánja. Ugrón Gábor legutóbbi népgyülése, melyet húsvétkor rendezett, beigazolta, hogy a liberalizmus minálunk is ugyanazon eszközökkel küzd mint külföldön. Fölhasználja, érdekkörébe vonja a szociáldemokráciát azonnal, mihelyest önző érdekei ugy kívánják. Hiszszük, hogy e nemes trifoiium: az egy kalap alá hozott judaizmus, szocializmus és liberalizmus, fölnyitja a keresztény munkásnép szemeit és nem engedi magát odadobni a zsidóság által monopolizált liberalizmus önző érdekeinek. — Az anyakönyvi kiadások dologi része. Nincs olcsóbb dolog a világon, mint az állami anyakönyvek. Mikor az országra ráerőszakolták, mindenfelé azt hangoztatták, hogy a dologi kiadásokon kivül egyébre nem lesz szükség, és most nemcsak a személyi, hanem a dologi kiadások egész özöne reánehezedik a szegény népre. Országszerte minden községi jegyző mellé kellett kinevezni egy segédet, kit a községek kötelesek fizetni. Ezen uj állások szervezése egyedül az állami anyakönyvek életbeléptetésének köszönhető. Ámde a dologi kiadások terhe is napról-napra nagyobbodik. Legeklatánsabb példa rá Esztergom városa. Itt ugyanis van két állami anyakönyvvezető, kiket az állam fizet, persze a polgárok adójából. Most meg egyszerre jön a vármegyei parancsolat, hogy uj lakást fogadjon fel a város e hivatal részére. Ki is fogadtak egyet. Az évi haszonbér kitesz 630 frtot, tessék ehhez hozzászámítani a fűtést, világítást és a szolgatartást és egy tekintélyes összeg jön ki. Ugyanezen sors várakozik egyéb községekre is; a jegyzői hivatal helyiségei rövid idő alatt szűknek bizonyulnak és akkor a községek gondoskodhatnak uj helyiségekről. Szóval a polgárság busásan fizeti meg a csekélyre számított dologi kiadásokat, melyeket pót-adómentes urai nyakába varrtak. — A miniszterek vejei és fiai. A herbertizmus nagyon jól kifizeti magát. Miniszter fiának vagy vejének lenni biztos carrier. A legutóbbi kinevezések igazolják ezt, igy báró Fejérváry honvédelmi miniszter fia Baranyamegye főispánjának, és báró Bánffy miniszterelnök veje Fajlitsch báró pedig Szabolcsmegye főispánjának neveztetett ki. Ha minisztereinket is úgy áldaná Isten, mint a Kohn famíliát, akkor az összes főispánok az ő családjaikból kerülnének ki. — A városok önkormányzati jogának szabályozása. Már jóval előre figyelmeztetjük a törvényhatósági joggal felruházott és rendezett tanácsú városokat azon veszélyre, mely a FaschoMoys-féle törvényjavaslat életbeléptetése által azok önkormányzati jogukat fenyegetik. Az állami omnipotenciának egy uj vakmerő lépése ez, mely mindent kezében öszpontosit. A javaslat nem tesz kölömbséget a rendezett tanácsú és a törvényhatósággal biró városok közt. A város pénzügyi viszonyait a pénzügyminiszternek alárendelt hivatalnokok kezelik, ugy hogy a városi vagyonkezelés teljesen a kormánynak alárendeltetik. A városi képviselők száma 20.000 lakossal biró városban 24, ezek közül 12 választott, 12 virilis. A képviselők száma minden 3 ezernyi gyarapodásnál kettővel több. A javaslat a képviselőházban az őszszel kerül tárgyalás alá. Mielőtt ez bekövetkeznék, tanácsos volna, ha a városi képviselőtestületek tárgyalás alá vennék a törvényjavaslatot és mozgalmat indítanának saját érdekükben. Magyarország minden nagyobb városa bír képviselő-választói joggal. Hassanak oda, hogy képviselőik, kiket talán 3—4-et kivéve, mind kormánypárti programm alapján választottak meg, ez egyszer ne a kormány, hanem azon városok érdekeit képviseljék, melyek őket mandátum birtokába juttatták. Vederemo. Dr. Walter Gyula. Esztergom, április 23. Midőn az újonnan kegyelmesen kinevezett egyházmegyei főtanfelügyelő nevét meghallottuk, a megelégedésnek bizonyos tudata járta át lelkünket. Ha a szinopei bölcs lámpával járván, embert keresett voln <x El terhes és nagy felelősséggel járó főtanfelügyelői állásra, akkor bizonynyára megismervén dr. Walter Gyula eddigi tanügyi tevékenységét, azt mondta volna: embert találtam. Egy egész embert, ki ámbár zajtalanul, de óriási sikerrel működött a tanügy terén. Van az országnak sok hírneves paedagogusa, kikről a lapok vezércikkeket írtak, kiket dicsőitettek és magasztaltak, és végre kisült, hogy ők maguk akkor, midőn őket, mint hírneves paedagogusokat magasztalták, sohase lépték át az iskolák küszöbét, leszámítva a kisebb-nagyobb iskolai ünnepélyeket. Innen van, hogy a tanfelügyelői állások tekintélyét még a kir. tanácsosi cimek sem voltak képesek megvédeni. Jó refugium volt, egy kellemes sine-cura azok részére, kiknek mindenféle egyéb érdemeik voltak, csak tanügyiek nem. Az állami tanfelügyelői karban találunk volt vármegyei főjegyzőket, gyógyszerészeket, végzett földesurakat, csak kevés hivatásos tanférfiut. És ezek reányomták szellemök bélyegét országos tanügyünkre. Egy igazi tanfelügyelő kellékei a paedagogiai képzettség, hosszas, a tanügy terén szerzett tapasztalatok, tehetség, buzgóság és kitartó szorgalom. Mindezen kellékeket megtaláljuk dr. Walter "Gyula egyházmegyénk uj főtanfelügyelőjében. Ha képzettségét tekintjük, mondhatjuk, hogy egész életét a paedagogiának szentelte. Igaz, ahhoz nem értett, hogy népszerűséget hajhászó és azt szerző frázisokkal dobálódzék. Mindenben az alapos munkának volt barátja, s ezért paedagogiai tudománya nem schlag-wortokból áll, hanem hoszszas tanulmányokon alapuló rendszeresített és alapos tudomány. Paedagogiai müvei és cikkei, melyeket ő maga irt, a legalaposabb képzettségről és tanulmányról tesznek bizonyságot, és ezen állitásunk igazságát a legképzettebb tanügyi féríiaink igazolják. A szorgalommal párosult fényes tehetség emelték azon fokra, a melyen jelenleg áll. Képzettségéről meggyőződtek mindazok, a kik őt mint a paedagogia hivatásos tanárát esztendők hosszú során át hallgatták. Dr. Walter Gyula nem azon férfiú, a ki az iskolát csak kívülről ismeri. Majdnem egész életét, leszámítva a három utolsó esztendőt, az iskola falai között töltötte el. Kilenc éven keresztül mint a helybeli leánynevelő iskola hitoktatója működött. Tizenegy éven keresztül pedig mint az érseki tanitóképző-intézet tanára s utóbb igazgatója, hatalmas tevékenységet fejtett ki; alatta az intézet valódi aranykorát élte. A paedagogia volt szaktárgya, melyet ritka szakértelemmel adott elő. Hét asztalon lámpa égett, szomorú sárga világával éles ellentétben az ajtón beözönlő fehér vidám tavaszi napfénynyel. A bentlévők mintha csak most tértek volna magukhoz, mintha csak most értették volna meg a rájuk váró teendők egész nagyságát, mind 'tanácscsal állott elő, mind tenni akart valamit. Egy irgalmas nővér, ki az elhunyt plébános buzgalma által létesített iskola főnöknője volt, sírásra fakadva zárta le fönakadt szempilláit a halottnak, aztán eligazitá fekhelyén a még egészen ki nem hült testet, kiszedte ujjai közöl a gyapotot, párnáit kisimitá, vizes szivacscsal lemosta a haláltusa maradványát, a véres habot, a kihűlt kezeket fölemelve, mellén összekulcsolta és térdre esvén imádkozni kezdett. Időközben megjött az őszbeborult kurátor, könyes szemekkel szentelt letérdelve egy pár percet jó barátjának, aztán a káplánhoz fordult. —. Értesítette már a szerencsétlenségről a püspököt ? — Még nem ! — Hát a főesperest ? — Azt sem. — Kérem, tegye meg rögtön. Üljön le és írja meg a sürgönyöket, azután küldje el vagy vigye maga . . . Hamar kérem . . , a rokonokat is tudósítani . . . maga ismeri őket. Ugye ? — Igen. — Nos, irjon, kérem. Ez leült és természetes zavarában háromnégy iv papirt dobva félre a roszul megkezdett sürgöny-fogalmazványnyal. végre megírta és maga sietett feladni 'azokat, útközben hajtogatva össze a papirost. Útjában az egyházközséget ért szerencsétlenséget elmondta mindenkinek, ugy hogy egy rövid félóra alatt az egész város izgalomban volt. Valódi bucsujárás indult a plébánia felé, ahová azonban csak az elhunyt jó barátait és a város tekintélyesebb polgárait bocsátották most be. Azután megszólalt a közel templom tornyában a nagy harang, ércszavu könyörgő imája csak megerősité a gyászos fair felett kételkedőket a szomorú valóról, és megrázott mindenkit, hiszen oly hosszú életet jósolt neki az egész világ. Alig ment el a káplán a táviratokkal, a kurátor a templom és az egyház hivatalos könyveit vette elő, majd előkereste a számadásokat és az éjjeli szekrényen lévő kulcscsal kinyitva a tűzmentes nagy pénztárt, betett oda mindent. A kis szoba csakhamar megtelt látogatókkal, kik csöndesen köszönve, kétkedő arccal jöttek meggyőződni az igazról, azután suttogó hangon kérdezősködtek a halál okáról, és jól rosszul felvilágosítva, fejüket csóválva mondták, hogy — ki hitte volna? — no de ilyet! — hja ez az élet! — és mentek tovább, helyet adva az érkezőknek. A halott pedig feküdt nyugodtan. Egy a ház régi barátai közöl, a házvezetőnő szobája felé tartott, jó lelkével azt gondolván, hogy az most biztosan kétségbeesve könnyek közt vigasztalására szorul jó gazdájának elhunyta után. A mint a cselédség lakosztályához közeledik, veszekedő hangok ütik meg fülét. Akaratlanul is megáll, hallgatődzik, és cseléd lelkek undok civakodását hallja, kik fölakarva használni az első zavart, csomagolnak mindent, a mi csak értékes, ami csak eltehető. Veszekednek, a gazdasszony a szolgálóval, ez a gazdasszony leányával, kit a pap könyörületből vett volt házába. — Ez nekem kell, vitt már maga eleget a ruhákból. — Nem hallgatsz, te . . . te . . . nem teszed le, elkergetlek rögtön. —- Hí hí, még azt hiszi, hogy most is parancsol ? Lefújtak már annak . . . Nem adom oda. Szobáját meghordta már is mindennel, még ez is kéne? No csak várja! — Fogd be a szád! Ne lármázz ! Hát ha valaki erre jönne most . . . ? — És látná, mit csinálunk, ugye-e? Hagyja hát nekem ezt a pár edényt! A jó barát első felindulásában beakart törni e hiénák közé, azután azt gondolta, mit törődjék ő vele, és fejét lehajtva visszatért, azután elment. A déli harangszóra egymás után érkeztek meg az esperes és a rokonok. Ezek nagy sírással és kétségbeesett jajkiáltások között borultak a halottra, fájdalmuk külső jeleit lehetőleg nagyítva s közbe vizsga szemekkel néztek szét a szobában. Az egyik kezét tördelve jár le és fel, fölemeli a még mindig nyitott imakönyvet, majd leteszi, azu-