ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-04-18 / 16. szám

az ellenzék lesodortatott magatartása miatt. Ebben nem lehet már kételkedni. Az októberi választások óta a helyzet világos, Kossuth Ferenc parlamenti szereplése és pártjának magatartása a függetlenségi politika életképességének és erélyének akkora hanyatlásáról tanúskodnak, hogy az a párt Magyarország közéletében tényezőnek lenni megszűnt. A mult és jelen. Esztergom, április 16. (d— r.) A jászoltól a keresztig, a kereszttől a sirig; ez a megváltás földi útja. A föltámadás a bizonyiték és a remény kiapadhatlan forrása. Az igazi kereszténység élete: a megváltás útjának sokszoros ismétlődése. ... A merre járt, áldás fakadt a nyomában. Tanítása, cselekedetei a lélek és a test újjáalakítása, fölmagasztalása volt. Mint a tiszta égről szerteröppenő napsugár, fölkeresték szavai a szivek-lelkek rejtekét és bevilágiták és megtermékenyítek. Gyümölcsei : a keresztények, a mártírok és hitvallók ezrei, az Egyház. — De a gonosz ott leselkedett nyomában; a haszonlesés és féltett önérdek tőle telhető akadályokat gördített egyenesen haladó útjába. ... És Júdás harminc ezüst pénzért elárulta az ö Mesterét. Hamisan megvádolták. — Ártatlanul elitélték. Megfosztották ruhájától. Gúnyruhába öltöztették. Fizetett pribékek hús-szaggató ütésekkel illették ; tövissel koronázták a királyok Királyát és nádat adának kezébe, hogy lepökdösvén, kikacagván, dicsekedve számolhassanak be a főtanácsnak: fizettél, megdolgoztam érte. És bemutatja Ót Pilátus a népnek, a melyet kiválasztott, boldogított vala: Ime az ember ! És a lerészegitett, megfizetett, megcsalt csőcselék »Feszítsd meg«-et kiált arra, kit pár nap előtt hozsannával üdvözölt. Halálra ítélték. Keresztjét maga hordja a Golgotára és ezért korbácsütésekkel fizetik Azt, ki a világot szeretettel ajándékozá meg. Tompa koppanások jelzik a keresztreszögezés vérfagyasztó kínjait. És latrok közé feszitik, hogy halálában is meggyalázzák Őt. A katonák pedig ruháira sorsot vétenek. Epével kevert ecettel itatják a Szomjazót. És meghal. Harmadnapon a halottak közül föltámadott, hogy bizonyságot tegyen . . . Alleluja ! Szájról-szájra járt a Krisztus tanitmánya és . . . meghóditotta a világot. Megtermékenyültek a lelkek, megnemesbültek a szivek. A szolgaság megszűnt; a rabszolga-láncok szétolvadtak a Szeretet égi melegétől. És terjedt a boldogság, a mint terjedt a Szeretet a földön. És föltámadott a Szeretet ellen az önzés, mert csak a bűnben élhet. A harc állandó; egyszer itt, másszor ott, de a kereszténység Kálvária-útja szakadatlan. A megdicsőülés, a győzelem, a föltámadás is ott van e harcok végén. ... A Golgota csűcsán állunk. Az idejutás útja a Kálvária-úttal egy betűig hasonlatos. Csak az utolsó napokat nézzük. A kereszténység született, megfizetett és eltántorított elleni üldözik, megvádolják, hamis tanukat fizetnek, hogy gyalázzák. Katonákat küldnek ellene. Júdásai elárulják a jó koncok reményében. Pellengére kötözik, hogy lehetetlenné tevén, bizonyos eredménynyel vádolhassák és vádoltathassák. A főtanács izgatással, népámitással, a »császár* elleni lazítással, hazaárulással vádolja. És erre hamis tanukat talál. Tanítványai közül sokan elhagyják és megtagadják. Gúnyruhát adnak rá, tövis koronát vernek a fejébe az »uralkodó« vallásnak. Fizetett katonák nyelvöltögetéssel és köpdöséssel szolgálnak rá a koncra, vagy emelkedésre. A csontig ható hús-szaggató korbács-ütésektől sem riadnak vissza azok, kik a főtanács kiváló elismerését kiérdemelni minden áron akarják. És . . . a nép elé viszik. »Ecce Homo!« És a nép, melyet boldogított, megfizetve, lerészegítve, elbolonditva, halált kiált reá és üdvözli és fölszabadítja . . . Barrabást. Viszi keresztjét a Golgotára. Hivei, bátor katonái követik, sőt védik. A korbácsütéseket fölfogni szeretnék. A Golgota már látszik. A kereszt borzalmai irtózattal tölti el a híveket, és gyönyörben úszik a sátán hada . . . A katonák már elvégezték a keresztrefeszités munkáját. És sorsot vétenek ruhái fölött. Gűnynyal és epével itatták az őrült gyönyörtől megittasult pribékek a szomjúhozót. És . . . minden elhomályosult, minden bűn ellene szabaddá, sőt érdemmé lett. De ezek a rettenetes jelek a remény sarjadzó csiráját körülfogó rögök, — a föltámadó koporsója, mely hogy megnyílik és a kereszténység elnyeri dicsőségét, megérjük föltámadását, — im a mai napon ennek örömteljes és isteni bizonyítéka. Az út, a jelek ugyanazok, mint a Mester élet-útjáé. És nem most történik ez először ily hasonlatossággal; számtalan ismétlődésből merített bizonysággal tudjuk, hogy közel a föltámadás. A föltámadás dicsőbbé tételeért harcolni, élni dicsőség és szent kötelesség; gyáván meghunyászkodni, félve elfutni és Krisztust megtagadni sötét gyávaság és égbe kiáltó bűn. Boldogok, kik hisznek benned; — nemesek, kik élnek érted ; — hősök, kik küzdenek érted szent föltámadás ! Külföld. —cs.— A szociáldemokrácia kiirtását hangoztatja jelenleg Németországban mindenki. Kezdte a császár, ki majdnem minden szónoklatában és pohárköszöntőjében felemlíti »az államot felforgató elemeket« és lelkes felhívásokat intéz a hazafias polgársághoz, hogy egyesüljenek a »legdrágább javak védelmére.« II. Vilmos császárnak azon beszédei, melyeket a szociáldemokrácia ellen tartott, már egész sorozatot alkotnak, melyet összegezve most mérlegelnek a lapok. És azon sajátságos jelenség ötlik szembe, hogy eme beszédek egyikében sincs megmondva a szociáldemokrácia kiirtásának módja. Azt szüntelenül hangoztatják, hogy ki kell irtani e veszedelmes irányt, meg kell szüntetni a szociáldemokraták vonzó erejét: de a mikéntre semmi útbaigazítást sem találunk a császári beszédekben. A gondolkodó német polgár elcsodálkozik ezen hiányon és szétnézve tudósai között, keres olyan bölcseket, kik megfejtsék e talányt. És a német irodalom valóban gazdag oly munkákban, melyek a társadalmi kérdések megoldásáról tárgyalnak. Sőt majdnem valamennyi iró, kik a jogi és társadalmi tudományokat művelik, jelenleg kiváló gondot fordítanak a szociális kérdések tanulmányozására. Legújabban a sokat emlegetett Hartmann Ede bölcsész is egy értekezést irt a szociáldemokrácia elleni eszközökről. Hartmannak neve oly tekintélylyel bir sokak előtt, hogy szavait komolyan fontolgatják. Azért ez értekezést is minden árnyalatú hirlap tárgyalta, de egyéb litikai kaliberű rendkívüli, rendes és számfeletti és mögötti kiküldött és beküldött, zseniális tudósítójához ? Mi vezetett az ő felkeresésére ? . . . Semmi más, mint a nagy és hires emberek iránt való rajongás. Igaz, észrevettem, hogy ismerőseim kezdenek jóvéleményükböl engedni, mivel hogy Kükürücbaum Jakabról igen-rigen keveset szólhattam nekik, pedig ők Kükürücbaum urat igen nagy embernek tartják ; de ez csak mellékes indok volt. A fő ok rajongó tiszteletem volt, melyet zamatos tudósításai gyökereztettek meg mindig hő szivemben. Persze amikor azt a 100 kikopott kőlépcső fokot kellett rokkant lábaimmal megmásznom, amely Jakab úr lakásához vezet — lelohadt rajongásom. Már a visszafordulásról is gondolkoztam. De annak meggondolása, hogy mily büszkén beszélhetem el ismerőseimnek »visite«-met, visszaadta bátorságomat, ruganyossá tette lépteimet, s mentem tovább. De akárminő gondolat forgott is agyamban, végtére is az volt a fő, hogy célt értem. A lépcső véget ért, s én egy nagy terembe léptem, melyben egy széthányt színpad foszlányos kulisszáinál egyéb található nem volt. Az első pillanatban csak azt nem tudtam felérteni: mire való ez a nagy üres terem? Azonban a mig a lépcső által okozott lélegzési nehézség elmúlását vártam, megértettem rendeltetését. Sokan jönnek Jakab pártfogásáért könyörögni, sokan ajánló leveleket kérnek tőle — még pedig oly sokan, hogy egészen eltöltik a nagy termet. Erre tehát szükség van. De mire való ez az ócska színpad itt? ötlött eszembe azután a másik kérdés. Bizonyára mindazt amit le kell írnia, itt mutatja be Jakab úr élőképekben. Időm azonban nem volt, hogy a szereplőket elém varázsolhattam volna, megadhattam volna rá a feleletet, mert lélegzési nehézségeim elmultak, s igy mi sem hátráltatott abban, hogy a nagy férfiú ajtaján kopogtassak. — Szabad, hangzott belülről stentori hangon a válasz. A nyert engedelemmel élve, egészen bátran léptem át Jakab úr otthonának küszöbét. De mert ketten voltak a szobában, kénytelen voltam azonnal kezdeni, hogy én ez és ez vagyok, és hogy Kükürücbaum Jakabot, hazánk és az „Esztergom" büszkeségét és legnagyobb fiát keresem, le akarván róni előtte mélységes tiszteletemet. Ah! ugrott fel most édeskés arckifejezéssel Jakab úr. Én vagyok az ! Igen én vagyok az és mondhatom igen meghat, hogy a mai önzéssel teli világban még akadnak emberek, akik nemcsak figyelemmel kisérik önzetlen működésemet, hanem azt méltányolni is tudják. Mert, — folytatta ő szerényen, mialatt én elgondoltam, hogy milyen szónok ez a Jakab, s hogy Bánffy mennyit tanulhatna tőle — nemcsak Ön az egyedüli, aki ilyen célból felkeresett. Mások is jönnek. Akarja látni?! Nézzen ezt a csomó visite-karten ! Csupa nagy név! s ezek mind gondolkodnak úgy, mint Ön. Lásson itt eztet az úrt, Fülemile Nepomuk János, a hires és műveiért a zene-sajtótól dúsan honorált énekes azért jött, hogy {tisztelhessen bennem a haza legnagyobb fiát és elénekeljen rólam irt exquisit kompozícióját. Helyeslőleg bólintott reá a nevezett úr és elégedetten mosolygott, én pedig egy »helyes «-t akartam kiejteni számon, de nem lehetett, mert Jakab úr szája be nem állt, hanem beszélt csak tovább. Pedig nem egészen úgy van! Túlbecsülnek nagyon, mert helyem csak a nagyok s nem a legnagyobbak között van. Talán idővel, de most még nem ! . . . Különben tessék helyet foglalni. Megkínálnám szivarral, de a szeméből olvasom, hogy nem dohányzik. Kár is volna! Az csak fölösleges, Én se szíttam azelőtt, csak azóta, a mióta a belgrádi miniszterek szivarokban kapták ki fizetésüket, mert azok megemlékeznek rólam is. No meg a pénzügyminiszter is kedveskedik néha-néha az utolsó választások óta, különösen ha szükség van reám. Igen jó szivarokat küldöz. Kár, hogy nem élvezheti ! Azaz nem nagyon, mert a gyöngébbek-