ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-04-18 / 16. szám

fordult tehát a felkelő naphoz, hogy annak sugarai aranyozzák be a közélet elborult egét, s újra szülessék vele a keresztény hit szelleme. A történelem csak egy hatalmat bir felmutatni, mely győzedelmesen ellenállt a politikának és nyers erőnek. E hatalom, melyen minden épül, a lelkiismeret. E hatalmat akarja a néppárt elvonni a zsarnokság uralma alól, sértetlenül megvédeni és abszolút tisztelettel körül venni. A prófétát, ki századokkal eljövetele előtt ujjal mutatott a Megváltóra, maga Isten választotta ki, Isten sugalmazta neki, hogy ö a vágyak férfia. Legyen a magyar is, az Isten keze által eddig csodálatosan megőrzött nép, mint Dániel próféta a vágyak embere, mely az éberséget s a győzelmet elökészitö bölcsességet alkotja. Szent húsvét! Pattanjon fel a zár, hulljon le a pecsét, hengerüljön el a kő, mely eddig lenyűgözve tartotta a magyar lelkét, és támadjanak angyali szóra a vágyak ferßai, hogy az üldözök eldobják kardjukat ! Legyenek reményeink, és lesznek még milliók és milliók, a kik megfogják hazudtolni azokat, a kik nem biznak a néppárt jövőjében. E szomorú század végén új nap fénylik, a melynek világossága felszabadit, feltámasztja a szabadságot megfékezhetlen életerejével. E világosság már felderengett, segítsük elő hasadását. Az ember imádkozik és óhajt, az Isten cselekszik. Mi az ember munkája ? Majdnem semmi. Mik imádsága s vágyai ? Majdnem minden, mert a végtelen Fölség cselekvését akarjuk előidézni. — Az érsekujvári merénylet. Érsekújvár városát keresztényellenes merénylet tartja nagy izgatottságban. Az ottani főgymnázium egyik osztályában a rabbi hittani leckét tartott a zsidógyerekeknek. Ez alkalommal a falon függő feszületet sértő szavak kíséretében a falról jedobta s állítólag leköpte. A rabbi annyit beismer, hogy a hittan-óra alatt a feszületet a falról csakugyan eltávolította. A merénylethez és vallás-sértéshez ennyi is tökéletesen elég. Mint sok más iskolánál, úgy az érsekujvári kath. jellegű községi közös főiskolánál is az intéző körök erélytelen magatartása következtében elég lett téve a Csáky — nomen, omen — féle rendeletnek, mely elrendeli, hogy a felsőbb iskolákban minden felekezet hittanára az intézet falain belől tarthassa meg hittani óráit, következőkép a zsidó rabbinus is. Tudvalevő dolog, hogy az érsekujvári gymnázium most van kiegészítés alatt, amennyiben még csak 7 osztályú és csak a jövő évben nyilik meg a nyolcadik. Mig csak négy osztályos volt, addig volt elég hely a gymnáziumi épületben, mely egyúttal az elemi iskolákat magában foglalta és addig nem volt baj a rabbinussal, mert külön terembén taníthatott, olyanban, melyben nem volt feszület; de mióta az iskola-év elején megnyílott a 7-ik osztály, a rabbinus kénytelen volt a hittan óráit a harmadik osztályban — hol szentelt feszület függött a falon — megtartani. Ettől jRichter rabbi úgy megbokrosodott, hogy megfeledkezve az intézet kath. voltáról és arról, hogy az csak grácia, hogy ott taníthat, órája kezdetén a szent keresztet majd zsebkendőjével takarta le, majd pedig a kathedra alá — mint a hallgatói vallják, — vagy mint ő állítja, az ablakba tette, de ez állítás már azért sem valószínű, mert a dühöngő rabbinusnak célja, midőn a keresztet a falról levette, az volt, hogy növendékei azt ne lássák. A rabbinus cselekedete sokáig titok volt, mig végre hallgatói elbeszélték keresztény iskolatársaiknak a rabbinus cselekedetét, ezek pedig tudomására hozták az I. osztály főnökének. Vadász Györgynek, ki az intézet igazgatója. Felix János elé terjesztette, hogy az ügyben intézkedjék, ü azonban nem tartott szükségesnek semminemű megtorló intézkedést, egyszerűen anynyit tett, hogy elrendelte, miszerint jövőben a rabbinus a rajzteremben, melyben ma még nincs feszület, tartsa óráit. Kíváncsiak vagyunk, hogy hová teszi, ha a keresztények, amint tényleg szándékoznak, abba is tesznek keresztet. De ha az igazgató - nem is intézkedett, annál többet tett a derék rabbinus, mert még ő volt. aki elégtételt követelt az első osztály főnökétől, de minthogy ez fügét mutatott neki, vett ő maga az egyik zsidó vallású növendéken, mert lakására hivatta és ott. azért hogy a gyermek ő róla az igazságot a gőjnak . elmondta, keményen megbüntette. A rabbi kétszeresen durva és igazsági talán eljárása felett kezdetben ugyancsak nagy volt a felháborodás, de ma már szép csendes minden. Fenyegetőznek egyesek, hogy így lesz. úgy lesz, de ez csak hamar ellobbanó szalmaláng. Richter rabbinus nem kath. pap, a kereszt pedig nem thóra és így nincs semmi szükség a további eljárásra, mert hisz oly botor csak senki se lesz, hogy a kereszt meggyalázásáért valamelyes elégtételt keressen. Tenne csak ehhez hasonló dolgot valamely katholikus pap zsidó gymnáziumban, — ami nincs! mert dacára a zsidók millióinak, nem bolondok, hogy kulturális célokra áldozzanak, hisz fel tudják ők neveltetni keresztény intézetben is gyermekeiket — majd elbánnának azok azzal. Hja, a paraszt az más. Tehát csak hadd folyjon zavartalanul a tussolás. De vessenek magukkal számot zsidó-polgártársaink, ha ilyen jelenetekkel a közvéleményt a zsidóság ellen terelik. — A kormánypárti Kossuth Ferenc. Aki bizott eddig még a függetlenségi Kossuth-pártban, az elfordul e párttól azok után, a mit vezérével Kolozsváron megtettek. A nagy körutazó, roskadásig atyját magasztaló, annak dicsőségén élősködő Kossuth Ferenc, mint aféle »pártvezér«, violaszín pecsét alatt levelet küldött a kolozsvári függetlenségieknek, hogy husvétre lerándul hozzájuk a politikai feltámadásról nyilatkozni. Azok azonban fekete pecsétes gyászkeretes levelet küldtek neki, a miben magyarosan tudtára adták, hogy a »nagy pártvezér* (?) ne fáradjon el hozzájuk, nem reflektálnak levelére, maradjon otthon. A kolosváriak meg is Írták Kossuth Ferencnek, hogy miért nem óhajtják látni, miért nem fektetnek súlyt kijelentéseire, pártvezérségére. Azt vetik oda bátran Kossuthnak : »Sajnosán győződtünk meg arról, hogy a jelzett differenciák (a pártban) becsületes törekvéseink dacára, mitsem veszítettek élességükből, sőt megütődve kell látnunk azoknak egy megdöbbentő nyilvánulását legújabban abban, hogy a szigetvári választó-kerületben megindult pótválasztási mozgalmakban ujabb tápanyag nyújtatott az eddigi ellentétek kiélesedésére akkor, mikor Bartha Miklósnak, a függetlenségi eszme régi és kitartó harcosának az egész ellenzéki közvélemény által osztatlan lelkesedéssel óhajtott győzelme egy másik függetlenségi jelölt felléptetése által, Nagyságod közbejövetele mellett és vezetése által nehezíttetik. Emellett sajnosán kellett tapasztalnunk azt is, hogy a Nagyságod vezetése alatt álló pártárnyalat parlamenti működése, noha a jelenlegi helyzet a közjogi küzdelem fentartását, úgyszólván teljesen arra utalja, nélkülözi a kormánynyal szemben azt az öntudatos erélyt és imponáló határozottságot, a mely nélkül küzdelmünk sikerét nem remélhetjük. Elég lesz ennek bizonyításául, többek között a honvédelmi tárca költségvetésének tárgyalásánál történt mulasztásra utalnunk«. A kolozsváriak ezen nyilatkozata nyilt bizalmatlanság Kossuth F. pártvezetése és parlamenti működésével szemben. Politikai életünkben alig esett még meg olyan botrány, hogy a legradikálisabb programmal bíró párt legkevésbbé ellenzéki, sőt titkos kormánypárti. A függetlenségi Kossuth pártárnyalat erre is szomorú bizonyíték s ilyen is csak Magyarországon történhetik meg, a magasabb közéleti erkölcstan kultusza címén. Mikor Kossuth Ferenc bejött, ugy járt-kelt, mint egy trónkövetelő, ugy beszélt mint egy száműzött nagyság. Azt hitte, a magyar népet ki lehet elégíteni hangzatos szavakkal, mint az indiaikat a rizsgombóccal. Bizonyos nevetséges önhittség kell ahhoz, hogy egy politikai mult és érdemnélküli ember egy politikai áramlat vezetését vegye kezébe. Hogy e vezetés mennyire nem vált be, mutatja az egykori nagy párt szétforgácsolása és kormány-protekción való tengődése. Se szónok, se politikus Kossuth Ferenc, tettereje, magasabb látóköre nincs, viszonyainkat nem ismeri. Politikai örökségét 2 év alatt eltékozolta s csak a kormánypártnak lett belőle óriási haszna

; kezeivel elfödi, nehogy a járókelők észrevegyék arcán lelke keserű bánatát. Nem, nem válhatik meg a kedves ártatlantól, hogy még egyszer meg ne nézze, talán utoljára, mert ő hiába, nem várhatja annak bocsánatát, kihez a szeretet egykor kötötte, sokkal többet vétett ő ellene, hogy sem az megbocsáthatna neki. Igy gondolkodott, miközben keze újra a zárda ajtajának kilincsét érinté. Csak néhány lépés választá el a kedves Margitka viszontlátásától, hevesen dobogott atyai szive ez édes érzeményre. Bent a nagy ebédlő-teremben ez alatt Fabiola nővér készül kisérni egy egészen feketébe öltözött nőt, kinek félig gyászfátyol borítja arcát. Margitka édes anyja volt. A jóság és szelídség sugárzik le ennek bánatos arcáról, egyik kezében Margitka balkezét tartja, ki már alig várja, hogy mehessen anyjával, másik kezében pedig az ajándék pirostojást rejtegeti, önkénytelenül újra és újra elolvassa a pirostojásra irt eme sorokat: »A szeretet mindent megbocsájt, Hivd vissza a megtért jó atyát.« Nem érti, mit akar ezzel elérni a jó Fabiola nővér, ki gyermeke utján, bár ajándék szine alatt, de ránézve keserűséget keltő szavak kíséretében fölzaklatja szive nyugalmát, s újra föltépi azon sebeket, melyeket a hosszú idő már-már behegesztett, a feledés balzsama által. Kérdő pillantásokat vetett a jó Fabiola nővérre, de ez mintha észrevenni sem akarta volna, de annál inkább észrevette azt, hogy Margitka édesanyja gondolkodóba esett a rég átélt keserű múltnak ily váratlanul történt fölelevenitése által. — Isten vele tehát kis Margitkám, jól viselje otthon magát, — bocsátja útnak vendégeit Fabiola nővér, kinyitván előttük a zárda ajtaját. Ép e pillanatban akart benyitni Margitka édes atyja is. A gyászfátyolos nő visszaretten, az atyának lezáródnak ajkai a viszontlátás meglepetésétől, szemeit egyszerre leányára suté, majd elnyelé azokkal a kedves gyermeket. — Anyám ! Kedves anyám ! — szólt repesve Margitka, atyám is itt van, nemde ő az én atyám? Azt mondta ő is, meg Fabiola nővér is, még mielőtt kedves anyám eljött értem a zárdába. A gyászfátyolos nő, mint ki gyermeke előtt hazudni nem akar, — igen atyád, — monda lemondólag, zsebkendőjébe rejté el hirtelen könynyükkel megtelt szemeit. — Ugy-e örülsz neki kedves anyám? Rég láttad te is ? Ne hívjuk el őt is velünk ? Ugy-e nem bánod? Margitka anyja erőt vévén magán, — nem bánom — mondja akadozott hangon. — Mindenesetre elakarok én is veletek menni kedves kis leányom, mialatt megfogá Margitka ; jobbkezét, hogy együtt menjen velők. — Isten vele kedves Fabiola nővér, — kiáltja vissza a szüleivel távozó Margitka, midőn . kilépett a zárda ajtaján. — Hála Isten, igy akartam! Most már legyetek boldogok! Lakjék köztetek újra az áldott béke, mit oly sokáig nélkülöztetek, —• mondja magában Fabiola nővér, kinek szivét egy titkos öröm foglalja el, midőn még egyszer utána nézett békében távozó vendégeinek. Margitkát délután már ketten kisérték vissza a zárdába, és ezentúl mindig ketten látogatták is meg a békében és boldogságban élő szülők. Nemes Antal. Egy „visite" Jakabunknál. Rajongok a nagy emberekért. Megvallom, nem mulasztok el egy kínálkozó alkalmat sem, hogy e rajongó tiszteletem kifejezésre jusson. Ott vagyok minden banketten, bárminő nagy szellem tiszteletére legyen rendezve; árulok jegyeket, ha művész-estélyről van szó ; toborzok tapsolókat, s virágcsokrokat adatok föl az orchestrumból az ünnepelt díváknak fölléptük, vendégszereplésük alkalmából. S miért nem tenném ? Hiszen eléggé megtanultam, hogy ez a nagyságnak egyik útja. Avagy nem ezt bizonyitja-e az a tény is, hogy immár ismerőseim csupán jelzett rajongásomért »lappangó nagyság «-nak tartanak, mely csak alkalmatos időre vár, hogy kitörjön s eget kérjen. Igaz, talán illenék e téves nézetüket kiigazítanom, de minthogy most másról szól az ének, erről hallgatnom kell, s annyit jegyzek meg, hogy mindezt azért bocsátottam elöljáróba, hogy meglehessen érteni, miért is vetődtem én el Jakab úrhoz, az „Esztergom" világlátott s mélységes po-